Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontottOszlopi közt lebegő rémalak inte felém.És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Isten, áldd meg a magyart,Jó kedvvel, bõséggel,Nyújts feléje védõ kart,Ha küzd ellenséggel;Bal sors akit régen tép,Hozz rá víg esztendõt,Megbûnhõdte már e népA múltat s jövendõt!Õseinket felhozádKárpát szent bércére,Általad nyert szép hazátBendegúznak vére.S merre zúgnak habjaiTiszának, Dunának,Árpád hõs magzatjaiFelvirágozának.
Rákos, bolyongék partjaidon, s vizedHullámit ittam s keblem emelkedett,Könny forrt szememben, s érzeményimSzívem alatt tüzesedve vívtak!Körűlem érzém egykori hőseinkÁrnyékainak gyönge fuvallatit,Az égi szellem fürteim közt,S arcom előtt suhogott csapongván.
Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hangA szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.
Hol van a hon, melynek Árpád véreGyőzelemben csorga szent földére,Mely nevével hév szerelmet gyújt;S messze képét bújdosó magzatja,Még Kalypso keblén is siratja,S kart feléje búsan vágyva nyújt?Itt van a hon, ah nem mint a régi,Pusztaságban nyúlnak el vidéki,Többé nem győzelmek honja már;Elhamvadt a magzat hő szerelme,Nincs magasra vívó szenvedelme,Jégkebelben fásult szívet zár.
Szabadságért küzdött az ifju,S börtönbe dobták, ottan ul,És meg-megrázza és átkozzaBilincsét nagy kegyetlenul.Bilincse ekkép szóla hozzá:„Csörgess, de oh ne átkozzál!Csörgess, ifjú, csörgésem átok,Mely a zsarnok fejére száll!Ugye nem ismersz? a szabadságCsatáiban kard voltam én,S épen talán a te kezedbenVillogtam a vér mezején.
Lement a nap. De csillagokNem jöttenek. Sötét az ég.Közel s távolban semmi fény nincs,Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.Szép csillag a honszeretet,Gyönyörüségesen ragyog.Szegény hazám, szegény hazám te,Neked kevés van ilyen csillagod.Mécsemnek lángja mint lobog!Mitől lobog? mi lengeti?Éjfélt ütött.
Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek;Midőn a népek gyermekek valának,Magoknak cifra ragyogó játékszert,Bibor karszéket, s koronát csináltak,S rányomták ezt egy fajankó fejére,S felülteték e fajankót a székre.S itt a királyság, ezek a királyok,S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül,Azt gondolják a kábító magasban,Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.
Őseimnek véres kardjaFogason függ, rozsda marja,Rozsda marja, nem ragyog.Én magyar nemes vagyok!Munkátlanság csak az élet.Van életem, mert henyélek.A paraszté a dolog.Én magyar nemes vagyok!Jól készítsd, paraszt, az útat,Mert hisz a te lovad vontat.Csak nem járhatok gyalog.Én magyar nemes vagyok!Tán a tudománynak éljek?A tudósok mind szegények.Nem irok, nem olvasok.
