"Egy nagyon érdekes rész különös sorsú emberekről a gyermekkoromból."

Sokszor kaptattunk fel a dombon a Csengery utcába játszani, ahol a járda szélét madárcseresznyefák díszítették, és mi nagyon szerettük rágcsálni vékonyhéjú, édeskés termését.

Ebben az utcában lakott az én keresztanyám is, süket Ica, aki negyvenéves létére vénkisasszony volt. Anyám elbeszélése alapján, mély szerelmi bánatába süketült bele, ugyanis nem lehetett a felesége annak a szép katonatisztnek, akit halálosan szeretett, mert az nem tudott kauciót fizetni, hogy elvehesse. Végül a férfi egy gazdag bukaresti lánnyal házasodott össze. Attól a naptól fogva az Ica kedélyállapota és hallása rohamosan romlani kezdett és egy év múlva teljesen megsüketült.

Mindez már tizennyolc éve történt, de keresztanyám még mindig az ő szép, nyalka tisztjét szerette, esténként könnyezve olvasta újra annak régi, dohos szagú szerelmes leveleit és soha nem ment férjhez.

A barátnőimmel néha meglátogattuk és szájtátva figyeltük, hogyan krémezi, púderezi, festi az arcát, a szemét, a száját, hogy szebbnek, fiatalabbnak tűnjék, ami után mindig kiment a parkba, ahol sokáig üldögélt szomorúan és sóvárgó tekintettel kísérte a fiatal katonákat és tiszteket, akik néha megszólították és leültek mellé a padra beszélgetni. Ilyenkor mi odébbálltunk és messziről figyeltük reménykedve, hátha megcsókolja valamelyik, és boldoggá teszi a szegény öreglányt.

Süket Icának szép alakja volt, csak a karjai voltak nagyon véznák, ezért anyám mindig rafinált ujjú ruhákat varrt neki, amelyek nyáron könyékig, télen csuklóig rejtették el felső végtagjait. Tekintetét a végtelenbe fúrva, óvatosan tipegett, mint aki törékeny tárgyak között halad vagy egy képzelt világban lépeget. Ha szóltak hozzá, mindig zavartan mosolygott és bármit mondtak neki, azt felelte rá csodálkozó hangon: - Nahát?

Kersztanyám lakásában, mintha már negyedszázada megállt volna az idő. Mindig félhomály és titokzatos avitt szag uralkodott, melyben hervadt virágok, naftalin szagú rókaprémek, dohosodó falak, penészedő könyvek, áporodott, öreg perzsaszőnyegek szaga, valamint divatja múlt parfümök súlyos illata keveredett.

A félig lehúzott redőny résein beszűrődő fényben, apró porszemek és macskaszőrök táncikáltak, az öreg cirmos szőrszálai, aki már nagyon tapasztalt jószág volt. Jól tudta, hiába nyávog, senki nem figyel rá, ezért, ha éhes volt vagy ha becsengetett valaki, ráugrott a süket Ica hátára vagy beleharapott a bokájába, hogy figyelmeztesse gazdasszonyát, aki meg is értette a kandúr jelzéseit.

Amikor kis barátaimmal eluntuk az öreglány titkos életét tanulmányozni, visszatértünk a jó öreg természetbe és bődületes marhaságokat csináltunk nagy élvezettel.

A legöregebb gesztenyefa odvába, titkos írással írt, rejtjeles üzeneteket dobtunk be egymásnak, amelyek különböző utasításokat tartalmaztak, és amelyeket végre kellett hajtani. Ez a fa kívül belül tele volt nagy vörös hangyákkal, amelyek folyton megmartak minket, de nem tudtak eltántorítani a célunktól, hiszen így senki más nem mert a fa odvába nyúlni, hogy a titkos parancsokat elemelje.

Amikor azt javasoltam, hogy játszuk el Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait, felástuk a fél parkot, kincsek után kutatva és térdig gázoltunk a búvópatakot övező mocsárban, ahol a hátunk közepéig iszaposak lettünk és piócák tapadtak ránk, de néhány marék színes gyönygyön, mandzsettagombon és üres konzerves dobozokon kívűl semmi értékesebb dolgot nem találtunk.

Rozi és Sanyika, a két legjobb barátom pedig elemelték otthonról a nagy mosóteknőt, levitték a Körösre és se szó, se beszéd vízreszálltak, hogy új szigeteket kutassanak fel, de a fából faragott teknő megszívta magát vízzel, a dugója kilazult és a bárkájuk feltartózhatatlanul süllyedni kezdett. A híd lábánál fogták ki őket a felnőtt strandolók, mert a „hajójuk” úgy elsüllyedt velük mint egy vasfazék, és majdnem megfulladtak. Talán ezért íratták be Rozit a szülei úszótanfolyamra, a ligeti strand uszodájába.

Egy héten háromszor itt edzett a nagyváradi vízipólósok csapata is, akikre a város polgárai büszkék voltak, mert tehetségükkel nagy hírnevet szereztek városunknak.

Amikor már bakfisodni kezdtünk, a két barátnőmmel a bokrok mögül lestük sóvárogva, a szép, izmos, szélesvállú fiúkat, amint edzésről jövet átvágtak a ligeti sétányon és a hajuk még nedvesen csillogott, göndörödött a napfényben. Időnként lángra gyúltunk egyik, vagy másik sportoló iránt és heves szívdobogást kaptunk, ha felénk közeledtek. Sajnos még igen zöldecskék voltunk és nem méltattak figyelemre minket. De mi álmunkban csókolóztunk velük és ettől a testünk még akkor is bizsergett, amikor felébredtünk.

A kis Ámor ott repdesett tavasztól őszig a ligeti fák susogó lombjai között és időnként kilőtte mákonyba mártott nyílvesszőjét. Persze nem mindíg a megfelelő személyre.

Egy júniusi napon ugyanis az utcánkbeli őszhajú mérnököt találta el, aki szerelemre gyulladt a vele szemben lakó hosszú, sovány, kitépett szemöldökű piros ajkú varrónő iránt, pedig a mérnöknek felesége volt, mégpedig egy német asszony, aki a háború után ittrekedt. Frau Gerta jóval öregebb volt az uránál, és olyan hatalmas orrot viselt az arca közepén, mint egy jól megtermett kovászos uborka, de állítólag nagyon sok pénze és drága ékszerei voltak. A mérnökné tudott a titkos találkákról, mert láttuk, ahogy a függöny mögül leskelődik, amikor a férje átmegy a túloldalra és megkoccantja a másik asszony ablakát, majd, mintha mi sem történt volna, tovább lépegetve kimegy a parkba és várja, hogy a nő utána menjen. Aztán meglestük őket, amint kéz a kézben andalogtak egy elhagyatott sétányon és hosszan csókolóztak, amit igen gusztustalannak tartottunk az ő korukban, ezért rájuk kiabáltunk, hogy jön a Frau Gerta és elszaladtunk, miközben ők ijedten rebbentek szét és két különálló úton távoztak a helyszínről.

Szeptemberben Frau Gerta zsírosszódát ivott és szörnyű kínok között halt meg. A temetése napján a kitépett szemöldökű varrónő összepakolt és ismeretlen helyre költözött egy ismeretlen férfival, így az őszhajú mérnök dupla özvegységre jutott, amit Frau Gerta bizonyára kárörvendve nyugtázott az égben.

Az utcánk végén lakott az apró termetű, fehér kontyoskás Vilma néni, aki özvegy volt. Férjét és mindkét fiát elvesztette a második világháborúban. Papírokat és rongyokat gyűjtött, amit aztán valahol eladott. Néha déltájban kopott zománcú ételhordóval karikázott hazafelé két kis görbe lábán, legtöbbször savanyú káposzta szagot eregetve maga mögött, mint egy láthatatlan büdös felhőt. Napos időben sokszor üldögélt a háza előtti kispadon, és szorgalmasan kötögetett egy felismerhetetlen formájú valamit. Meg-megszólította az előtte elhaladó embereket, akiknek elmesélte az ő furcsa álmait, ezért dilisnek tartottuk és a háta mögött sokat csúfoltuk a gyerekekkel.

Enmlékszem minket is megszólított egy szombat reggel, amikor apuval éppen kirándulni indultunk Fekete-erdőre és a következőket mondta:

- Képzelje, szomszéd, azt álmodtam, hogy az utcánk helyén egy mély szakadék tátongott, elválasztva a szemben lakókat egymástól, de maga át akart ugrani rajta a kislánnyal, és majdnem lezuhantak. Szerencsére meg tudtak kapaszkodni egy kiálló faágban, ahonnan aztán én húztam fel magukat a legombolyított gyapjúfonalammal. Még most is fáj a karom, olyan nehezek voltak.

Elköszöntünk az öreg Vilmától és jót nevettünk rajta apámmal. De este, a kirándulásról hazatérve már igen gondterhelten és komolyan haladtunk el az ablaka előtt, ahol egy pillanatra meg is álltunk. Az történt ugyanis, hogy Élesdet elhagyva a kisvasútra ültünk, hogy a többi kirándulóval együtt felvigyen minket Fekete-erdőre. A meredek szerpentinen kaptatott fel a kis szerelvény és mi vígan énekeltünk, amikor hirtelen elkezdett visszafelé gurulni, egyre gyorsabban, egyre sebesebben, miközben a mozdonyvezető kihajolva a fülkéjéből torkaszakadtából üvöltötte, hogy azonnal húzzuk be a hátsó kocsiban lévő kéziféket, ha nem akarunk a szakadékba zuhanni, mert az ő fékje elromlott. Hatalmas pánik tört ki. A bal oldalon meredek sziklafal rohant el sebesen mellettünk, olyan közel, hogy beleszédültünk, a jobb oldalon meg óriási szakadék tátongott vad folyóval és éles sziklákkal a medrében. A kézifékre, ami egy hosszú vaskar volt, a hülye túristák szatyrokat és kabátokat akasztottak, amelyek rátekeredtek és amiktől nem lehetett hozzáférni. Mindenki rángatta lefele róla amit tudott, miközben irtózatos sebességgel közeledett a szerpentin tűkanyarja. A mozdonyvezető ordítva káromkodott, az asszonyok sikoltoztak, a túravezető halálra váltan vetett keresztet és akkor apám az ő nagy lélekjelenlétének köszönhetően teljes erejéből belekapaszkodott és hátrarántotta a vasrudat. A kis szerelvény kerekei csikorogva és tüzet hányva tapadtak a sínekhez, megállásra kényszerítve a kis vonatot, pár méterrel a halálos kanyar előtt.. .

Attól a naptól kezdve soha többet nem csúfoltam az öreg Vilmát.