A nő rohant. Hogy hány kilométeres óránkénti sebességgel és hová, azt maga sem tudta. Csak az volt nyilvánvaló: rohannia kell, hogy lecsillapodjon. Dühös volt és elkeseredett, s bár egyfolytában azon igyekezett hogy jobb legyen, mégis úgy érezte magát, mint az a szegény hülye, aki szitával akarta kimerni a tengert.
Körülötte jöttek, mentek, körülötte házak voltak és kirakatok, de most semmit nem látott, csak egy végtelen utat bosszúsággal kikövezve.
Rácsengetett a villamos. Ő nem csengetett vissza, pedig megtehette volna. Tényleg, vajon mit szólnának az emberek, ha most élesen berregni kezdene, esetleg bájosan azt mondaná: csingilingi!
Nevetnie kellett. Bosszúság legyen a talpán, ami őt hosszú időre el tudja keseríteni. Mert itt volt ez az ártatlan hivatalos levélke, amin felszólítják, hogy fizesse ki azonnal a kocsiadó hátralékot.
Ó, az az átkozott kocsi! Ami már olyan öreg és kehes, hogy traktor kell meghúzza ahhoz, hogy begyúljon. Amivel egyszer sikerült megelőzniük két tehenet, de azokat is csak azért, mert álltak. Aminek a javítására ráment a gatyájuk, sőt a cipőjük is, és ők mégis röhögtek, mert azzal vigasztalták egymást, hogy úgyis csak derékig látszanak ki belőle.
Ezek után már kész istenáldása, azaz istencsapása volt, amikor harminc liter benzinnel együtt kalitkává égett.
Kölcsönt kölcsönre halmoztak, hogy újra kocsivá varázsolják. Így aztán nem volt perzsájuk, kristályuk, porcelánjuk, sőt még függönyük sem a nagyszobában. Három éve.
Még jó, hogy az apja nem hallja, miket gondol, mert azt mondaná:
- Persze, hogy nincs, mert elittátok az árát!
És akárhogy fáj, igaz.
Az egész úgy kezdődött, hogy miután a szomszéd többször a pofájukba bámult a túloldalról, az asszony az asztalra csapott:
- A fene, aki megeszi! Ha csak tíz lejt tettünk volna félre minden nap, akkor is összegyűlt volna egy függönyre való.
Erre a férje felállt, áthozta a gyerekszobából a szerencsemalacot, ráírta „FÜGGÖNY" - igazán pompásan festett a kék állat oldalán -, és beledobott egy ötöst.
Amikor a barátaik meglátogatták őket, a csodájára jártak.
Laci közölte, hogy a malac csodálása mennyibe kerül fejenként. Akinek volt, az tiszta szívvel pengette bele. Egy hónap múlva már szépen gyarapodott a súlya. Igen ám, de akkor jött Zének a születésnapja, és ő már kétszer is dobott a malacba. Üres kézzel mégsem mehettek hozzá. Mivel éppen sokadika volt, némi lelkiismeret furdalással belezték ki a kék jószágot és megígérték neki, hogy fizetéskor rehabilitálni fogják. Hát így itták el már az elején a függöny árát…
Ötezer! Annyi pénz nincs is. Az apjához nem megy, mert nem fog adni. Na, legfeljebb azt mondja: „Mind a ketten kerestek - ez azt jelenti, hogy dolgoznak -, rakjátok félre a pénzt és ne léboljátok el! Más normális ember gyarapodik, nem úgy mint ti!"
Ez azt jelenti, hogy ők nem normálisak. Mondták már mások is, de milyen szomorú, mikor az ember apja mond ilyet. A múltkor még azzal dicsekedett, hogy a lánya rá hasonlít…
- Igen-igen - hajtogatta az öreg -, ti mindent másképp csináltok!
Nem tagadták. A szobában lebzselô pimasz, vérszopó szúnyogokat is üvegmosóval ütötték agyon. Több okból. 1. Az eltalált szúnyog nem hagyott vérpacnit a falon, hanem belegabalyodott az üvegmosó szőrébe és ott szépen kinyomták a szemét. 2. A szomszéd szerette őket, mert nem riasztották fel álmából csattanásokkal. 3. Szúnyogháló helyett ezt kaptak. Vagy ott volt a tavalyi év. Már együtt volt a pénzük egy perzsaszőnyegre. És ők mit tettek? Elmentek a tengerre a gyerekkel. Ötven lejjel és egy fél kiló kagylótörmelékkel jöttek haza. A szőnyegük kopott volt, de a kedvük ragyogó.
Huh-huh… kezdett fáradni. A cipőtalpa is felvált. Felülhetett volna a villamosra, de nem volt ki a pénze. Megtorpant és a jó öreg Móricz Zsigmond jutott az eszébe. Előtte a földön féllábú polgártárs ült, és a sapkájában… azt mondja, hogy… elég sok pénz volt. Reménykedve néztek egymásra. Az öreg elrebegett egy istenáldását és arra várt, hogy kapjon, Éva meg azon töprengett, mi lenne, ha odaszólna: „Adjon már öreg pár lejt. Ennyi hiányzik egy villamosjegy árához. Holnap majd ugyanitt találkozunk és megadom. Oké?" Ezt már hangosan kérdezhette, mert a féllábú dühösen a fenébe küldte.
Kezdett kiderülni a kedve. Észrevett a kirakatban egy pikáns kis kalapot. Nagyon drága volt. Valami gonosz ötlet belökte az áruházba. Felsuhant a mozgó épcsőn a másodikra. Felpróbált három csini kosztümöt és egy bundát, aztán visszatette a vállfákra.
Az elektromos óra 15,45-öt mutatott. Tudta, hogy elkésett. Nem kell megijedni, csak hazulról késett el. A férje ugyanis már otthon volt, a mosatlan a kagylóban, ő pedig egy pompás áruház öltözőjében, öt lejjel madárlátta pénztárcájában. Madárlátta, mert tavaly december 31-én ellopták tôle a csingilingin. Ötszáz pénzzel, két hajcsattal, a személyivel és a srácnak a tejfogával. Két hét múlva postán megkapta. Kivéve a pénzt. Hát nem egy úri zsebtolvaj?
A gyomra kezdett delet harangozni. Beállt a sorba egy öt lejes palacsintáért.
- Hat lej - mondta a palacsintaarcú árus.
- Csak egy ötösöm - nyekeregte Éva és nagyon melege lett.
- No, majd megadja azt az egy lejt - szólt a palacsintaarcú és a kezébe nyomta a forró lepényt. Igen ízletes volt. Túrós, kapros, egy kicsit kaparta a torkát.
- Ettől hat lej - gondolta.
Vidáman fordult be a sarkon és ilyenek jártak a fejében:
Kifordított zsebem vitorlájával átszelem
Fuldokló iszapos tengerem, tengere-he-hem!
Valaki rádudált. Jóképű fickó volt. Lassított és kiszólt a félig nyitott kocsiajtón:
- Nincs szüksége kocsira, szép hölgyem?
A nő egy pillanatra meghökkent.
- Kocsira? - morfondírozott. Na, most mit mondjak? Azt, hogy a büdös életben többet soha? - Dehogynem! - búgta -, csak nem erre, hanem egy olyan ragyogó feketére, amin olyan izé van elől. Tudja, na, olyan tártkarú, angyalszerű hölgy fátyollal.
Az úrvezető arca elszürkült, bevágta az ajtót és elrobogott.
Éva kedvesen integetett utána. Csodákat tud művelni egy ötlejes palacsinta. Aki nem hiszi, próbálja ki!
Valaki átölelte a vállát. Akármi legyen, gondolta, ha ez nem a doki. Csupa nagybetűvel. Két hónapja festett neki egy portrét.
- Hogy van a srác? - érdeklődött a doki.
- Kösz, jól. Ha leszámítom az allergiás kiütéseket és a vesehomokot, ami az agyműtét óta jelentkezett, akkor igazán remekül.
A férfi hosszan nézte sűrű szemöldöke alól. Nehezen szokta meg az asszony stílusát. Amikor ezelőtt két évvel megkérte, hogy fessen egy képet volt professzoráról, és a kezébe nyomott egy fotót, melyen hosszú asztal mellett fehér sapkás, fehér köpenyes egyének álltak elszántan, középen egy fánkarcú kuktával, Éva megkérdezte, hogy hol itt a professzor?
- Itt - mondta a doki és a kerek arcúra bökött.
- Én erról a képről nem festem meg - jelentette ki a nő. - Tudja maga, hogy nézne ki a festményen a híres prof? Mint egy szakács!
Ránézett a rettegett férfiúra, de az nem kiabált. Elvigyorogta magát és meghúzta az asszony fülét. Ő pedig közölte, hogy nem vonaton vannak, a füle pedig nem vészfék, és ha mindenáron portrét akar, akkor adjon egy jobb képet az öregről, és ő azt bérmentesen elköveti festésben. Megtörtént. És a doki most itt áll és mosolyog.
- Minek örül - kérdezte Éva.
- Magának. Szeretnék valamit adni. Nem akarom a világért sem megsérteni, de nagyon tetszett a kép és szeretném meghálálni. Azzal a nő kezébe nyomott egy tele szatyrot.
- Rendben - mondta, és vállon veregette az orvost. Megvárta, míg befordul a sarkon, aztán vágtatni kezdett. Hosszú haja lobogott a szélben, az arca kipirult. Alig várta, hogy láthassa a csomag tartalmát.
A férje még nem volt otthon. A srác suliban volt. Óvatosan rakta ki a szatyor tartalmát. Egy üveg szilvapálinka. Meghúzta. Az áldóját, legalább hatvanfokos. Egy karton finom cigi, egy csomag kávé, és nagy csomag hús. Mérlegre rakta. Négy kiló nyolcvan deka disznócomb.
Nagy szelet húst kanyarított le és odatette sülni fokhagymával. Fél óra múlva mennyei illatok táncikáltak az egész lakásban. Nagy volt a gyanúja, hogy a lépcsőházban is.
A férje üveges tekintettel esett be az ajtón.
- Mi ez a kapitalista illat, mit főzöl? - kérdezte kiváncsian és megemelte a fedőt.
- Fokhagymás disznópecsenyét - felelte Éva fölényesen és kissé sértődötten, majd hozzátette. - Az ember lánya azt főz, amit kap. Neki ez a dolga!
Később mámorosan ültek a félig telt pálinkás üveg mellett, a pecsenye illatában.
A kék malac szemérmesen mosolygott. Laci elégedetten simogatta a persely gömbölyű kék hasát.
Még nem tudta, hogy benne lapul az adócédula.
