Kudarcaimat nem teszem eléd, sem ezüsttálcán, se csokorba kötve, vétenék új hazád legfőbb szabálya ellen, hogy mosolyogni, mindig csak mosolyogni; kudarcaimat nem teszem eléd, s jól tűröm majd, ha gyermeteg sikereid sorolod, hiszen te vagy a vendég, s kívánnék neked különbeket is, nem csak ilyen papírból hajtogatott repülőket; de nincs más hátra, színt kell vallanom: íme a fiam, fölnevelkedett, ez a feleségem, még mindig a régi, ott a menyem, láthatod, unokát várunk, no és - színleg mellékesen - a könyveim, negyedszázad alatt - hány? - harminckettő, most mosolyogjunk, sőt poharat is emelhetünk, valaha karcos barackot ittunk, most konyakkal kínállak, lanyhul a lélek bennünk, te kövérebb lettél, én meg soványabb, ki-ki tulajdon törvénye szerint; s igen, bevallhatom, véletlenül maradt el az a tervezett utam (hozzád) Amerikába, de én szurkoltam úgy, hogy elmaradjon, s ettől a kudarctól bizony megkönnyebbültem, mert mem kívánok már elmenni innen, rövid időre sem; míg a Kárpátmedence volt otthonom, röpdöstem szívesen oda-vissza Budapestől akár Tananarive-ig, most a Kirsztina körút és a Bajza utca határolja életemet, de lesz szűkebb ez a határ még, télen már tréningeztem: az ablakomból csak a várdomb oldalát és málló romokat látni; vagyis hát nem kívánok én már elmenni innen, mert valójában nincs hová hazatérnem, s ahogy te nem fogsz visszajönni végleg, úgy rekedek meg én is itt az idegenségben, mely egykor fészek volt, s forró szertőként őlelt (szavamra, nem tudom, mi történt); egészségedre, te hazalátogatsz még olykor, s befogadnak otthonok, az utcák; én patyolat csődömbe burkolódzom, s csontjaim fölé habzsolom a földet.
Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembeszállanak vele... Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha műved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagyvilág kincséért Árúba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat. "Koldusbot és függetlenség!" Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd. Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Meg nem görbítheti.
Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.
Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.
A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.
Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.
A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.
Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.
Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.
Mióta tegnap megcsókoltalak s te sóváran (de csak egy pillanatra, mert máris tiltakoztál!) remegő térdeid közt hagytad a térdemet: folyton elém rajzol a hála, folyton előttem állsz, utcán és munka közben folyton beléd ütközöm: hátracsukló fejedet látom, kigyúlt arcodat, csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy gyönyörű mosolyát az ajkadon. Ilyenkor egy-egy pillanatra én is lehúnyom a szemem és szédülök: érzem közeled, arcom arcod édes vonalaiban fürdik, kezemet sütik forró kebleid, újra csókolsz, s én rémülten ébredek: óh, hisz ez már őrület – s mégis oly jólesik beléd veszteni magamat: egész tested körülömöl és én boldogan nyargalok szét lobogó ereidben.
Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rásüti: isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán tinálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg föltűnik az arany ere... S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?... De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, amely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Tövíseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vastrónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szíve rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hír, midőn a szót kimondta, Önnön hangjától visszadöbbene; Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk: remény ünnepe volt az, Mely minket a kétségbe buktatott: Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az, Napján az Úrnak, ki feltámadott. Már a természet is, hullván bilincse, A hosszu, téli fásult dermedés, Készíté új virágit, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég - ah, oly hideg korábban! Irántunk hő mosolyra engede; A négy folyó és három bérc honában Kilebbent a tavasz lehellete; S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta, Életre pezsdült a kór sivatag; Lassú folyót önérzelem dagaszta, Büszkén rohant le a szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele, Hallott korán megdördülő morajja - Midőn egyszerre villám sújta le. Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony: Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!... Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon: Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés, Olcsó időnek hasztalan soka; De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jövendő biztos záloga; Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, Így összehat kezünk, szivünk, agyunk, Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! - Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok, Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar; Nép, a hazában nem volt már hazátok: Sírt még hogy adna, állt az ős ugar. S mint lepke a fényt elkábulva issza, Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet; Egy-két kebel fájt még a multba vissza: Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja, Elhagyni a szelíd ég nem kivánt; Széchenyit küldé végtelen malasztja E holttetembe érző szív gyanánt, Hogy lenne élet-ösztön a halónak, Bénult idegre zsongitó hatás, Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni, Ő megszerette pusztuló faját. Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni, Hogyan viselte súlyos nyavalyád? És mennyi harcot küzde önmagával? Hány izgatott, álmatlan éjjelen? Míg bátorító Macbeth-jóslatával Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt, ami fő, s mindent befoglaló: "Elvész az én népem, elvész - kiálta - Mivelhogy tudomány nélkül való." S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd: Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk, Szétszórt bolyongók a vész idején. Már is tüzénél szent lángra hevültünk, Fénye világol sorsunk ösvenyén. Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhet találjon áldó magzatunk! Ez lesz a méltó, a valódi hála Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy' kövesse nyomdokát az ének? Némuljon el, lant, gyönge szózatod. Hazám tudósi, könyvet nagy nevének! Klió, te készítsd legdicsőbb lapod! Évezredek során mit összejegyzél Honfi-erény magasztos érdemét, Arany betűkkel érctáblába metszél: Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Ird azt, ki a pusztán népét vezérli; Ki kürtöl, és lerogy a régi fal; Tarquin előtt ki arcát megcseréli; Fülepet ostoroz lángajkival; Ki győzni Athént csellel is szorítja; Kit bősz csoport elítél, mert igaz; Ki Róma buktán keblét felhasítja - Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya, A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szivén a nemlét iszonya; Szól újra: és ím lélek űl a szemben; Rózsát az arcra élet színe fest; Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három - Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid! Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok: A bújdosók előtt el nem takarja, Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő - a régi visszacsökkent - Reményben gazdag, tettben szapora; A "kisded makk" merész sudárba szökkent;[*] Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora." Nézd az erőt: hatása mily tömérdek - De ne imádj: a munka emberé - Szellem s anyag, honszeretet s önérdek Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára: Kik műve által lettünk magyarok; Nem ügyelénk többé vezérnyomára, Mi napba néző szárnyas Ikarok. Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! - S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain, Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal - Egy új Kasszándra Trója lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk, Nyugalma egy álarcozott halál; S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk: Nagy szellem! íme, köztünk nem valál. Oh, mely írígy sors önző átka vett el, Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? - Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel Tagadnod kelle - a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében Hamvad ne sértse káromló beszéd, Oh, nézz egedből és örvendj e népen, Mely soha így még nem volt a tiéd! Leomlunk sírodon szent döbbenéssel, A sujtó karra félve ismerünk: De Antéuszként majd ez illetéssel Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám mit adsz e sírra? Hová tekintesz földeden, magyar, Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva Örök dicsőség fénysugárival? Ha büszke méned edzi habzó pálya, Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz, Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya, Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja Fékét, s szabályhoz törni kénytelen; Amannak hódol a sziklák csoportja, S Trajánusz híre újból megjelen; Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve Nyujt Corvin agg várának hű kezet, S az édes honni szót selypíti nyelve - - Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit, Ragyogja minden távol és közel: Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig Nem értők - Széchenyi szivéhöz el. Nem láttuk, e szív néha mit palástol Hordván közöny havát és gúny jegét: Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív, Te, az enyészet ágyán porladó! Késő, de tartozott szent hódolat hív: Egy nemzeté, ím, e hálás adó. El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! - Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! - Hogy romjaidra s romjainkra hullván, Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja, Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol; Szentebb a multak ezredévi lapja, Mióta, nagy név, hozzá tartozol. Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket; Az istenülés perci már ezek! Borítsa ünneplő mirtusz fejünket: Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé fínomul, Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja! Nem mindenestül rejt a cenki sír; Oszlásodat még a család siratja - Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?... Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, Van élni abban hit, jog és erő!
sem ezüsttálcán, se csokorba kötve,
vétenék új hazád legfőbb szabálya ellen,
hogy mosolyogni, mindig csak mosolyogni;
kudarcaimat nem teszem eléd,
s jól tűröm majd, ha gyermeteg sikereid
sorolod, hiszen te vagy a vendég,
s kívánnék neked különbeket is,
nem csak ilyen papírból hajtogatott repülőket;
de nincs más hátra, színt kell vallanom:
íme a fiam, fölnevelkedett,
ez a feleségem, még mindig a régi,
ott a menyem, láthatod, unokát várunk,
no és - színleg mellékesen - a könyveim,
negyedszázad alatt - hány? - harminckettő,
most mosolyogjunk, sőt poharat is
emelhetünk, valaha karcos barackot ittunk,
most konyakkal kínállak, lanyhul a lélek
bennünk, te kövérebb lettél, én meg soványabb,
ki-ki tulajdon törvénye szerint;
s igen, bevallhatom, véletlenül maradt el
az a tervezett utam (hozzád) Amerikába,
de én szurkoltam úgy, hogy elmaradjon,
s ettől a kudarctól bizony megkönnyebbültem,
mert mem kívánok már elmenni innen,
rövid időre sem; míg a Kárpátmedence
volt otthonom, röpdöstem szívesen oda-vissza
Budapestől akár Tananarive-ig,
most a Kirsztina körút és a Bajza utca
határolja életemet, de lesz szűkebb ez a határ még,
télen már tréningeztem: az ablakomból
csak a várdomb oldalát és málló romokat látni;
vagyis hát nem kívánok én már elmenni innen,
mert valójában nincs hová hazatérnem,
s ahogy te nem fogsz visszajönni végleg,
úgy rekedek meg én is itt az idegenségben,
mely egykor fészek volt, s forró szertőként
őlelt (szavamra, nem tudom, mi történt);
egészségedre, te hazalátogatsz még
olykor, s befogadnak otthonok, az utcák;
én patyolat csődömbe burkolódzom,
s csontjaim fölé habzsolom a földet.
(1981)
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sors idébb-odább.
Félénk eb a sors, csak csahol;
A bátraktól szalad,
Kik szembeszállanak vele...
Azért ne hagyd magad!
Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne szád hirdesse ezt,
Minden Demosthenesnél
Szebben beszél a tett.
Építs vagy ronts, mint a vihar,
S hallgass, ha műved kész,
Mint a vihar, ha megtevé
Munkáját, elenyész.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagyvilág kincséért
Árúba ne ereszd.
Vesd meg, kik egy jobb falatért
Eladják magokat.
"Koldusbot és függetlenség!"
Ez légyen jelszavad.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd.
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.
Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.
A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.
Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.
A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.
Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.
Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.
Hunyadi Lászlónak:
"Esküszöm az égre,
Az ég istenére,
Bántani nem foglak."
Készül föl Budára
Jó Hunyadi László.
Ne menj fel, ne menj fel,
Ne légy életeddel
Könnyelműen játszó!
Vermed lesz Budavár,
Beleesel, ha mégysz,
Maradj lenn Belgrádban,
Vagy bujdoss hazátlan,
Szép fiatal vitéz.
Kora még tenéked
Sírba fekünnöd le,
Éktelen halotti
Szemfedőt borítni
Ékes szemeidre.
Hazám szép vitéze,
Ne menj föl Budára!
Látod, mi villog ott?
Nem a te csillagod...
Hóhérbárd sugára!
"Balga aggódástok
Nem ijeszt el engem;
Köszönöm tanácstok,
De reá nem állok,
Megyek, föl kell mennem.
Vén Budavárban van
Ifju menyasszonyom;
Érted száz halálba
Mennék meg sem állva,
Szerelmes angyalom!
De halálrul ottan
Szó sincs, nem is lehet,
Megesküdtél nekem,
Királyom, s én hiszem
Szent esküvésedet."
Nemes bizalommal
László Budán termett,
Ássák a zsiványok,
Ássátok, ássátok
Alája a vermet!
Menyasszonya keblén
Meg sem pihenhetett,
Szerelme egébül
Mély pokolba szédül:
Tömlöcbe vettetett.
"Miért dobtok engem
Fekete tömlöcbe?"
- "Mert királyod ellen
Van szándék szivedben;
Hüséged megszegve."
- "Én királyom ellen!
Én hüséget szegő!
Emelj szót ellenem,
Lelkiisméretem,
Légy bíróm, lépj elő.
Ez hallgat, ez alszik,
Mint csecsemő-gyermek
Anyja lágy ölében,
S engemet, oh szégyen!
Itt bilincsre vernek.
Vegyétek le rólam
Ezt a rozsdás vasat,
S adjátok helyébe
Hazám védelmére
Tündöklő kardomat!"
Beszélhetsz, jó vitéz,
Senki sem hallgat rád,
Tömlöcöd becsukták,
Halld fordulni kulcsát,
Csikorogni a zárt.
Nem sokáig hagyták,
Hogy magát eméssze
Nagy Magyarországnak
Legszebbik virága,
Legnagyobb vitéze.
"Kelj föl, és jöszte ki!"
- "Szabad vagyok tehát?"
- "Szabad lész, oly szabad,
Hogy egy óra alatt
Ott vagy, ahol apád."
- "Mit? megöltök engem?
Apám szent nevére,
Ez őrült merészség!...
Ki sem hallgatva még,
És már elitélve.
Hunyadi Jánosnak
Vagyok én gyermeke;
Velem így tennetek
Nem rettent bennetek
E félisten neve?
De volnék akárki,
Én ártatlan vagyok,
S a király végtére
Esküvel igérte,
Hogy bántani nem fog!
Halld meg, egész világ,
Tehozzád kiáltok:
Igy add rá hitedet,
Ha esküvéseket
Tesznek a királyok!"
Szép vitéz Hunyadit
Föl Szent-György terére
Hurcolták a latrok...
Többet is akartok
Tudni? kifolyt vére!
Háromszor csapott a
Hóhér a fejéhez,
S László vitéz még él,
Él, s halljátok, beszél,
Ekkép szól a néphez:
"Én ártatlan vagyok;
Ha volna is vétkem,
Bünhödtem már érte,
S törvény értelmébe'
Szabad már személyem!"
S föláll László vitéz,
De megbotlik lába,
S estében negyedszer
Sujt hozzá a mester
És fejét levágja!
Lemenőben volt a
Nap, piros volt arca,
Vad haraggal vetett
Végső tekintetet
A véres piacra.
Azért volt a nap oly
Haragos kedvében,
Hogy a nép csak állt ott,
S merőn szájat tátott
Tehetetlenségben.
Mért nem éltem akkor!
Mért nem voltam ottan!
Kiáltottam vón a
Gyáva bámulókra
Veszett fájdalmamban:
"Föl, ha istened van,
Föl magyar nép, és e
Gaz királyt legottan
Fojtsuk az ártatlan
Áldozat vérébe!"
Pest, 1848. május
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, amelyben vagyunk?
Amelyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza?"
"Nem, gyermekem, ez csak házunk,
De amit itt körül látunk,
Merre földeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek:
Ez a haza!
Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szõlõhegyek falvakkal:
Ez a haza!
Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,
Melyre a kék ég leborul:
Ez a haza!
Hol egykor õseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt õk szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!
Ahol csontjaink porladnak
S mindig a földben maradnak,
Ahová bennünket tesznek,
Midõn egyszer eltemetnek:
Ez a haza!
Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk:
Ez a haza!"
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hivás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.
Már nem várunk, semmit se várunk,
De egyet még ugrik a kedvünk,
Egye fene:
Hátha vigabb lesz a halálunk.
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Szomorán szól a nagy harang,
Azét szól olyan szomorán,
El van írva az én rózsám.
Tőtik az erdélyi utat,
Viszik a sok magyar fiat,
Viszik ki Galiciába,
Idegön szegény országba.
Állj meg lelköm, hadd kérdjem meg,
Ha elvisznek, hol kaplak meg?
Jere ki Galiciába,
Ott megkapsz egy kaszárnyába.
Galicia közepibe
Két kaszárnya van építve,
Abba vadnak a legényök,
Abba búsulnak szegényök.
Kihajolnak az ablakból,
Rózsa nyílik csákójokból,
Rózsa nyílik, szögfű hajlik,
Az én rózsám szava hangzik.
Mi haszna, hogy szava hangzik,
Ha Erdélybe nem lakhatik;
Galicia hetven posta,
Ott az én rózsám katona.
Hazajönne, nem eresztik,
Meghasad a szüve estig;
Ha meghasad eltemetik,
Azt is csak értem cselekszik.
Udvarhelyszéki gyűjtés, Kriza János
Ugyanennek a népdalnak erdővidéki (háromszéki) változata, szintén Kriza gyűjtése:
Seprik a baróti utcát,
Viszik a székelyek szikját;
Áll meg rózsám, kérjelek meg,
Hogy ha elmész, hol kaplak meg?
- Jere fel Csík-Szeredába,
Ott megkapsz a kaszárnyába;
Ha ott meg nem találsz kapni,
Jer Galiciába lakni.
Galicia közepibe
Két kaszárnya vagyon szembe,
Abba vadnak a székelyek,
Abba busulnak szegények.
Kikönyököl az ablakba,
Rózsa nyílik csákójába,
Rózsa nyílik, szegfű hajlik,
Édesanyám szova hallik.
Rózsa nyílik, szegfű hajlik,
Édesanyám szova hallik.
Mi haszna, ha szova hallik,
Ha szűvibe nem nyughatik!
Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.
2
Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
3
Immár az ég - ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.
4
S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.
5
Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.
6
Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.
7
De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.
8
Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!
9
Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
"Elvész az én népem, elvész - kiálta -
Mivelhogy tudomány nélkül való."
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.
10
És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.
11
De hogy' kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.
12
Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
Elég... a példa fáj: Széchenyi az!
13
Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.
14
Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.
15
S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
Reményben gazdag, tettben szapora;
A "kisded makk" merész sudárba szökkent;[*]
Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora."
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.
16
Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
Egy új Kasszándra Trója lángjain!
17
Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle - a feltámadást?...
18
Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.
19
Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -
20
Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve - -
Széchenyié mindez emlékezet!
21
Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.
22
Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.
23
Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!