az öreg ház falán;
közel a tél, az a dúló, bakszagú tél -
még túlélem talán.
Túléli biztosan - bárha belerecseg
friss beton-szerkezete -,
túléli az ország,
téphetik nyers szelek,
nem dől meg épülete,
nem az a bensőnkben, lelkünkben emelt
valószinűtlen erősség,
mely századokon át mindig életre kelt,
sose hitt el, hogy legyőzték;
ha mongol nyíl, vagy török kopja verte
által a testeket,
vagy lánctalpak dörögtek utcaszerte,
a megperzselt ló-tetemek
adattak étkűl;
már épült az ország
új váza, az államiság
cölöpjei vagy traverzei rótták
a földbe a hieroglifát,
mit megfejteni nem mi magunk fogunk csak,
de lényege mégse talány:
amőbaként is, ha szétdarabolnak,
élünk, új nép e hazán.
Keserű testvérharcok után
kiléptek a vakvezetők,
s majd látók mentek léptük nyomán is,
rendet alapozni merők.
Nem önmagunkért csak, és nem mások ellen,
de míg ez a bolygó forog
szélcsönd homályán és förgetegekben
fennmaradunk, magyarok...
(1982)
