ESTE A VÁMHEGYI ÚTNÁL
Az esti csendben bolyongok szépen
Susogó akácok lágy ölében.
Szerte minden csupa illat, virág –
Szívemet édes mámor zengi át.
Az út felett, ahol most megállok,
Egymást ölelik a vén akácok.
Nem látni itt a holdas szép eget –
Valahonnan mégis jött izenet,
Szívemhez szól ezer virágon át,
Ajkam elsuttog egy édes fohászt.
Várrom felől könnyű szél közeleg;
Megremeg a nagy virág – rengeteg.
Valaha rég – emlékszem, jól tudom –
Sokat jártam ezen a szép úton.
Kacagó szívvel, boldog örömmel,
Édes ízű drága szerelemmel.
Azóta – hogy elhagytak az álmok,
Hányszor lehulltak a vén akácok.
Ahogy az est édes dalát zengi,
De jól esik vissza emlékezni!
Volt egy titok… szívem most is repes…
Titok, amely örökre rejtve lesz.
S bármily eltépett lesz is idegen,
Ez út örökszép marad énnekem.
Emlékem tovább nem idézhetem,
Valaki jön, közeleg hirtelen.
Hová mehet ez a kicsi tündér,
Aranyló haja a vállára ér.
Nem vesz észre, rohan égve, vágyva –
Valaki őt, de boldogan várja.
-Az esti csendben bolyongok szépen,
A fák édes nyelvvel szólnak nékem.
Mint lágy hangú halk égi orgonák
Éneküket oly szépen susogják.
Lehajtom fejem most két kezembe –
Egy könny szökött forrón a szemembe.
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály