Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem...
Hadd nézzem édes arcodat, a szigorút, a régi-drágát, az elviharzott ifjúság: a nagystílű angyal tanyáját, a cigány-élettől gyötört, a marakodásoktól árvát, hadd nézzem újból arcodat, a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e? Nem leszünk kevesebbek tőle. Elefánt-csordára elég szívünk volt - marad még belőle. Szent kezedtől se rettegek, de fölséges légy mint az oltár, mert megítélem arcodat, mert ifjúságom társa voltál.
Ki forgat a ragyogó Űrben? Ki tölti be még a véremet is sugárral? Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel, száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője! aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét, s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba, mert az én halálom : győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké : gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől. Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna. De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam : gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe, benövi áldott bőr azt, ami lárva, rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz - gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer, foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla, körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús - gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen, feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral, nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város, felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg, fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát elragadjam, én, a világ női vagánya, zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm - gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem. Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára. Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt - gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség. Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára. Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár - gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva forgunk majd a termékenység csillag-terében - gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva. De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik - gyere velem táncolni a halálba.
"Szájából hallottam a Báthori Gábornak : Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné." "Hallottam, hogy asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre" "Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatva azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni a szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt." Tanúvallomások 1614-ből
Gábriel Gábriel Gábriel árnyékodért selyemingem ázik el ágy havasán fejedelmem húrjaimon hegedősöm göndörödősöm haramia - hősöm nyári vörös agyagomban lábnyomodat őrzöm látni akarlak sürgetem a sarkad tüzet rakok ropogósat fölteszem a lukasit rácsapom a kupasit lábosban a lábnyomodat főzöm nyergelj s nyargalj paripát sarkalj tűz ahogy a nád-mezőn átropog a háztetőn gyere piros angyal
Gábriel Gábriel Gábriel nehogy engem csereberélj bárkivel gyöngyszem-szép mesternődet kuka hajadonra gyönyörödet gondra sutababa butababa dib-dáb dib-dáb nem érti a cifrát törj be angyal az akolba inkább de te ide nyargalsz ha mondom nyárdelelő tündöklet a boltom így adok úgy adok jól tartalak jóval nem gyüszüvel mérikélek de ló-zabolával nyalánkságra nyiss a számba itt a mézelt óbor pörkölt dió szentegyháza hasadékos dombor minden kis csucsorban égetett cukor van édességem édességed én akit megigézek bármit akart is bárhova tart is úgy megtorpan úgy ide fordul alattunk a fekete föld megcsikordul
Gábriel Gábriel Gábriel szivárványos úton ide hét verőér erejével ágyam havasára mélyföldi nyüves dögtől mazsolás kalácsra száz nyíllövés távolán át a hegyek táborán zászlókon tömlöcökön harangokon bödönökön át a pénzes örömökön nyolc boldogsáon golgotavirágon árvácskán basa-rózsán hangyán morzsán csipkefa csipkéin szűzeknek micskéin mókusokon át ordasokon át ország aszályán át a világ ragályán róka-büdös gyámokon át özvegyi fátylakon sisakokon kalapokon verebeken át ebeken is át könyveken patikákon kígyókon koponyákon palavesszőn palatáblán szerkezeten ábrán át a bölcsességen mint a sav a fémen kovakövön patazaja a fülemig érjen hajszálam a gyertya-lángon úgy elér a távol nyög a lovad jön a lovad nyakaszakadtából
Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezõvé a szikla- csípõket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verõereket? S dúl hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem? A földre bukni és az égre nézni fel? Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket? S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd? És arra nem gondolni, hogy meddig is tart? Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton? Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken? És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben. A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket, Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó. És van az úgy, hogy lenni sem jó. Hát gyere, mondd, hogy akarod még! És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet? Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért? Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet. Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.
De felkönyökölök nyavalyámból
az elmúlásból felkönyökölök
s Téged látlak, egyetlen élőt
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott
akárcsak egy boglyatüzet;
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod Te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám
a vendégem és varázslóm vagy.
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál - menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. -
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...
hajszolom mindig a jelzőt,
hogy Máriát úgy kifejezze,
mint zöld szín nyáron az erdőt.
De mi állna szőke hajára,
amelynek illata is van?
Népiesen persze a hársfa,
ha sárgáll a kék júliusban.
Pitypang és hársfa! A kettő
együtt is vajmi kevés lesz.
S hol van a fény, elegendő,
mértéknek hozni szeméhez?
Keze a téli havas fák
havánál messze fehérebb.
Színek, a sok-sok vetélytárs,
metaforák, jelzők és képek
hullnak, mint télen a hó száll
s hiába, tengerre szállong.
Egy van csak - s nincs is a szónál,
hogy szeretem, szebb és találóbb..
a szigorút, a régi-drágát,
az elviharzott ifjúság:
a nagystílű angyal tanyáját,
a cigány-élettől gyötört,
a marakodásoktól árvát,
hadd nézzem újból arcodat,
a szigorút, a régi-drágát.
Eladsz-e, elfogyasztol-e?
Nem leszünk kevesebbek tőle.
Elefánt-csordára elég
szívünk volt - marad még belőle.
Szent kezedtől se rettegek,
de fölséges légy mint az oltár,
mert megítélem arcodat,
mert ifjúságom társa voltál.
Ki forgat a ragyogó Űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod : rám-lángoló szerelmedből nem
vész semmi se kárba,
mert az én halálom : győzelem a halálon,
s magasztos, mint az anyáké :
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam :
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz -
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús -
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy zápor-csöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinől a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves réz-szárnyai
hülnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm -
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt -
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár -
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillag-terében -
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra-válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik -
gyere velem táncolni a halálba.
"Szájából hallottam a Báthori Gábornak : Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné."
"Hallottam, hogy asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre"
"Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatva azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni a szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt."
Tanúvallomások 1614-ből
Gábriel
Gábriel
Gábriel
árnyékodért selyemingem
ázik el
ágy havasán fejedelmem húrjaimon hegedősöm
göndörödősöm
haramia - hősöm
nyári vörös
agyagomban
lábnyomodat
őrzöm
látni akarlak
sürgetem a sarkad
tüzet rakok ropogósat
fölteszem a lukasit
rácsapom a kupasit
lábosban a lábnyomodat
főzöm
nyergelj s nyargalj
paripát sarkalj
tűz ahogy a nád-mezőn
átropog a háztetőn
gyere piros angyal
Gábriel
Gábriel
Gábriel
nehogy engem csereberélj
bárkivel
gyöngyszem-szép mesternődet
kuka hajadonra
gyönyörödet gondra
sutababa
butababa
dib-dáb
dib-dáb
nem érti a cifrát
törj be angyal az akolba
inkább
de te ide nyargalsz
ha mondom
nyárdelelő tündöklet
a boltom
így adok
úgy adok
jól tartalak jóval
nem gyüszüvel mérikélek
de ló-zabolával
nyalánkságra
nyiss a számba
itt a mézelt óbor
pörkölt dió szentegyháza
hasadékos
dombor
minden kis csucsorban
égetett cukor van
édességem
édességed
én akit megigézek
bármit akart is
bárhova tart is
úgy megtorpan
úgy ide fordul
alattunk a fekete föld megcsikordul
Gábriel
Gábriel
Gábriel
szivárványos úton ide
hét verőér erejével
ágyam havasára
mélyföldi nyüves dögtől
mazsolás kalácsra
száz nyíllövés távolán
át a hegyek táborán
zászlókon tömlöcökön
harangokon bödönökön
át a pénzes örömökön
nyolc boldogsáon
golgotavirágon
árvácskán basa-rózsán
hangyán morzsán
csipkefa csipkéin
szűzeknek micskéin
mókusokon át
ordasokon át
ország aszályán
át a világ ragályán
róka-büdös gyámokon
át özvegyi fátylakon
sisakokon kalapokon
verebeken át
ebeken is át
könyveken patikákon
kígyókon koponyákon
palavesszőn palatáblán
szerkezeten
ábrán
át a bölcsességen
mint a sav a fémen
kovakövön patazaja
a fülemig érjen
hajszálam a gyertya-lángon
úgy elér a távol
nyög a lovad
jön a lovad
nyakaszakadtából
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere, mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
Te szivárvány- szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Te fülemülék pásztora,
Sugarak déli lantosa,
Legelső márvány-palota,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Siralomvölgyi datolya,
Festmények rejtett mosolya,
Templomi arany-kupola,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Díjra korbácsolt versenyló,
Lázadásokban lobogó,
Csillag, dutyiba pillantó,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Harctéri sebek doktora,
Hazátlanoknak otthona,
Mézes bor, édes babona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Piaci csarnok álmosa,
Nyomorúságnak táncosa,
Szilveszter-éji harsona,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Béta-sugárban reszkető,
Sok-fejű kölyket elvető,
Tengerek habján csörtető,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Minden időben ismerős,
Mindig reménnyel viselős,
Bájokkal isteni erős,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Öröktől belémkaroló,
Vánkosra velem hajoló,
Varjakat döggé daloló,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Jog hogyha van: az én jogom,
Enyém itt minden hatalom,
Fölveszem kardom, sisakom,
Gyönyörűm, te segíts engem!
Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítsz engem!