Lotilko szárnyai
Élt egyszer egy repülõ ember, úgy hívták, hogy Lotilko. Két szárnya volt, amelyekkel gyakran magasan az erdõ fölött repült, felszállt egészen a fellegekig, sokszor még magasabbra is, és nemegyszer megtörtént, hogy túl messzire repült otthonától.
Történt egyszer, hogy megint csak messzire szállt, és közben ráesteledett.
– Itt kell töltenem az éjszakát valahol. Majd csak reggel szállok haza – gondolta, és egy ismeretlen településen szállt le.
De legalább jó embereknél kopogtatott volna éjjeli szállásért! Szerencsétlenségére éppen Teventejre talált.
Elõször szívesen fogadta Lotilkót, még meg is vendégelte. De amikor látta, hogy Lotilko leveszi válláról a szárnyait és az ágya mellé helyezi, dühbe gurult.
– Minek neki a szárny? – gondolta. – Van lába, tehát tud járni, van keze, tehát tud dolgozni. Minek neki akkor a szárny?
Amikor aztán Lotilko álomba merült, magához vette és elrejtette a szárnyait.
Felébredt reggel Lotilko, kereste a szárnyait.
– Teventej, hol van a szárnyam? – kérdezte.
– Megmondom, csak elõbb elmegyek vadászni.
El is ment Teventej a vadászatra, messzi földre. Nem maradt otthon más, csak a felesége meg a gyerekei.
– Áruld el, hová rejtette férjed a szárnyamat? – kérte Lotilko Teventej feleségét.
– Igazán nem tudom – felelte az asszony. – De ha tudnám, sem mondanám meg!
Nagyon félt az asszony az urától.
Kiment Lotilko az udvarra, és látta, hogy madarak szálldosnak vígan a levegõben.
– Madárkák, hej, madárkák, nem tudjátok, hová lett a szárnyam?
– Nem mondhatjuk meg, Teventej megölne bennünket!
– Áruljátok el, és én egy kövér rénszarvast hozok nektek érte! Egész seregetek jóllakik belõle! →
Mire a madarak:
– Hozzad a rénszarvast, aztán megmondjuk!
Egy kövér rénszarvast ejtett zsákmányul Lotilko, és nagy lakomát rendezett belõle a madaraknak. Úgy megszállták azok a szarvast, mint a sûrû felleg, rövidesen csak a csontjai fehérlettek.
– Most aztán mondjátok meg végre, hol van a szárnyam! – kérte ismét Lotilko.
Mire a csókák így feleltek:
– Keresd elõször a folyó egyik partján, aztán meg a másikon!
No, erre már nagyon megharagudott Lotilko.
– Hogy görbüljön meg a csõrötök örökre! – kiáltott fel haragjában.
Az átok azonnal megfogant. Ezeknek a madaraknak meg egész nemzetségüknek egybõl meggörbült a csõrük, és úgy is maradt mind a mai napig. Azóta hívják õket görbecsõrû csókáknak.
Megérkezett Teventej a vadászatról, kérlelni kezdte õt Lotilko:
– Most már mondd meg, hol a szárnyam, hogy hazatérhessek!
De Teventej csak nevetett gonoszul:
– Add nekem a csizmádat, aztán visszaadom a szárnyad!
Gondolkodóba esik Lotilko, nézte a jó meleg bõrcsizmáját. Hogy lesz meg nélküle? De hiszen visszakapja a szárnyát, akkor aztán meglesz csizma nélkül is!
Lehúzta lábáról a csizmát, és odaadta Teventejnek. Az meg elrejtette a csizmát is, aztán megint nagy vadászatra indult.
– Add vissza a szárnyam! – kiáltott utána Lotilko. De Teventej most is csak nevetett rajta.
Segítségért ment akkor az emberekhez Lotilko:
– Adjatok nekem egy pár jó csizmát. Láthatjátok, lábbeli nélkül maradtam!
De az emberek csak a fejüket rázták:
– Egyetlen fölösleges pár csizmánk sem maradt!
Nem adtak neki, mert õk is féltek Teventejtõl.→
Látta Lotilko, hogy senkitõl sem várhat segítséget, és hogy csak saját maga segíthet magán. Elindult hát az erdõbe madártollat gyûjteni. Sok-sok madártollra volt szüksége, hogy új szárnyat készíthessen magának.
De azért elkészítette.
Éppen felcsatolta a szárnyat a vállára, amikor Teventej megérkezett a vadászatról.
Felszállt Lotilko a magasba, Teventej meg kiabált utána:
– Lotilkooo, Lotilkooo! Hová mész?
– Megyek haza, a szülõföldemre! – hangzott fentrõl a boldog válasz.
Teventej csak nézte, hogyan lengeti Lotilko a szárnyát a magasban a széles pusztaság fölött, akár egy hatalmas madár… Repül, száll, és egyre kisebbnek látszik. Aztán végleg eltûnt a szeme elõl.
Egyszeriben õ is leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy a magasba emelkedjék, mint Lotilko.
Szaladt a rejtekhelyhez, ahová Lotilko szárnyát rejtette. Felcsatolta a vállára, meglengette, próbált repülni, de bizony, nem ment. Nem és nem tudott elszakadni a földtõl!
Próbálta a felesége, mindhiába. Õ se tudott felemelkedni a levegõbe.
– Nem ér ez a szárny egy fabatkát sem – mondta a férjének. – Vesd a tûzbe, el kell égetni.
Teventej fogta Lotilko szárnyát, tûzre vetette. El is égette. Nem is tanult meg a mai napig sem repülni.
(tunguz népmese)
Oda Buda!
A szultán Óbuda alatt táborozott.
Délután öt óra tájban megindult a magyar hódoló küldött.
Elöl egy huszárszázad, utána a főurak között a kis királyfi hat-
lovas, aranyos hintója. A dajka ölében a fehér selyembe öltözött
kis pirospozsgás, térden táncoló királyka. A várkaputól a táborig
a janicsár állott sorfalként.
Bementek a sátorba. Kellemes hűvösség és rózsaillat csapta meg őket.
A gyermek rámosolygott a szultánra, és belemarkolt a szakállába. Erre ő megcsókolta a gyermeket.
A főurak megkönnyebbülten fellélegzek. Hiszen ez nem
a vérengző Szolimán! A tekintete tiszta, mosolygása őszinte. Íme,
a gyermek a turbánon levő ragyogó gyémántcsillaghoz nyúl. Oda-
adja neki játéknak. Aztán a fiaihoz szól:
- Csókoljátok meg a kis magyar királyt!
És a két szultánfi megcsókolja. Mosolyog rá mind a kettő.
A gyermek is visszanevet.
- Örülök, hogy láttam őt – szólt a szultán – vigyétek vissza
a királynénak, és mondjátok meg, hogy atyja leszek apja helyett,
és a kardom őrködni fog rajta és országán.
Valamennyien boldogan lélegzettek. A dajka szinte futva vitte
kifelé a gyermeket.
A nap már leáldozott a budai hegyek mögött, és az égről a felhők
tüze világított alá. A kis királyfival az aranyos hintó újra megindult.
A menetben mozgolódás és zúgás támadt.
Értelmetlen kiáltások hangzottak, mindenki a várra bámult.
Hát lám, ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló.
A templomban, a tornyokon is.
A kapuban pedig alabárdos török őrség.
- Elveszett Buda! – üvölt egy hang, s tőle, mint az átszálló
széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság. És a némaságot méginkább átdermeszti egy müezin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze szóló hangon énekli:
-- Allah akbár. Assadu anna la iláha ill Alláh.
-- Hogyan történt ez a gazság?
- Ravaszul. Pogány furfanggal. Míg a magyar urak kíséretül-kel lent jártak a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házába.
A video azt mutatja, hogy nem ismerjük történelmünket
A KÉK LILIOM
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, kidőlt kemencének bedőlt oldalában - volt egyszer egy öregasszony. Ennek az öregasszonynak a házához télen átal minden este fonóba járt tizenkét leány. A tizenkét leány közül tizenegynek volt már jegybéli mátkája, csak egynek nem, a legeslegszebbnek, akinek Kati volt a neve. No, ez igazán Isten csudája volt, de így volt, ha mondom, úgy láttam, mint ma, ott voltam, amikor beszélték, ott én.
Sokat kesergett, sírt a leány, hogy mindenkinek rendel társat az Isten, csak őneki nem, s nagy bújában, keservében azt találta mondani, hogy az ördögnek is szívesen lenne már a mátkája, csakhogy világ csúfjára pártában ne maradjon.
Ez így annyiban maradt, mondás: mondás, ahogy mondta, el is felejtette, de egy hét sem telt belé, hát amint a fonóba megy, s leül a székére, egy szép, ügyibevaló* legény melléje telepszik, kelleti magát szép szóval, a leánynak megtetszik a legény, a legénynek is a leány, s ott mindjárt elmátkásodtak.
Hát ez így jó volt, ahogy volt, a leány énekelt nagy vígan a többivel, pergett az orsója nagy frissen, s egyszerre csak kiperdült a kezéből. Szól a mátkájának, hogy vegye föl, az le is hajol, a leány is lenéz a földre s hát uramteremtőm, akkor látja, hogy az ő mátkájának lólába van!
Hej, édes Jézusom, szörnyen megijed a leány, elfehéredik a színében, mint a gyócsévirág, de szólani sem tudott, úgy megfogyott a szava, csak kitámolygott a szobából. Utána megy az öregasszony, s kérdi:
- Hát neked, édes leányom, mi nagy bajod esett?
- Jaj, lelkem, öreganyám, ne is kérdezze, lólába van a mátkámnak!
- Bizony ha lólába van - mondta az öregasszony -, akkor ördög a te mátkád. Hanem azért csak várd meg itt az ereszben, hadd kísérjen haza. Mikor a kapuban elbúcsúzik tőled, a fonálnak, amit ma este fontál, a végét kösd a dolmánya gombjára, s amint jó messzire távolodott, menj utána, hogy lássad, tudjad, hol van a szállása.
A leány csakugyan úgy tett, amint az öregasszony tanácsolta: mikor a legény elbúcsúzott, a fonálnál fogva messziről kísérte, végig a falun, ki a mezőre. Jaj, Uram Jézus hol állott meg a legény! Éppen a temető kapuja előtt. S ím, csak mormogott valamit magában, egyszeriben megnyílt a temető kapuja, azon bement, s úgy elnyelte a föld, mintha nem is lett volna.
De majd megszakadt a szíve a leánynak, amikor ezt látta! Nagy sírva-ríva ment haza, nem aludott egész éjszaka, s ahogy pitymallott, ment az öregasszonyhoz.
- Jaj, lelkem, öreganyám, igaza volt kendnek: ördög az én mátkám. A temető földjében vagyon a szállása.
Mondotta az öregasszony:
- No akkor, édes lányom, többet el se jöjj hozzám a fonóba, maradj otthon, jól bezárd a házatoknak ajtaját, ablakát, mert különben elvisz az ördög.
Bezzeg jött az ördög este a fonóba, kérdi, hol a mátkája; mondják: nem látták, nem tudják. Meg sem állott, kiszaladt, s nagy mérgében akkora förgeteget csinált, hogy a házak csak úgy recsegtek-ropogtak, azzal ment a mátkája ablakára, s bekiáltott:
- Nyisd ki az ajtót, Kati!
- Nem nyitom én, eredj a pokolba! - szólt ki a leány.
- Nyisd ki, amíg szépen kérlek!
- Bizony nem nyitom ki.
- Nyisd ki, különben reggelre meghal az apád!
- Azt én nem hiszem!
No, ha nem hitte akkor, elhitte reggel, mert reggelre csakugyan meghalt az apja.
Másnap este megint bekopogtatott az ördög, de a leány akkor sem eresztette be. Bizony, ha nem, reggelre meghalt az anyja.
Harmadnap is elment az ördög, s merthogy a leány nem eresztette be, reggelre meghalt a leánynak a testvérbátyja.
Megy reggel a leány nagy sírással-rívással az öregasszonyhoz:
- Jaj, lelkem, öreganyám, mit tegyek, merre forduljak, mondja meg, ha lelke s Istene van! Apám, anyám, testvérbátyám meghalt, most az öcsémen a sor, s azután bizonyosan én következem.
Azt mondta az öregasszony:
- Rajtad van most a sor, édes leányom. Holnap reggelre neked is meg kell halnod. De ne búsulj, jó az Isten, jót ád. Eredj haza, s mondd meg az öcsédnek, hogy ha meghalsz, ne tegye a koporsódat a gerenda alá, s ha indulnak a temetőbe, ne vigyenek ki se az ajtóküszöbön, se az ablakon, a temető földjébe se temessenek, csak az árokba, ott is csak egy-két kapa földet vessenek reád.
Mondja a leány az öccsének, hogy mit csináljon vele, ha meghal, s hát csakugyan meg is halt reggelre. Egyszeriben felöltöztetik szép fehér ruhába, koporsóba teszik, de a legény a koporsót az ágy alá dugta, s mikor elkövetkezett a temetés órája, a küszöb alatt egy nagy gödröt ásott, azon keresztül tolták ki a koporsót, a temetőnek meg az árkába tették a koporsót, vetettek rá egy-két kapa földet, s azzal otthagyták.
Na, eltelik egy nap, eltelik kettő, megvirrad a harmadik is, s hát a leány sírján harmadnap reggel egy gyönyörűséges kék liliom nyílt ki. Történetesen éppen arra járt egy királyfi, erősen megtetszett neki a liliom, leszakasztotta, hazavitte, aranypohárba tette, s nem tudta levenni a szemét róla, nézte, nézegette egész nap. De volt, ahogy volt nappal, este következett csak az igazi gyönyörűség. Ahogy beesteledett, a kék liliom úgy ragyogott, de úgy, hogy a királyfinak a szeme is káprázott a szertelen ragyogástól. Fél éjszaka elült a virág mellett, csak akkor vette észre, hogy nem is vacsorázott. Közben bejött az inas.
- Felséges királyfi, mért nem vacsorázik?
- Jó, jó - mondta a királyfi. - Hozd a vacsorát a hálószobámba, majd vacsorázok.
Azzal a királyfi bement a hálószobába, de vitte a liliomot is, s nem is nyúlt a vacsorához, pedig az inas az ágya elé tette.
Hát lelkem teremtette, mi történt? A királyfi elaludt vacsora nélkül, s reggel mégis híre-pora sem volt a sok drága ételnek-italnak. Nem tudta elgondolni, pedig ütötte fejét a gond erősen, hogy ki ehette meg az ő vacsoráját. S másnap reggel megint csak arra ébredt, hogy volt vacsora, nincs vacsora, pedig ő egy befaló falás nem sok, annyit sem evett este.
Szólítja az inast:
- Hé, Jancsi, ki eszi meg az én vacsorámat?!
Égre-földre esküdözik az inas, hogy ő nem tudja, honnét tudná, mikor nem járt a szobában.
- De így meg úgy, neked tudnod kell, s ha holnap reggelre urát nem adod, karóba kerül a fejed.
Hej, megijed Jancsi, a hideg is kirázta, hogy neki most majd meg kell halni nagy ártatlan! Mit gondolt, mit nem, nem egyebet a nagy semminél, megleste, mikor elalszik a királyfi, s bebújt az ágya alá. Hát még jóformán meg sem lapult ott, megrázkódik a kék liliom a pohárban, s gyönyörűséges szép leány lett belőle, azzal egyenest megy az asztalhoz, megeszi a királyfi vacsoráját, vacsora után meg lehajol a királyfira, simogatja, cirógatja, még meg is csókolja, aztán hirtelen visszaszállott az aranypohárba, kék liliom képében.
Bezzeg örült Jancsi! Reggel, ahogy felébredt a királyfi, mondja neki, hogy mit látott.
- No, Jancsi, meglátom, hogy igazat beszéltél-e. Ma éjjel megfogd azt a leányt, ha kedves az életed!
Eltelik a nap, beesteledik, a királyfi lefekszik, s addig nézte a kék liliomot, hogy elnyomja az álom. De bezzeg nem aludt el Jancsi! Várta, hogy leánnyá váljék a liliom. Hiszen egy fertályóra sem telt belé, a liliom megrázkódott, leány lett belőle, leült az asztal mellé, megette a vacsorát, aztán szépen a királyfi fölé hajolt, cirókálta-morókálta az arcát s még meg is csókolta.
Na, csak ez kellett Jancsinak. Ahogy a csók cuppant, megragadta a leányt, az meg akkorát sikoltott, hogy a királyfi egyszeriben fölébredt.
Nézi, nézi a királyfi a leányt, dörzsöli a szemét, hogy még jobban lássa, s egyszerre csak azt mondta lelkes szóval:
- Hallod-e, te leány! Sok országot-világot bejártam, de hozzád hasonlatos szépet nem láttam. Te az enyém, én a tied!
A leány bizony egy szóval sem mondta, hogy nem, s még abban a minutában elmátkásodtak, másnap meg a királyfi kihirdette ország-világ előtt, hogy házasodik, négy hét múlva lesz a lakodalom, aki jöhet, ne jöjjön, aki nem jöhet, jöjjön el a vendégségbe, mert lesz ott minden, ami jó, enni- s innivaló, csak hozzanak magukkal a vendégek.
No, jól van... de a leánynak nem volt nyugodalma: félt az ördögtől. Elment az öregasszonyhoz, elmondja, hogy járt, mint járt, hogy lett holtból eleven, csak most az ördög meg ne rontsa.
Azt mondta az öregasszony:
- Ne félj, édes leányom. Mondd meg a mátkádnak, hogy csináltasson olyan hintót, mely csak a templom ajtaja előtt áll meg, másutt nem, s abból csak az oltárnál lépjetek ki.
Visszament a leány örömmel, mondta a mátkájának, amit az öregasszony tanácsolt. Úgy lett, ahogy kellett, semmi bajuk se lett, a pap szépen összeadta, s az órától fogvást úgy éltek, mint két gilicemadár.
Úgy bizony! Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
dán mese
Volt egyszer egy leány, aki olyan szép volt, mint a
hajnali nap és olyan szépen táncolt, mint a holdsugár a vízen. Olyan gyönyörűen
táncolt, hogy aki csak látta, vele járta a táncot. Ráadásul a leány
tánc közben úgy nevetett, .mint amikor az aranycsengő csilingel. El is nevezték
ezért Csilingelő Margitnak, de hívták néha Tündér Margitnak is.
Margit szegény parasztleány volt és libákat őrzött a réten. Akkor is
táncolt, mikor a gágogókra ügyelt, és ilyenkor valamennyi liba vele lejtette
a táncot, de még a virágok is vele hajlongtak, a levelek is vele
repestek, a lepkék is vele libegtek. Olyan volt ez a leányka, mint az
orvosság. A betegeket megnevettette, a szomorkodókat megvigasztalta,
az öregeket megfiatalította a táncával meg a nevetésével.
Mindenki szerette, csak a vén nevelőanyja nem, mert az gyűlölte a
dalt is, a táncot is. Egy napon így szólt hozzá:
-Le is út, fel is út, nekem ilyen hejehuja leány nem kell!
Elment hát a leány világgá. Ment, mendegélt kis batyuval a kezében,
de nem szomorkodott ám, és amint kiért a faluból, elkezdett táncolni.
Olyan leány volt ez a Margit, hogy még világgá is táncolva indult.
-No, te bolond, el ne taposs! -kiáltotta egyszerre valaki.
Egy pápaszemes emberke került Margit útjába, és a leány csaknem
keresztültáncolt rajta.
-Nem tud vigyázni, atyus?
-Vigyázni? – kérdezte a pápaszemes ember és nagyot ásított. – Az olyan unalmas.
És megint akkorát ásított, mint egy várkapu, mikor nyitva van.
– Jaj, be ne kapjon, atyus! -nevetett a leány, és tovább táncolt.
Az öreg dühbe gurult, hogy a leány kinevette, és bottal. futott utána,
hogy elverje. De amint a leány közelébe ért – hejehuja hopp! – , elkezdte
ő is járni a táncot.
– Te leány, megállj már – kiáltotta fulladozva az öreg -, nem bírom
tovább a táncot!
-Hát ne táncoljon, atyus!
– De muszáj táncolnom, ha te is táncolsz.
Margit erre megállt. Az öreg is megpihent, s ugyancsak törölte a homlokát.
-Nini, hiszen én már nem is ásítok! -kiáltott fel egyszer csak vígan
az emberke. -Hiszen én már nem is unatkozom! A tánc kigyógyított az
ásításból. Ki vagy te, leány?
– Az én nevem Csilingelő Margit, de hívnak néha Tündér Margitnak
is.
-Hová mész?
– Világgá.
-Aztán meg miért?
– Mert a nevelőanyám nem szereti a táncot, én pedig mindig táncolok,
s ha én táncolok, az egész falu táncol, ezért haragszik rám a nevelőanyám.
– No, akkor nagy szolgálatot tehetnél az én királyomnak, mert az
mindig ásítozik, unatkozik. Én vagyok a király orvosa, és azért indultam
világgá, hogy orvosságot szerezzek a bajára. Most már tudom, hogy az
ásításnak a tánc az orvossága. Meg tudnád-e táncoltatni a király őfelségét?
-Meg én.
– N o, hát akkor gyere.
Mentek, mendegéltek, egyszer elértek a király városába. Mondhatom,
a doktor alaposan elfáradt, mert Margit gyakran táncba kezdett út
közben, és ilyenkor vele aprózta ő is.
A város kapujában egy őr ásítozott. Akkora volt a szája az ásítástól,
mint egy barlang.
– Ez is az unalom betege? – kérdezte Margit.
– Ez is. Az egész város, az egész ország annak a betege.
-Nyisd ki a kaput! -kiáltott rá az őrre a király doktora.
– Még mit nem! Az olyan unalmas lenne – morgott az őr meg sem
moccanva, de annál nagyobbat tátogatva.
4
-No, majd segítünk a baján- nevetett Csilingelő Margit, és táncolni
kezdett. Az őr is mindjárt emelgetni kezdte a lábát, csavargatta a
hajszát és egyszer csak- heje, huja, hopp! -elkezdett forogni, s táncolt
vígan puskával a kezében. Nem is ásított többé, hanem nyitotta fürgén
a kaput, de még akkor is csapdosta össze a bokáját, amikor a kulcsot a
zárba dugta.
Hanem hát ez ugyancsak furcsa város volt! Mikor a katonák gyülekeztek
és a tiszt kirántotta a kardját, hogy vigyázz-t vezényel jen, nem állt
vigyázzba a sok katona. Inkább ásítozva azt morogták:
-Kapitány uram, ez olyan unalmas, áh, áh, áh …
Kapitány uram erre hüvelyébe taszította a kardját, és nagy ásítva
mondta:
– Igazatok van, fiaim, ez nagyon unalmas.
Mikor a Juci szakácsné bement a henteshez és így szólt: “Kérek egy
kiló marhahúst!”, dehogy vette elő a kést a hentes, dehogy vágta le a
húst, inkább csak ásítozott.
– Egy kiló marhahúst? – kérdezte álmosan. – Juci lelkem, az olyan
unalmas, áh, áh, áh.
– Igaza van, hentes uram, az bizony olyan unalmas, áh, áh, áh!
És két óra hosszáig, három óra hosszáig tátogatták egymásra a szájukat,
odahaza meg várhatták az ebédet. Ez aztán valóban nagyon unalmas
lehetett!
Egyszer csak látja Margit, hogy szalad a kapuból az őr és már messziről
kiáltja:
– Itt az ellenség!
Az utcán sétált a sok tábornok, huszár, katona. Valamennyi a száját
veregette a nagy ásítozásban. És mind ezt morogta:
-Az ellenség? Törődjön vele a kánya.
És egyikük sem mozdult.
Csilingelő Margit nem volt rest, elkezdte lejteni a legszebbik táncát.
Hát egyszer csak a vitéz hadfiak is táncra perdültek, pengett a sok sarkantyú,
dohogott a kövezet, huszár táncolt bakával, tábornok a közlegénnyel
és az egész sereg táncolva ment az ellenség ellen. El is futott az
ellenség azonnal.
-No, húgom- szólt a király orvosa-, te megmentetted az országot az
ellenségtől. De most jön a java. Gyógyítsd meg a királyt meg az egész
udvarnépet, mert ők a legbetegebbek. Ma éppen udvari bál van, felöltöztetlek
aranyos ruhába, és felejtsd el őfelsége előtt az orvosságos táncodat!