A videók megtekintéséhez bejelentkezés és két csillag szükséges. Tájékoztató a csillagokról itt
Ez youtube.com videó.
Segítség a youtube.com típusú videók lejátszásához: Kattints Ide
Ez a videó az Egyéb magyar kategóriába van besorolva.
Minden európai fővárosban, így Budapesten is a belváros kellős közepén régi, avult, romlott, apró házak állnak, ahol egymás mellett élnek a legelőkelőbb hivatalnokok, akik közel akarnak lenni a munkahelyükhöz,
és a legnyomorultabb szegények. A főváros soká konzerválja a jótékony tűzvész hiányában a századok sötét és fulladt emberraktárait. Hilda, bárónő, így szorult be a Szerb utca egyik szörnyű házába, ahol a fővárosi szegénygondozó hivatal egy csomó levegőtlen és dohos szobát bérel a saját gondozott szegényei számára.
A bárónő ott tart, hogy történelmi neve, és legnagyobb és legkierjedtebb családi összeköttetések mellett, hatvanöt éves korában egy ilyen szobát volt kénytelen kikönyörögni s elfogadni. A bárónő büszke, s a hely topográfiailag megfelelt neki. Büszkeségi nem engedi, hogy a rokonoknál könyörögjön,
de azt nem érzi sértőnek, hogy a közösség képviselőinél a kedves és jólelkű szegénygondozóknál minden befolyását latba vesse.
Nincs is panasza tovább az élet ellen. Kap naponta kenyérjegyet,
ebédjegyet, sonkára és némi ínyencségre szóló jegyet, és egypár pengőt hetenként.
Élete azzal telik, hogy parányi szobájában ül. Kinyitja az ablakot, a kenyérdarabokat felmorzsálja, és kiszórja az ablakpárkányra, s várja a verebeket, a nagyváros szegényeit, s örömmel nézi, ahogy az ő morzsáit felcsipegetik.
Mellette egy hivatásos kolduscsalád él: férfi, nő, gyerekek és egy sereg albérlő. Ezek jönnek-mennek, zsivolyognak, és úgy élnek, ahogy tudnak. Lopnak, orgazdásodnak, bicikli tolvajok gazdái, s az asszony kijár a csecsemőjével a népes terekre koldulni. Másik oldalon tönkrement kereskedő, rokkant katona, özvegyasszony –ismeretlen foglalkozású lányaival-, s más ilyen szegyén emberek.
A bárónő ül a szobácskájában
és rumot iszik. Apró kortyokat, ritkán, hogy tovább tartson.
Megjelenik a házban a szegénygondozónő, inspiciál.
Sorra járja a lakásokat, meghallgatja a panaszokat, följegyzi az adatokat,
a vádakat, besúgásokat, följelentéseket.
- Jó napot, bárónő!
A bárónő ellenségesen néz a kékfityulás, fehér fátyolos, életvidám nőre.
- No, mi újság bárónő? Mi a panasz? Mi a kívánság?
- Panasz? Semmi. Kívánság? Semmi.
- Meg van elégedve?
- Tökéletesen.
- Hála istennek…
A gondozónő körülszaglász a szobában. Nem szól.
Megnézi a nyitott ablakot. Nem szól.
- Nem fázik?
- Nem.
- Szóval jól érzi magát?
- Nagyon jól.
A fiatal nő nem tud, mit kezdeni vele. Elbúcsúzik és megy tovább. Mikor a legközelebbi csütörtökön a bárónő bemegy az elöljáróságra, hogy átvegye a jegyeket, a nagy tömegben meg sem nézi mit kapott.
Csak mikor be akarja váltani, akkor derül ki, hogy nincs kenyérjegye és
nincs pénzutalványa. Visszamegy a hivatalba.
Már senki sincs ott, a szegénygondozó hivatalnokok a statisztikán dolgoznak.
- Kérem, tévedés történt… Nem kaptam kenyérjegyet.
- Hisz’ azt maga úgysem eszi meg. Kiszórja a madaraknak.
A bárónő megütődve néz a vidám és jóllakott, fiatal nőre, aki pezseg a jókedvtől és előre örül az elkészített kis bombácskának: várja hogy explodál.
A bárónő finoman szól:
- Azoknak is élni kell, nem?
A nő felnevet.
- A főváros még a szegényekről sem tud gondoskodni, bárónő!A főváros szegény maga is! A fővárosnak deficitje van! Nem lehet kenyérjegyet adni a madárkáknak…
A bárónő hallgat.
- És a kétpengős utalványt sem kaptam meg…
- Hát igen… A Bárónő rumot iszik… Bárónő!
Hogy lehet rumot inni?
A főváros nem adhat pénzt rumra...
A bárónő megkeményedik.
- Nem iszom többet, mint amennyit szegyén atyám adott gyermekkoromban.
A kis nő ellenállhatatlanul felkacag:
- A főváros!..
A bárónő nem hallgatja meg az erkölcsi leckét, megfordul és lemegy.
Kimegy a hivatalból. Most jutott tudomására, hogy mi is történet vele. Gondozott szegyén lett. Ennek is megvan a maga módja és formája.
Rájön, hogy ő nem alkalmas erre a megbízatásra a sorstól.
Most először szeretne igazán meghalni. De hogyan? A
sors igen igazságtalan. Nem sír, szórakozott. Mikor elvesztette szüleit, gyermekeit, férjét, birtokát mind nem sújtotta le annyira, mint a mai nap.
Ma elvesztette a madarakat. Ma elvesztette önmagát.
Sajnálattal néz végig magán, s átmegy az úttesten, hogy ne is mehessen a ház felé, ahol lakik. Az autóvezető már nem tudja kikerülni.
Elüti. Csak annyit tud, hogy elesett, megütötte magát.
kocsiban egy dáma ül.
Ő feláll véresen, sárosan.
- Nem részeg az öregasszony? – kérdi türelmetlenül a dáma.
A bárónő rámosolyog.
- Ne aggódjon, kedvesem, semmi bajom. – S bukdácsolva vánszorog
vissza az úttesten lakása felé, a gondozott szegények cellája fel.
Él. Örül, hogy él.
Minden európai fővárosban, így Budapesten is a belváros kellős közepén régi, avult, romlott, apró házak állnak, ahol egymás mellett élnek a legelőkelőbb hivatalnokok, akik közel akarnak lenni a munkahelyükhöz,
és a legnyomorultabb szegények. A főváros soká konzerválja a jótékony tűzvész hiányában a századok sötét és fulladt emberraktárait. Hilda, bárónő, így szorult be a Szerb utca egyik szörnyű házába, ahol a fővárosi szegénygondozó hivatal egy csomó levegőtlen és dohos szobát bérel a saját gondozott szegényei számára.
A bárónő ott tart, hogy történelmi neve, és legnagyobb és legkierjedtebb családi összeköttetések mellett, hatvanöt éves korában egy ilyen szobát volt kénytelen kikönyörögni s elfogadni. A bárónő büszke, s a hely topográfiailag megfelelt neki. Büszkeségi nem engedi, hogy a rokonoknál könyörögjön,
de azt nem érzi sértőnek, hogy a közösség képviselőinél a kedves és jólelkű szegénygondozóknál minden befolyását latba vesse.
Nincs is panasza tovább az élet ellen. Kap naponta kenyérjegyet,
ebédjegyet, sonkára és némi ínyencségre szóló jegyet, és egypár pengőt hetenként.
Élete azzal telik, hogy parányi szobájában ül. Kinyitja az ablakot, a kenyérdarabokat felmorzsálja, és kiszórja az ablakpárkányra, s várja a verebeket, a nagyváros szegényeit, s örömmel nézi, ahogy az ő morzsáit felcsipegetik.
Mellette egy hivatásos kolduscsalád él: férfi, nő, gyerekek és egy sereg albérlő. Ezek jönnek-mennek, zsivolyognak, és úgy élnek, ahogy tudnak. Lopnak, orgazdásodnak, bicikli tolvajok gazdái, s az asszony kijár a csecsemőjével a népes terekre koldulni. Másik oldalon tönkrement kereskedő, rokkant katona, özvegyasszony –ismeretlen foglalkozású lányaival-, s más ilyen szegyén emberek.
A bárónő ül a szobácskájában
és rumot iszik. Apró kortyokat, ritkán, hogy tovább tartson.
Megjelenik a házban a szegénygondozónő, inspiciál.
Sorra járja a lakásokat, meghallgatja a panaszokat, följegyzi az adatokat,
a vádakat, besúgásokat, följelentéseket.
- Jó napot, bárónő!
A bárónő ellenségesen néz a kékfityulás, fehér fátyolos, életvidám nőre.
- No, mi újság bárónő? Mi a panasz? Mi a kívánság?
- Panasz? Semmi. Kívánság? Semmi.
- Meg van elégedve?
- Tökéletesen.
- Hála istennek…
A gondozónő körülszaglász a szobában. Nem szól.
Megnézi a nyitott ablakot. Nem szól.
- Nem fázik?
- Nem.
- Szóval jól érzi magát?
- Nagyon jól.
A fiatal nő nem tud, mit kezdeni vele. Elbúcsúzik és megy tovább. Mikor a legközelebbi csütörtökön a bárónő bemegy az elöljáróságra, hogy átvegye a jegyeket, a nagy tömegben meg sem nézi mit kapott.
Csak mikor be akarja váltani, akkor derül ki, hogy nincs kenyérjegye és
nincs pénzutalványa. Visszamegy a hivatalba.
Már senki sincs ott, a szegénygondozó hivatalnokok a statisztikán dolgoznak.
- Kérem, tévedés történt… Nem kaptam kenyérjegyet.
- Hisz’ azt maga úgysem eszi meg. Kiszórja a madaraknak.
A bárónő megütődve néz a vidám és jóllakott, fiatal nőre, aki pezseg a jókedvtől és előre örül az elkészített kis bombácskának: várja hogy explodál.
A bárónő finoman szól:
- Azoknak is élni kell, nem?
A nő felnevet.
- A főváros még a szegényekről sem tud gondoskodni, bárónő!A főváros szegény maga is! A fővárosnak deficitje van! Nem lehet kenyérjegyet adni a madárkáknak…
A bárónő hallgat.
- És a kétpengős utalványt sem kaptam meg…
- Hát igen… A Bárónő rumot iszik… Bárónő!
Hogy lehet rumot inni?
A főváros nem adhat pénzt rumra...
A bárónő megkeményedik.
- Nem iszom többet, mint amennyit szegyén atyám adott gyermekkoromban.
A kis nő ellenállhatatlanul felkacag:
- A főváros!..
A bárónő nem hallgatja meg az erkölcsi leckét, megfordul és lemegy.
Kimegy a hivatalból. Most jutott tudomására, hogy mi is történet vele. Gondozott szegyén lett. Ennek is megvan a maga módja és formája.
Rájön, hogy ő nem alkalmas erre a megbízatásra a sorstól.
Most először szeretne igazán meghalni. De hogyan? A
sors igen igazságtalan. Nem sír, szórakozott. Mikor elvesztette szüleit, gyermekeit, férjét, birtokát mind nem sújtotta le annyira, mint a mai nap.
Ma elvesztette a madarakat. Ma elvesztette önmagát.
Sajnálattal néz végig magán, s átmegy az úttesten, hogy ne is mehessen a ház felé, ahol lakik. Az autóvezető már nem tudja kikerülni.
Elüti. Csak annyit tud, hogy elesett, megütötte magát.
kocsiban egy dáma ül.
Ő feláll véresen, sárosan.
- Nem részeg az öregasszony? – kérdi türelmetlenül a dáma.
A bárónő rámosolyog.
- Ne aggódjon, kedvesem, semmi bajom. – S bukdácsolva vánszorog
vissza az úttesten lakása felé, a gondozott szegények cellája fel.
Él. Örül, hogy él.