„INTEGETTEK NEKÜNK. AZ ELLENSÉGNEK” Szép emlékek is voltak Oroszországban a II. Világháború háború idejéből Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő „Hol van már a paraszt” – című életrajzi könyvéből


„INTEGETTEK NEKÜNK.  AZ ELLENSÉGNEK”  Szép emlékek is voltak Oroszországban  a II. Világháború háború idejéből  Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő „Hol van már a paraszt” – című életrajzi könyvéből

 

 

 

 

 

 

 

„INTEGETTEK NEKÜNK.

AZ ELLENSÉGNEK”

Szép emlékek is voltak Oroszországban

a II. Világháború háború idejéből

Részletek Nagy Bálint Bakonyszentkirályi Parasztköltő „Hol van már a paraszt” – című életrajzi könyvéből

 

 

   Volt egy érdekes esetünk, ami háborúban szinte nem is hihető. A Donnál elromlott egy csomó löveg, ágyú. Ezeket vissza kellett hozni 100km – re, Sztarij Oszkolba. Ebben a városban volt egy magyar ágyújavító műhely. Német katonai parancsnokság volt abban a városban. Engem jelölt ki az ezredparancsnokság, hogy szedjek magam mellé embereket, akiket akarok, és vigyük el a négy ágyút megjavíttatni. Lovak húzták az ágyúkat. A mi környékünkről valókat szedtem össze, vagy 16 embert, annyi kellett a vontatáshoz. Egy szentkirályit is vittem magammal, a Vince Lajost, meg egy bakonycsernyei tót származásút – szlováknak mondják mostan. Gondoltam magamban, hogy ez tud a ruszkikkal beszélni majd, szükségem lesz rá. Jó is volt, hogy ott volt. Odaértünk abba a városba. Először a német katonai parancsnokságon kellett jelentkezni. Megadták az engedélyt, hogy ott tartózkodhatunk, megmondták, hol van a tüzérek javítóműhelye, menjünk oda, utána meg vissza. A műhelyben azt mondták, hogy egy hónap múlva lesznek készen a lövegek, meg kell várni a javítást, el kell szállásolni minket. A német parancsnok azt mondta, hogy a városban nincs hely, hanem a várostól kb. 8km – re északra van egy kis falu, oda szállásoljuk be magunkat. De vigyázzunk, mert az egy partizánfészek! Aki német még odament, azt mind legyilkolták. „Jézus Mária, jó eligazítás ez nekünk, gyerekek!”

       A falu az erdő közepén volt. Megyünk befelé, hát jobb kéz felé látjuk, hogy három asszony húz egy ekét, a negyedik meg fogja az eke szarvát. Szántottak. Mindjárt megsajnáltuk szegényeket. Igen széles utcája volt a falunak. Mondom ennek a tót gyereknek: „Te! Eridj, keresd meg a bírót!” Sztarosztának hívják. Öregember volt. Odajött. „Mondd meg neki, hogy mi egy hónapig itt leszünk ebben a faluban. Mindenkinek segítünk, akinek tudunk. Szánthatnak is a lovainkkal, de azt elvárjuk, hogy minket ne bántson senki sem, különben a németek kiirtják az egész falut.”Megmondta neki. A ruszki levett kalappal állt, hajlongott. Másnap az egész falu jött a lovakért. Egy kocsink volt, azon hordták a fát az erdőről. Lassan mindenki udvarában kezdett magasodni a fa, mindenki kertje meg volt szántva. Ott mindenki dolgozott. De úgy éltünk, mint Marci Hevesen. Teheneik voltak. Volt tej, tejföl, túró meg aztán méz. Sok pogácsát megettünk ott. A napraforgót meg a rozst megdarálták, aztán mézet tettek bele meg nem tudom micsodát, tejfölt tán, de igen – igen jó volt. Amit tudtak, adtak nekünk.

      Egyszer jön értünk három ruszki leány. „Menjünk – azt mondják -, tánce, tánce.” A kultúrházba hívtak bennünket. Odamentünk. Tele volt leányokkal meg suttyó gyerekekkel – az idősebbek katonák voltak, ugye -, aztán ott keringőztünk ezekkel, a ruszki leányokkal Éjfél felé hazakísértük őket. Utánunk meg jött 5 – 6 géppisztolyos alak. Mi derékszíjat se vittünk, csak sima zubbonyban mentünk. Kérdeztük, hogy kik ezek? Azt mondják a leányok, hogy ezek azért jönnek, hogy nehogy valaki bántson bennünket. Miránk vigyáznak. Mert mi segítséget adtunk a falunak. El se hihető, hogy háborúban ilyen van.

       Egyszer kaptam egy 2 kilós csomagot hazulról, nagyobb nem jöhetett. Hát a szegény ruszki asszony ríva kivett a süteményből egyet. Azt mondta, hogy a cár idejében ők is tudtak sütni, de most, mióta kolhoz van, semmi sincs. Nem csak azért, mert háború van. Azelőtt se volt. Villany se volt mindenhol. A legtöbb helyen petróleumlámpa volt. WC nem volt, kijártak mindenfelé. Kutat azt ástak, jó vizük volt. Ha vizet akartunk inni, először a ruszki kóstolta meg, hogy nincs megmérgezve, ihatunk belőle. Szép templomuk is volt, de nem járt bele senki. Pedig nagyon vallásosak, örökké imádkoznak. Ha beléptünk valahová: „Bozse moj!” „Nem kell imádkozni, nem bántunk mi senkit sem!” Minden házban ott volt az ikon. Szépek az orosz templomok, de nem volt minden faluban. Azért a mi tisztjeink is „megmenekítettek” ikonokat, elhurcoltak belőlük néhányat…

     Egy hónapig ott voltunk ebben a faluban. Először az iskolában voltunk elszállásolva, később aztán házaknál. Gerendákból voltak csinálva a házak, mint otthon az ólak. Nemigen volt ott rendes ház, legfeljebb a kolhozelnöknek. Azé egy nagy, cserepes ház volt, a többieké nádtetős, fából volt az oldala, azt kibélelték náddal, becsapták egy kis sárral, aztán kimeszelték fehérre. Belül is szegényes volt a ház. Le volt dobva a földre egy bunda vagy rongy, és a legtöbb helyen azon aludtak. Az ágy igen ritka volt. Akinek ágya volt, az már bábaasszony volt, vagy valami előkelőség. A szobában azért voltak ilyen rissz – rossz kanapéfélék. Nagy kemence is volt a konyhában, picskinek hívták, annak a tetején aludtak. Öten – hatan is elfértek fönn. Egy helyütt, ahol három leány volt, azt mondta az öregasszony, hogy feküdjünk fel velük a picski tetejére, mert a szobában megfázunk. Melegítette a hasunkat a kemence. Sok helyen bementünk a konyhába, és nekiszaladtunk a kecskének. Ott volt megkötve a konyhában. A legtöbb helyen fakanállal ettek. Itthon már nem ismertük a fakanalat, legföljebb Erdélyben, ott ettünk is vele. Egy tálból ettek. Sietni kellett ám, hogy kerüljön mindenkinek!

       Igen éhesek voltunk egyszer, és keveregtünk a ruszki faluban. Csönd volt. Üldögélt egy öreg a szénaboglya töviben egy udvaron. Bólogatott. Egy tehén volt mellette megkötve a fa mellé. Azt mondja a haverom: ”Te! Jó lenne egy kis tejet szerezni!” „Bemegyünk és kérünk.” „Akkor nem iszunk.” „Akkor bemegyünk és megfejjük a tehenet.” Meghallotta a paraszt. Azt mondta: „Jöjjenek csak nyugodtan, fiaim, adunk amennyi kell, nem kell megfejni a tehenet.” Megértette. Megértette, mert magyar volt! Az I. háborúban maradt ott. Benősült. Kitették a hadifoglyokat családhoz és ott maradt. Nem is bánta meg, azt mondta. Akkor éjjel nála aludtunk.

      Mikor eljöttünk a faluból, azt mondták, hogy estélyt akarnak rendezni, megvendégelnek bennünket a kultúrházban. Hívjuk el a generálist is Sztarij Oszkolból. A műhelyparancsnokot, aki egy hadnagy volt. Nekem azt mondták, hogy ofiszer vagyok, tiszt. Három csillagom volt, annál több nem volt senkinek sem. Hiába mondtam én, hogy nem vagyok tiszt, csak annak hívtak. Mondom, ha én ofiszer vagyok, a hadnagy úr generális lesz. Hát az lett. De az nem győzött gyönyörködni! Hosszú asztalt terítettek, 3 – 4 tükröt is tettek az asztalra. Ahol szeretik a vendéget, tükröt tesznek elejbük az asztalra. Krumplilevest ettünk, príma, gyönyörű krumplileves volt, teli vöröshagymával, utána mézes pogácsát. Meg aztán olyan rántott csibe – féle volt, combok, talán még az utolsót is kirántották ezek a szegény ruszkik. Nagy ünnepély volt. Másnap délelőtt indultunk. Az ágyúkat kivirágozták – volt akkor még virág –, úgy mentünk ki a faluból, de az összes nép kint volt, talán még a temetőből is előjöttek! Az öregeknek kalap volt az ölében, néztek utánunk. Az asszonyok azt hajtogatták, hogy „Bozse moj, Bozse moj”, és törölgették a szemeiket. Néztek utánunk, ameddig csak láttak, pedig hosszú úton mentünk. Integettek nekünk. Az ellenségnek.

 

Nagy Bálint


Szerkesztés dátuma: csütörtök, 2018. január 11. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 493


   







Tetszik 1 Nagy Bálint kedveli
Nagy Bálint




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: