Tóth Ágnes: A legszebb vonat


Az állomás melletti dombokon virágoztak a fák. Illatuk bekúszott a nagy szürke épület rácsos ablakain. A magasban bárányfelhők legelgették az ég kékjét és a csendes peronon békésen szundikált a félkarú koldus.

A nagy hasú asszony egy ötöst pottyantott kopott sapkájába.

Hetente háromszor kelt át a síneken, hogy felkapaszkodva a dombokra megmozgassa izmait és friss levegőt szívjon. Két hete volt a szülésig.

Éppen az idegszanatórium elé ért, amikor a kapun kilépett a lány. Hosszú, barna haja kék szalaggal volt összefogva. Lábán kopott papucs lötyögött.Kedves arcán végtelen szomorúság ült és bizonytalannak tűnt. Néhány arra járót meg-állított, kérdezett tőlük valamit, de azok a fejüket rázták. Érdeklődve figyelte a furcsa lányt, éppen azon gondolkozott, vajon mit kérdezhet, amikor az megfordult és feléje indult.

- Jó napot, milyen szép idő van idekint – mondta.

- Jó napot, tényleg ragyogó idő van, jó ilyenkor sétálni – felelt a nő.

A lány kinyújtotta a kezét és megérintette az asszony hasát.

- Kisbaba van benne? – érdeklődött.

- Igen - bólintott az asszony.

- Kisfiú? Kislány?

- Majd kiderül, ha megszületik.

- Milyen jó neki – suttogta a lány és megsimogatta a nő hasát. – Milyen

jó lenne nekem is újra születnem... Kicsit hallgatózott, aztán izgatottan kérdezte:

- Tessék mondani, mikor érkezik az állomásra a legszebb vonat?

A nő meglepődött. Azon töprengett, melyik vonatra gondolhat a lány. Valószínűleg a bukaresti gyorsra , mert az a legelegánsabb.

- Arra a szép kék vonatra gondolsz? - kérdezte és az asszony és az órájára pillantott.

- Igen, arra – csillant fel a lány szeme és eltűnt arcáról a szomorúság.

- Akkor igyekezz, mert öt perc múlva befut.

- Köszönöm – kiáltotta és szaladni kezdett az állomás felé. Az egyik papucs lerepült a lábáról, de nem törődött vele. Hamarosan eltűnt a bokrok mögött. Az asszony felvette a papucsot és utána indult. Kíváncsi volt, miért várja a lány a legszebb vonatot. Úgy számolta, hogy tíz perc alatt leér a lejtőn. Nehézkesen haladt. Hirtelen éles fájdalom nyillalt a hasába, derekába.

Megtorpant. Kicsit meg is ijedt, hiszen nem várta ilyen hamar a jeleket. Pihent. Mély lélegzetet vett és sietni kezdett. Még kétszer kellett megállnia. Közben hallotta a vonatfüttyöt és a szerelvény dübörgését. Még egy pár perc és ott vagyok – gondolta.

Mikor a lépcső tetejére ért nagy tömeget látott lent. Mind ott tülekedtek a sínek között és össze-vissza kiabáltak. Rossz érzés kerítette hatalmába. Leereszkedett és a tömeg közé furakodott. Nagy hasa miatt utat nyitottak neki.

A síneken véres emberi test feküdt. Nem volt feje. Alsó testéről hiányzott a fehérnemű. Kiszolgáltatott meztelensége női nemre utalt. A kölykök odamutogattak és nyerítve röhögtek. Egyikük kék szalagot lobogtatott.

- Láttam amikor a vonat elé feküdt, a külső sínre – mondta a félkarú koldus.

- Én öltem meg! – sikította az asszony és összekucorodott a rátörő

fájdalomtól. – Én öltem meg! Jaj, én öltem meg... ismételgette, aztán öklöndözni kezdett. Valaki felemelte és a peronra vitte. Egy másik ember telefonált. Nemsokára két kocsi érkezett szirénázva.

Az egyikbe berakták a fejetlen lányt, a másikba a vajúdó nőt. A fehér-köpenyes nővér vigasztalóan így szólt:

- Ne sírjon, kedves. Az élet már csak ilyen. Amikor egy ember meghal, egy másik megszületik.

 


Szerkesztés dátuma: vasárnap, 2012. augusztus 5. Szerkesztette: Tóth Ágnes
Nézettség: 556


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: