Azok a magyarok, kik e hazát Véren vették, vérrel ótalmazák, Azok a magyarok, ha riadót fúttak, A halál képétől nem messzire búttak.
Lakásuk volt paripájok háta, Vetett ágyok kemény nyeregkápa: Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen, Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.
Nem kérdezték : sok-e az ellenség ? Olvasatlan próbáltak szerencsét; Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol, Kinek szive még a halálban is bátor.
Elfogytak, elzülltek ottan-ottan, Szép országok hevert elhagyottan, Fölveré az isten mindenféle gyoma, Éktelenné tette török, tatár nyoma.
Rongált zászló lőn az ő formája, Nem volt annak színe, sem fonákja, Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt: Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.
E becses zászlónak, a hazának, Védelmében hányan elhullának! Vérökben a rúdját hányszor megfereszték Régi ősapáink! de el nem ereszték.
Igy a zászló, ránk örökbe maradt, Ránk hagyák azt erős átok alatt: Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul, Ne legyen az isten istenünk azontul.
Most telik be, vagy soha, ez átok. A zászlót, a zászlót ne hagyjátok! Ha minket elfú az idők zivatarja: Nem lesz az istennek soha több magyarja.
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán mienk és senki másé? Szabad-e hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz csupán-mienk is lenni? Lehet-e világod végtelen, ha nem vagyunk mi is középen, és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk? És jön-e még igazság? Vagy mi leszünk a keresztrefeszített a nemzetek közt? Akkor is középen áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.
És ez van talán hátra még. Az embert, az aprót, megváltottad már. A népek váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy, Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok öccse te, egy a sok közül, pogány csillag, hanem ki eljött, csillagoltó nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik. A haza, a haza egyenlő volt mindig ezer év óta már, és mindig az marad, mert nem darabokból összetákolt darab: egytest a mi hazánk, eleven valami! Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal. Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal. De mihelyt fölengedt fojtó köteléke, futni kezdett a vér elapadt erébe. Visszakapta ami soha el nem veszett. Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, bár a világ minden fegyvere őrizze. Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, de leghatalmasabb mégis az igazság. Útja, mint a Dunánk és csillagok útja: nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba, Magyarok se lettünk pusztulni hiába, hanem példát adni valamennyi népnek, mily görbék s biztosak pályái az égnek. Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga, hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen: igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten. Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok. Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod. Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, és jön az igazság, közelebb, közelebb...
Mi minden voltál már nekem, édes hazám! Egész világ, melyben kedvtellve utazám... Meghitt otthon, ahol nyujtóztam szabadon... Keménypados börtön és bujdosó-vadon... Észrevétlen voltál, mint a jó levegő, majd égő fájdalom, mint a szoros cipő... Homlokomon bélyeg... a nyakamon járom... De mostan kősziklám vagy és erős váram.
Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ. Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját, s amint büszke voltál harcaidra hajdan, légy büszke békédre e nagy zivatarban. Mert csodálatos és hősi a te sorsod: harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog, s mikor körülötted tombol az egész föld, te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.
Immár a népeket terelik mint nyájat, emberek futkosnak, mint riadt patkányok, városok lángolnak telhetetlen tűzben, nemzetek halálát engedte az Isten. Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag. Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat. Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai özönben a Noé csapzott galambjai.
Mire tart a végzet S mily sorsra szánt minket? Micsoda jövőnek magvaivá rendelt? Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt! Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan; s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták, néz ránk a vén bástya, a nyűgös szabadság.
Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon, mert kell ma a bástya az omló világban, s talán épen ez a te nehéz parancsod: tartani keményen a kopott ős roncsot. Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni, de rozzantan is szent, ami tiéd s régi. Átkoztad elégszer... kicsi volt magadnak... S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak.
Mi minden voltál már nekem, édes hazám! De most érzem csak, hogy mi voltál igazán. Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett. Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.
Még élni sem érte az életet, egy bátor pillantást ha vetett s az ég, a föld mind ránevetett, - de nem lesz birtoka semmi: a szépség, épség, ifjui vér, tudás, tanulás, az isteni ér, nõk biztató szeme - mind mit ér, ha menni kell neki, menni?
De megy szívesen, nem alkuszik, anyjától könytelen bucsuzik, bár lelke szeretetben uszik: sohasem tanult gyülölni. S ki gyûlölt minden gyülöletet, s minden szeretetet szeretett, nem élhet, aminek született, mert ölni kell neki, ölni.
Õ nem gyürüt gyürüért cserélt, szivet cserélt aranyat vasért, oly kincse volt, ami többet ért, mihez e föld aranya talmi: arany szive, arany mosolya - mind értünk ingyen adja oda, s gyõzünk-e, meg sem tudja soha, mert halni kell neki, halni
Haragszik és dul-fúl az Isten vagy csak talán alszik az égben, aluszik vagy halott is épen - ki költi õt föl, emberek? Anyák, sírjatok hangosabban: akit föl nem ver annyi ágyú, rezzenti-é gyenge sírástok? És ne is könnyel sírjatok, mert a könny mind csak földre hull: hanggal sírjatok föl az égre, sírjatok irgalmatlanul: ne oly édessen mint a forrás, ne oly zenével mint a zápor, ne mint a régi Niobék: hanem parttalan mint az árvíz, sírjatok vagy a görgeteg lavina, sírjatok jeget, tüzet sírjatok mint a láva! A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap. Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva, de érdemes-e félni még? és érdemes-e élni még? Ó, mért nem hallani hangotok? Menjetek a piacra sírni, sikoltsatok a templomokban vadak asszonyai, vadakká simuljatok õrjítõ, õrült imában!
És ha hasztalan ima, sírás: - mi káromolni tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani-érdemes alvó magasságot a Sorsban. Hányjuk álmára kopogó bestemmiáknak jégesõjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk õt, talán fölébred! Cibáljuk õt, verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égõ házban - a süket Istenét!
Süket! Süket!...
Ó ma milyen jó volna süketnek mint az Isten! Süket a föld, nem érzi hátán hadak alázó dobogását. Jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt: minden süket földben, Istenben csak az ember szakadt ki a süket Istenbõl iszonyokra kikelt belõle féreg-módon, Isten férgének, viszketõ nyüzsgésre, fájni - mert, ami nem süket Isten: fájdalom, míg az Istenbe visszahal!
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Áll a régi ház még, zöld zsalúja mögött halkul anyám mélabúja: ősz hajú, de gyermekarcú bánat. Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Itt a szoba, melyben megszülettem, melyet szemem legelőször látott; itt a kert, amelyben építettem homokból az első palotákat. Amit én emeltem, mind homok volt: de nagyapám háza bizton áll még s éveimből, e fojtó romokból hogy révébe meneküljek, vár még.
A város.
Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat! Nem egy szűk ház, az egész kis város mint egy árchipelagus vár nyájas zöldje közt a tenger akácfának. Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház, mely előtt ülve ha szertenéztem, dallá ringott bennem kétség és láz s amit láttam tejszín napsütésben, mind hazám volt! Lenn az utca híven nyúlt alattam, mint a futószőnyeg és a dombsor hullámzott, mint szívem, halkan hullva égig a mezőnek.
Az ország, mappa szerint.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Enyhe dombsor, lankatag magyar föld! S az a róna túl már a nagy-alföld szemhatártól, ahol a nap támad. Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat! Szemhatártól-szemhatárig, s újra merre emléked, a halk selyempók vonja szálát, szállj a rónán túlra, s át hol állnak a bolond sorompók: és akármit ír a kard a rögre, lankád mellől el ne bocsásd bérced: ha hazád volt, az marad örökre; senkisem bíró, csak ahogy érzed!
Az igazi ország.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Oly hazáról álmodtam én hajdan, mely nem ismer se kardot, se vámot s mint maga a lélek, oszthatatlan. Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat, mely nem szorul fegyverre, se vértre, mert nem holt rög, hanem élő lélek. Galamb álom! s rókák rágtak érte; odu-féltő kapzsi szenvedélyek. Az én álmom sohse legyen róka! Az én tanyám' magassága védje! Lelkem madár, tág egek lakója, noha mindig visszajár fészkébe.
Európa.
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat! Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak, Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak, láttam népet, mordat és vidámat: így találtam nagyobbik hazámat. Rómát fiús tisztelettel jártam, mintha őseim várossa volna és Avignon nevetett, mint Tolna, vígan fürdött egyazon sugárban és egy lélek font be néptől-népig messze földrészt eleven hálóba: egy lélek, egy ország végtül-végig magát-tépő hazám: Európa.
A glóbus.
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat! Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség fészke a zord Ürben! Bús kerekség! Szigete a tér Robinsonának! Óh röpüld át kis csillaghazámat s míg e hibbant Robinsonok bambán ölik egymást, szigetük felejtik és sohasem ér szemük a partig. te a végső szirt fölé suhanván a villanyos messzeségbe kémelj, tán egy ismeretlen sugarat hoz, amely úgy jön, dallal és reménnyel, mint dús hajó vén Robinsonokhoz.
Epilóg.
Mégis, lelkem, szeressed hazámat! Nem neked való az ür hidegje! Itt a glóbus, a meleg szigetke s lélekágya szent Európának. Soha el nem hagyhatod hazámat; útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal viszed, mint a kárhozott a poklot; de halálig, mint ki bűn között él, várja híven az Éden sugáros türelme: úgy vár reád a város és a kis ház, melyben megszülettél.
Véren vették, vérrel ótalmazák,
Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
A halál képétől nem messzire búttak.
Lakásuk volt paripájok háta,
Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.
Nem kérdezték : sok-e az ellenség ?
Olvasatlan próbáltak szerencsét;
Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
Kinek szive még a halálban is bátor.
Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
Szép országok hevert elhagyottan,
Fölveré az isten mindenféle gyoma,
Éktelenné tette török, tatár nyoma.
Rongált zászló lőn az ő formája,
Nem volt annak színe, sem fonákja,
Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.
E becses zászlónak, a hazának,
Védelmében hányan elhullának!
Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
Régi ősapáink! de el nem ereszték.
Igy a zászló, ránk örökbe maradt,
Ránk hagyák azt erős átok alatt:
Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
Ne legyen az isten istenünk azontul.
Most telik be, vagy soha, ez átok.
A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.
és sorompókra leltek oly hamar,
ne vigyétek ki bús hirünket innen.
Csak mint a fuldoklóét ujja csücske,
áldozat bárányáét szalagok,
csak mint hegedhetetlen sebnyilások.
Minket lekötve tart egy furcsa léthez
mágus Szokás vagy szoptatós Remény:
álmodunk és vergődünk álmainkban.
Husunkba tépünk, mint az elvarázsolt;
némák vagyunk és süketek; a vér
betölti szánkat, vér kavarg fülünkben.
Őrületünk előtt már semmi korlát:
ó jaj, a táblákat mi összetörtük!
ó jaj, bölcs véneinket megtagadtuk!
Nem előre kell nézni a magyarnak:
a régi erkölcs jobb volt; régi mód,
régi szavak, régi ész, régi oltár.
Megvonva tőlem jövők jósa lenni,
barbár korok vátesse visszavágy
mikor még Róma állt s az ősi Vallás.
Ó magyarok! haragszik tán az Isten!
Havas tavasz korbácsa sujt; a nép
nyomorog s a gyilkolásban leli üdvét.
Jön a Barbárság, mint havas tavasz,
korbáccsal a kezében; már az ének
eresz alá némul; és az a Jobb,
aki nem ért és elmarad korától.
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.
És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:
magyarok és mindenek Istene.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...
hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!
Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem
ha látom hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.
És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom borzadva hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.
Nem volna jobb-e, magyarok,
mig rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok,
szorossan összebúni mind?
Dalolni tán vigasztalót,
S vigyázva lesni hol derül,
és szólni: "Kösd ki a hajót!"
ha partot látnánk messzirül?
De jaj, bajában sem barát,
magyar sem érti a magyart,
civódik mint a rossz család,
s olykor még áldja a vihart:
ó szörnyü! még dicsérgeti,
mert rab türõvé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél kedvesebb.
Ok amig vérük vére hull
úgy védik itthon a hazát
hogy szivbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek igazát.
Igy jártam én is - nem rege -
és úgy vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit egyre vernek a nagyok.
De csitt! duzzogni nem szabad,
szivem! jutalmat ne keress!
Jutalmul: mindig légy szabad,
S ha nem szeretnek is: szeress!
Gondold, hogy könny és vér pereg,
s van méltóbb annyi fájdalom:
s ne sirj, ha vernek, mint gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
mégegyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...
Egész világ, melyben kedvtellve utazám...
Meghitt otthon, ahol nyujtóztam szabadon...
Keménypados börtön és bujdosó-vadon...
Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő...
Homlokomon bélyeg... a nyakamon járom...
De mostan kősziklám vagy és erős váram.
Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
Mert csodálatos és hősi a te sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.
Immár a népeket terelik mint nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tűzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai
özönben a Noé csapzott galambjai.
Mire tart a végzet S mily sorsra szánt minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!
Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a nyűgös szabadság.
Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős roncsot.
Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi.
Átkoztad elégszer... kicsi volt magadnak...
S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak.
Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.
Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.
Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.
egy bátor pillantást ha vetett
s az ég, a föld mind ránevetett, -
de nem lesz birtoka semmi:
a szépség, épség, ifjui vér,
tudás, tanulás, az isteni ér,
nõk biztató szeme - mind mit ér,
ha menni kell neki, menni?
De megy szívesen, nem alkuszik,
anyjától könytelen bucsuzik,
bár lelke szeretetben uszik:
sohasem tanult gyülölni.
S ki gyûlölt minden gyülöletet,
s minden szeretetet szeretett,
nem élhet, aminek született,
mert ölni kell neki, ölni.
Õ nem gyürüt gyürüért cserélt,
szivet cserélt aranyat vasért,
oly kincse volt, ami többet ért,
mihez e föld aranya talmi:
arany szive, arany mosolya -
mind értünk ingyen adja oda,
s gyõzünk-e, meg sem tudja soha,
mert halni kell neki, halni
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen - ki költi õt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok õrjítõ, õrült
imában!
És ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesõjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk õt, talán fölébred!
Cibáljuk õt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égõ
házban - a süket Istenét!
Süket! Süket!...
Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenbõl iszonyokra
kikelt belõle féreg-módon,
Isten férgének, viszketõ
nyüzsgésre, fájni - mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.
A város.
Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.
Az ország, mappa szerint.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!
Az igazi ország.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismer se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.
Európa.
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől-népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.
A glóbus.
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig.
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.
Epilóg.
Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint a kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.