„ADDIG JÁR A KORSÓ A KÚTRA…”
Avagy, Jani lóg a fogason és rimánkodik.
Robixos emlékeimből 1968 – 84 között.
1968. December 19 és 1984. Február között dolgoztam Zircen a Robixnál. Most nem sorolom fel, hogy az évtizedek során hány néven jutott el az üzem a Gépállomástól a Robix elnevezésig, mert a történetem szempontjából nincs jelentősége. Ez alatt a 15 év alatt annyi történet akár résztvevője, szemlélője, vagy valamilyen szinten ismerője lehettem, hogy egy vaskos kötetre való is kitelne belőle. Vannak közte olyanok is, amely talán ma még jobb, ha legalábbis az ideiglenesen felejtendők közé tartozik, mert esetleg, vagy talán bizonyosan sérthetné valakiknek a becsületét, mondhatnám erkölcsét, még akkor is, ha már nagyon régen történtek azok. Az eddigi emlékeimben is arra törekedtem, hogy ha felismerhetők a személyek, vagy néven nevezem őket, ha már nincsenek is köztünk, törekedtem arra, hogy még az emlékeiket se sértsem meg.
Mikor a céghez kerültem dolgozni, 1974 végéig vasesztergályosként dolgoztam a „Felső műhelyben”. Az akkori forgácsoló részleget nevezték így, mert az üzemi terület legfelső pontján terült el, az üzemi főbejárathoz képest. Utána egy éven keresztül szállításvezetőként dolgoztam, majd 1976 – tól kezdve Biztonságtechnikai Előadó munkakörben tevékenykedtem az 1984 év elején történt távozásomig. Ebben a beosztásban osztott munkakörben hozzám tartozott a Munkavédelem, Tűzvédelem, Polgári védelem és Rendészet. Gyakorlatilag mikor nem az irodai munkával foglalkoztam, jártam a területeket és próbáltam eleget tenni a munkaköri leírásban foglalt kötelezettségeimnek. Ebből adódóan mindenkit ismertem, akármelyik műhelyben, raktárban, javítóműhely és egyéb területeken jártam, az irodai dolgozókat is beleértve. Természetesen munkájukban nem fenntartva, beszélgettem is velük, vagy próbáltam őket figyelmeztetni, ha valamilyen szabálytalanságot véltem felismerni. Így, akarva, akaratlanul is tudomásomra jutottak olyan történetek, amilyenekre céloztam már az írásom elején.
Most egy olyan sztorit próbálok visszaidézni az emlékeim tárházából, amely még ma, ennyi év után is mosolyra fakaszt. Mindegyik műhelyben a félkész és kész termékeket a MEO (Minőség Ellenőr) csoport tagjai végezték, csak utána kerültek be a raktárakba. A csoporthoz tartozott egy nálam pár évvel fiatalabb srác, aki értelmes, középiskolát végzett fiatalember volt és szerettem is vele beszélgetni. Alacsony termetű, vékony testalkatú volt, akinek az öltözködésére sem kellett sokat költeni, mert saját elmondása szerint gyermek konfekció méretű volt az alakja, a lábbelit is beleértve. Hasonló emberekre szokták mondani, hogy: „Vaságyastól lehet talán 30 kg.”. Természetesen ezzel sem szeretném bántani a kis Barátomat, hiszen termetre én sem voltam sokkal magasabb, csak súlyban erőteljesebb kinézetű. Jó humora volt, szeretett mesélni, de néha már – már kissé szemtelenség határát is súrolta, vagy átlépte a modora, éppen ezért, sokszor kapott ígéretet egy kis pofonfa alá kergetés célzattal. Jani azonban, ezen is csak nevetett, mert tudta, hogy a testi adottsága miatt úgysem fogja senki bántani. Mivel semmi rosszat nem mondtam róla és nem is szándékozom, a neve sem titok, hiszen ha nagy ritkán összefutunk Zircen, ma is régi Barátként üdvözöljük egymást. A régi Robixosok a már eddigiek alapján is rájöhettek, hogy Járfás Janiról beszélek.
Akkoriban az „Alsó műhely”, Lakatos műhely területén kellett elvégezni a minőségellenőrzést, akinek az egyik Művezetője Kirsch József volt, aki máig is szintén Kedves ismerősöm. Valami hiba történhetett, talán sürgős szállítás, ezt ma már nem tudom, de Jani éppen nem volt ott, mikor szükség lett volna rá. Mikor előkerítették, akkor éppen arra jártam és ezt már figyelemmel tudtam kísérni. A műhely első bejáratától balra volt az iroda, előtte állt a művezető, vele szemben pedig az apró termetű Jani és elég hangosan vitáztak. Mindketten mondták a magukét és egyszer csak elkövetkezett az, amire már céloztam előbb, hogy kicsi Jani ide, vagy kicsi Jani oda, Jóskának is elfogyott egyszer a türelme. Hirtelen mozdulattal felkapta a vitapartnerét és a köpenyénél fogva felakasztotta az iroda oldalán lévő fogasra. Gondolhatja a nyájas olvasó, hogy ezt nem lehetett nevetés, mondanám azt, hogy röhögés nélkül megállni.
A fogason lóg egy picike emberke és hangosan rimánkodik: „Vegyetek már le! Vegyetek már le!”
Persze, hogy nem lógott ott sokáig, mert a Művezető hamar leszedte és azt hiszem, minden további dorgálás felesleges is lett volna. Jani Barátunk bizonyára megszívelte ezt a kis leckét, mert nem hallottam róla, hogy később hasonló eset történt volna vele kapcsolatban. Ettől függetlenül elmondhatom, hogy a munkáját lelkiismeretesen végezte, talán csak egy kicsit érezhette magát sérthetetlennek a sebezhetősége miatt. A tanulság azonban az, hogy nem szabad ezzel sem visszaélni az életben, mert akkor hasonló esetek előfordulhatnak és ez még a legjobb vége volt a történetnek.
Janikám!
Bizonyára már Te is nyugdíjasként gondolsz vissza ezekre az évekre, és ha esetleg eszedbe jut a történet, vagy elolvasod majd az általam felidézetteket, rám sem fogsz ezért neheztelni.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2017. 05. 18. Csütörtök Délelőtt 9: 20
