Tóth Ágnes
A senki fia
1990.december 12. Bihari Napló

Év vége felé jártunk. Csupasz ágak csattogtak odakint a fagyos szélben és időnként megkocogtatták a szerkesztőség ablakait. Varjak károgtak a Körös parti jegenyéken és az emberek behúzott nyakkal, felhajtott kabátgallérral siettek keresztül a kis hídon. Az irodában valami baj volt a fűtéssel, fáztam és lila kézzel kotorásztam a fiókomban.
Vállamra vettem a kabátomat, megnéztem a naptárat, és hozzáfogtam a családi rovat szerkesztéséhez, már majdnem befejeztem az anyagot, amikor egy nő betelefonált, hogy tenni kellene valamit, mert közel egy éve kóborol az állomás környékén egy tizenöt év körüli elhagyott gyerek, mocskos rongyokban, lenőtt hajjal és a lépcsőházak huzatos folyosóin, a puszta cementen tölti az éjszakákat. A környékbeliek már ismerik. A fiú néha az üzletek előtt sepreget, ezért a kiszolgálóktól kenyérdarabokat és szalámivégeket kap.
– Képzelje el – háborgott a hölgy, – hogy az a szegény árva tegnap éjjel holtra fagyva, csupasz derékkal aludt a lépcsőházunkban, átölelve a fűtőtest csövét. Kiabáltam neki, de hiába. Csak amikor megráztam, akkor nézett fel. Kiderült, hogy süketnéma. Borzasztóan büdös volt. Hoztam egy nagy mosdótál melegvizet és lecsutakoltam. Levágtam a haját is és a lakók adtak tiszta meleg ruhaneműt, abba felöltöztettük és cipőt is kapott. Látnia kellett volna, hogy örült az a gyerek. Aztán kihívtuk a mentőt, akik meg is jöttek két rendőrrel. Az egyik brutálisan verni kezdte a fiút, de a lakók lefogták és összeszidták. Aztán elvitték szegényt a kiskorú bűnözők központjába, de képzelje megszökött és másnap megint itt aludt. Akkor aztán bevitték a pszichiátriára. Most ott van és szeretném, ha az újságírónő holnap eljönne velem meglátogatni.
Azonnal felhívtam a Süketnémák Egyesületét, de kiderült, hogy a fiatalember nincs nyilván tartva náluk, viszont tudnak róla és már féléve szétküldték a fényképét az ország minden részébe, de sehonnan sem hiányzik.
Telefonáltam a Gyámhatóságra is, akik közölték, hogy nem hozzájuk tartozik az ügy, hanem a Szökött Kiskorúak Intézetéhez. Ott azt mondták, hogy az állomás rendőrsége már többször előállította, de mindig sikerült meglépnie. Nincs kizárva, hogy a dumbraveni Süketnémák Intézetéből szökött meg. Oda kellene visszavinni. – Na nem, oda ne vigyék vissza – gondoltam elszörnyedve. Egy odavaló ismerősöm mesélte, hogy ott kegyetlen bánásmódban részesítik a bentlakókat. Az intézet a település közepén emelkedő dombon van és amikor este elcsendesedik a város, lehallatszik a gyerekek üvöltése... Ennek a gyereknek nem ott a helye. Szenvedett már eleget. Talán faluhelyen valaki magához venné és a ház körüli munkájáért cserébe szállást és étkezést biztosítana neki, morfondíroztam. Majd kitalálok valami megoldást, ha senki nem jelentkezik érte.
A pszichiátrián a főorvos idegesen fogadott. Kicsit haragudott, amiért az ő nyakába varrták a fiút, hiszen ez nem a kiskorú csavargók intézete.
– Mi lesz a fiú további sorsa? – érdeklődtem.
– Értesítettem a Süketnémák Egyesületét, el is jött két emberük, de nem tudtak értekezni a gyerekkel, mert az nem ismeri a hivatalos jelbeszédet. Aztán telefonáltam Csegődre, a Fogyatékos Gyerekek Intézetébe, ők pár nap múlva elviszik, s ott marad, amíg ki nem deríti a hatóság, honnan szökött meg.
Ezután a főorvos hívta a nővért, aki közölte, hogy a kölyök patológus eset. Szétverte a neoncsövet és dühöngeni kezdett.
– Ha tudna beszélni valószínűleg szóban tiltakozott volna az elzárása ellen – mondtam mérgesen.
A nővér nem reagált rá. Előhalászott a zsebéből egy kulcsot, majd kinyitott egy ajtót. A szűk, vasrácsos ablakú szobában lötyögő pizsamában üldögélt a főszereplő. Amikor felismerte oldalamon a jótékonykodó hölgyet felderült az ábrázata és boldogan vette át a csokit és más finomságokat. Mély meghajlással köszönte meg és puszit is küldött, így fejezve ki köszönetét, aztán a nővér rácsapta az ajtót és kulcsra zárta.
Mire késő este hazaértem, teljesen átfáztam. A szél komiszul zörgette az ablakot. Reggelre biztos megfagy a sár gondoltam. Mielőtt eloltottam a villanyt betakargattam és megsimogattam a gyermekeimet.
Tudtam, hogy az árvaházakban leltári számmal jegyzett ágyakban ugyanígy fekszenek a gyerekek. Őket alkalmazottak vigyázzák havi fixért.
Azt is tudtam, hogy valahol senkitől sem óvott gyerekek kóborolnak. Nincs ágy ahova lehajthatnák a fejüket, rongyaik alá kúszik a hideg és a szél hangjánál csak a gyomruk korgása erősebb. A pszichiátria 3-as pavilonjában, kulcsra zárt ajtó mögött várja további sorsát egy névtelen gyerek, aki nem hall, nem beszél, nem hiányzik senkinek. A kórlapján a személynév helyén ez áll: „Ismeretlen süket-néma”...
Azon dühöngtem, hogy egy éve él a Senki fia emberközelben állati módon, és minden intézmény csak passzolgatja a másiknak sorsa megoldását.
Az én gyerekeim szerencsére meleg takaró alatt álmodnak. Vajon mit álmodik a Senki fia? Vajon mit gondol az emberekről úgy általában? Hiszen soha nem hallotta beszélni őket. Csak tekintetük és mozdulatuk szelídségéből vagy durvaságából tud különbséget tenni köztük. Vajon megtudja-e valaha, milyen egy simogató kéz, milyen az otthon melege?
A szél egész éjjel komiszul zörgette az ablakot. És reggelre megfagyott a sár.”

Szégyen, nem szégyen de könny szökött a szemembe.