Meleg nyári este volt. Füllesztő meleg. A szombatot választottam arra, hogy az utat megjárjam. Egy nagy teherkocsinyi árut kellett elszállítani Csíkszeredába. Újonnan került ez a teherkocsi a kezem alá. Vezetésében nem igazán volt jártasságom. Szerencsésen elértem a célt. Le is rakodtunk, de valamin aztán szörnyen felmérgelődtem. Akkoriban tapasztaltam meg üzleti életem első komoly átverését. Annyira bosszantott az ügy, hogy hiába marasztaltak jószándékkal a következő helyen, mégis nekiindultam a sötétedő Hargitának.

   Kilenc fele járt az idő. Nem jellemző rám a gyors vezetés, mégis ez alkalommal rácáfoltam magamra. Tizenegy óra tájban már túl voltam a Tolvajos-tetőn, Székelyudvarhelyen, a Kalendán, sőt még Szovátán is. A Kisküküllő mentén repültem völgynek, balkéz felől elmaradtak mellettem a gyulakutai hőerőmű hatalmas hűtő tornyai, s a falu központjában levő enyhe kacskaringósságon túl meg akartam nyomni a gázt, amikor egy furcsa dolog történt. Rövid fényről váltottam volna hosszúra, mikor a nyílegyenes túlsó végén bekanyarodott egy kocsi. Gondoltam nem vakítom meg a hosszú fénnyel, habár elég messze volt, de ez végzetes hibának bizonyult. Bár egy pillanatra meg kellett volna villantanom a hosszú fényt. A következő pár másodpercen belül bekövetkezett a tragédia.

   Első felvonásában elsötétült a szemből jövő kocsi lámpája, majd újból felvilágosodott. El is tűnődtem magamban, hogy vajon minek oltogatja a lámpáját a szemből jövő, amikor hirtelen a második felvonásnak lettem a félelemmel bélelt tanúja. Megláttam egy szekérrudat, amelyik egyenesen a homlokomnak tartott. Másodperc töredéke alatt megjelentek előttem az út jobb felén a fehérre meszelt egymásután sorjázó hídfők és félelmemben a kormányt a rossz oldalra, azaz hogy bal felé rántottam. Nem volt ez tudatos, sőt nem is volt döntés, csak ösztön. A harmadik felvonás már a csattanásról szólt, az ablak ezer darabba repedezett, de szerencsére a helyén maradt. Üvegszilánkokkal szóródott tele a hajam, üvegporral a kezem és egy nyekkenő nagy puffanással lezárult a jelenet.

   Csend lett. Nyakamba éreztem a saját szívverésem, s amint a lábam remegése megállt kiszálltam a kabinból. Megkerültem a teherkocsimat, mert az orránál csak a szekér hátsó kereke látszott. Hirtelen haragom lenyeltem. A szekér előtt, egy szürke ló, a földön fekve, reszketve rúgott egyet s aztán hosszúra nyújtván lábait kilehelte életét a szegény pára. A szekér derekából felemelkedett egy emberi lény. Onnan jöttem rá, hogy ember, hogy a fülei oldalt voltak és nem a feje tetején. Átlépett a szekér derekának deszkáján, lehuppant a földre és azon nyomban elkezdtek reszketni a lábai. Nekidőlt a saroglyának, szólni se tudott, de nem az ijedtségtől, hiszen ő az iménti tragédiában még néző sem volt. Bambán bámult a földön kinyújtózott lóra és félig érthető szavakkal ennyit kérdett:

   – Mi történt?

   Én egyből beláttam, hogy bármilyen szidás, korholás ennek a majdnem hetven éves embernek teljesen hiábavaló. Régen rabja ő már Pálinka őnagyságának. Mondanom sem kell, csak ekkor jutott eszembe, hogy esteleg meg kellene állítsam a motrot. A kétfelől képződő kocsisor már teljesen betöltötte a nyílegyenest. Sofőrök szálltak ki az autójukból, helyi lakosok képezték a hallgatóságot a szombat esti műsorhoz, s az egyik helybéli miután látta, hogy jókora tócsa keletkezett a kocsim kabinja alá, az aszfaltra, odaszólt:

   – Egy kicsivel húzzon odább jóember, mielőtt meg nem állítja a motrot, amíg nem lesz késő. Tudjuk, hogy nem szabad, de ez a vén paraszt nem sérült meg, s mire mi ehhez az esethez rendőraszisztenciát kapunk, a sor egyik vége ott lesz Szovátán, a másik pedig túl lesz Marosvásárhelyen. Tanúsítjuk mi, hogy hol volt megállva a teherkocsi orra.

   S azzal belépett az udvarára, kihozott egy jókora káposztáskövet, letette az út szélére pont azzal egyirányba, ahol a teherkocsi orra állt. Most már többen is bíztattak, hogy ők tanúskodnak. Húzzam el a kocsit, mielőtt megállítanám a motrot és ki nem folyik belőle minden. Tanúskodik a kő is. Nekibátorodtam hát és előbbre mentem, majd egy kicsit visszatolattam úgy, hogy pont a szekér háta mögé kerültem.

   A szekér ott maradt megmozdítatlanul, azon a helyen, ahová érkezett. S mindössze az egyik hátulsó kereke volt azon a sávon, amelyiken az egész szekérnek közlekedni kellett volna. A szekeres még mindig reszketett. Nem bírta felfogni a történteket. S addigra megérkezett a szekér mellé tajtékozva remegő inakkal egy másik ló. Felhorzsolt oldalából az aszfaltra csepegett a vér. A kocsis a zabla karikájánál fogva, egy leszakadt gyeplődarabbal odakötötte az ostoros nyárshoz. A ló barna volt. Sötét barna. Alig látszott az éjszakában.

   Bekapcsoltam a vészjelzőket. A sofőrűlés alatt megkerestem a piros háromszöget és kitettem a döglött szürke ló elé vagy húsz méterrel, így a létrejött akadály mindkét felőlről láthatóan meg volt jelölve. A helybeliek közül valaki önkéntesen felvállalta a felgyülemlett kocsisor irányítását. A foszforeszkáló mellényemmel hadonászva indította és állította meg őket. Valaki más felvállalta, hogy előkeríti a rendőrt. Szerencsére a faluban kettő is volt, egyik szolgálatban, egyik pihenőben.

   Én, aki azt hittem, hogy a tragédia három felvonásban lejátszódott, rá kellett jönnöm, hogy csak most kezdődik az előadás. Megjött az első hír. A szolgálatban levő rendőr a diszkóban van. Persze szolgálatilag felügyel, gyakorlatilag táncol és iszik. Ekkor az egyik suhancot a pihenőben levő rendőrért szalasztották. Az a változatosság kedvéért a falu átellenben levő kocsmájában volt és szintén ivott. Kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy a környéken én vagyok az egyetlen józan ember, mégis én vagyok az, aki pórul járt.

   Hát szó, ami szó, megjöttek a fiúk. Bocsánatot kértek a késésért. Ezalatt szerencsére elfogyott a kocsisor. S így könnyebben lehetett helyszínelni. Még elő se vették a rendőrmeszelőt, mikor hirtelen mind a két irányból kerékcsikorgás hallatszott. Egy kocsit vezető lény, merthogy nem volt ember az biztos, százzal érkezett, bevágott az ellentétes sávra, hogy ne kapja telibe a lovat. Füstöltek a kerekei, a szemből jövőt majdnem leseperte, szerencsére nekiment a káposztáskőnek és az visszadobta az autó orrát a jó sávra és így egy hatalmas gázolással kiugrott a szemben jövő kocsi és a teherkocsi közötti kutyaszorítóból. Az csak teljesen természetes, hogy meg sem állt. Pillanatokon belül eltűnt a nyílegyenes utáni kanyarban. A másik megállt. A rendőr megnézte, sehol egy karcolás.

   – Mehet tovább jóember! Magának aztán nagy mázlija volt!

   A rendőrök rajzot készítettek. Megértették, hogy miért volt ott a káposztáskő. Megköszönték, hogy szabályellenesen félrehúztam a teherszállítókocsit. Legalább nem tudta meg az egész Maros megyei rendőrség, hogy ők mind a ketten ittak aznap este.

   Miután minden mérés megvolt, a kocsimat jobban kitoltuk az út szélére. A döglött szürke lovat lehúztuk az útról az egyik hídra. Csak a vészjelző háromszög maradt a helyén. Az öreg ideiglenesen befogta a barna lovat a szekér elé, s az egész díszes társaság bevonult a rendőrőrsre.

   – A jegyzőkönyvhöz kérem a személyi igazolványaikat. – Fordul felénk az őrs parancsnoka.

   – Nincs nálam, sosem hordom magamnál. – válaszol teljes egykedvűséggel az öreg.

   – S maga hol lakik?

   – Zsákodon.

   Mire felém fordul a rendőr:

   – Lesz valami gond, ha ön később fogja kézhez kapni a jegyzőkönyvet?

   – Ne haragudjon, uram – vágtam rá nagy mérgesen – hol van az a Zsákod?

   – Hát vagy tíz kilométerre, itt a főútról letérve, jobbra.

   Hogy szavamat ne felejtsem, amikor az eset történt rögtön felhívtam a munkatársamat s ő segítőkészen elindult Kolozsvárról Gyulakutára egy másik cégautóval. Műúton százötven kilométer, az akkori erdélyi útviszonyok szerint, három óra tizenöt perc. Mire a Zsákodról szóló felvilágosítás a birtokomba került, akkor lépett be az őrs ajtaján.

   – Itt van a kollegám egy másik autóval, kérem tessék beülni s beültetni az öreget is, mert ennek az eszmecserének a végén, nekem feltétlenül jegyzőkönyvre van szükségem. – Indítványoztam paprikás hangulatomban.

   Lehet, hogy ha a rendőrök nem lettek volna olyan pálinkaszagúak, nem lettek volna annyira szolgálatkészek sem, de így a fiatalabb rögtön ugrott. Nem szerettem volna az öreg feleségének a bőrében lenni, mikor éjjel három órakor a rendőr dörömbölésérére ajtót kellett nyisson. Hálóingben, a rendőr jelenlétében, előkereste az öreg személyi igazolványát.

   Visszaértünk az őrsre s kezdtük elölről a jegyzőkönyv elkészítését. Mondanom sem kell, hogy legalább négy és fél, öt órával múlt el az esemény pillanata, amikor a rendőr diktálni kezdett:

   – Nyilatkozat. Alulírott – ide mindenki írja le a saját nevét – nyilatkozom, hogy folyóév, 2000. augusztus 11-én, este negyed tizenkettő körül, a következő eseményre került sor, Gyulakuta helység főutcáján, a 13A számú nemzeti úton, a Balavásártól számított tizennegyedik kilométer táján: Én, – ide egyik írja azt, hogy a lószekeremmel, a másik írja azt, hogy a tehergépkocsimmal – az úton közlekedvén, a következő eseménynek voltam részese: – itt a rendőr mindkettőnk beleegyezésével lediktálta az eseményt egészen addig, hogy – és az ütközés következtében megdöglött a szürke ló...

   Itt a bácsi felkapta a fejét, az írószert az asztalra csapta és felkiáltott:

   – A barna döglött meg!

   Mind a hárman ránéztünk és szinte egyszerre mondtuk:

   – A szürke döglött meg bácsi!

   – Ne beszéljenek marhaságot! A szürke a sánc felől volt: hojsz-ra! A barna kellett megdögöljön, az volt az út közepe felől a szekérbe fogva: csá-ra!

   – De bácsi! A teherkocsi a másik felőlről ütötte el a szekeret.

   – Jó, jó! De mit keresett a teherkocsi a szekerem sánc felőli oldalán?

   – Bácsi! – vette át a szót a rendőrfőnök. – Inkább maga kéne arra feleljen, hogy mit keresett a maga szekere teljesen a szemközti sávon?

   – Nem mondják komolyan, – így a bácsi – tényleg a szürke ló döglött meg?!

   – De bácsi! Maga is fogta a ló lábát, amikor lehúztuk az útról!

   – Jajj! Jajj! – kezdett el jajjveszékelni az öreg. – A drága szürke csitkó! Mit mondok majd a szomszédnak?

   – Hát, de miért bácsi?

   – Mert a reggel tőle kértem kölcsön a csitkót..., hogy hozzak le valami cserepeket eladni, ide a szomszéd faluba, Kelementelkére.

   – És utána mit csinált bácsi? – kérdi a rendőr most már egészen kíváncsian.

   – Délután négy óra körül, miután elintéztem a vásárt, bementem Kelementelkén a kocsmába.

   – De bácsi! Kelementelkétől idáig három kilométer van. Mit csinált maga a kocsmába öt órán keresztül?

   – Ha jól emlékszem, megittam egy fél deci vodkát...

Bíró Ernő, – Torda, – 2017. március 12.