Még annyi fáradtságot sem vett, hogy letolja a nadrágját. Csak ült derűs szemérmetlenséggel, talpig pizsamában, és kétnapos szakállal, mint otthon a tévé elôtt.

- Hé - szóltam rá -, eltévesztette a házszámot! Az „URAK" egy ajtóval arrébb van.

Közömbös maradt, megtapogatta fején a kötést és tovább nézte a láthatatlan műsort.

- Mozogjon már! - kiabáltam, mert úgy gondoltam, süket.

- …Békén - motyogta, amikor ráncigálni kezdtem.

Közben a 67-ből bejött Bori mama, a 68-ból pedig Pintyőke és a göndör csaj. Toporogva figyelték a különös jelenetet.

- Fogjuk meg a fickót és vigyük át a fiúkhoz - mondtam.

Megragadtuk és húzni kezdtük. Semmi ellenállást nem tanúsított, mégis nehezen boldogultunk vele. Úgy nézett át rajtunk, mint a levegőben kalimpáló bacilusokon.

A folyosó végéről felénk guruló nővér megbotránkozva cövekelt le. Nem értette, miért tolongunk a férfi véce ajtajában.

Az eset izgalmat csempészett a klórszagú egyhangúságba. Marianna vihogva közölte, hogy Tubi nem rakta volna ki a fickót a klotyóról, inkább az ölébe ült volna. Tubi ezért megcélozta a párnájával, de a málnaszörpös üveget találta el. A csattanásra felriadt Zsóka és elküldte őket a fenébe. Megjósolta Mariannának, hogy elmegy a kedve a vihorászástól, ha majd a műtőbe tolják. Amikor megtudta, mirôl van szó, ő is felvillanyozódott.

- Jóképű az ürge? - érdeklődött.

- Ojjé - mondtam -, olyan akár egy arab herceg!

Nyílt az ajtó és elhangzott a szokásos déli riadó:

- Asztalhoz, lányok!

Zsóka kivételével átmentünk az ebédlôbe.

Tökleves volt és mákos valami, harmadik fogásnak pedig a gyagyás fickó, aki nyugodt egyhangúsággal ült a Zsóka megszokott helyén.

- Üdvözlöm - köszöntöttem a régi ismeretség jogán, de nem reagált. Egyszerűen keresztülnézett rajtam.

- Lehet, hogy mind a két szeme üvegből van - súgta Marianna.

Enni kezdtünk. Az új fiú belemerítette kanalát a levesbe, megpróbálta eltalálni a száját, aztán valamilyen okból, kitette a kanálnyi levest a tányér mellé az asztalra. Meghökkent, aztán még kétszer kitette ugyanúgy, jobbra.

A leves Tubi felé úszott és a tök legyalult szálacskái rojtként csüngtek az asztal szélén.

- Hülye - mondta Tubi, miközben a pongyoláját törölgette.

- A szájába is tegyen - kiáltottam rá, mire megijedt és balról tette ki a levest.

- Indexeljen be elôre - kérte Marianna és az asztal alatt nagyot rúgott. Sajnos az én bokámat találta el.

- Nehe-hem bihírom - nyögte a gyagyás, és nagyon csodálkozott.

- Az más - mondtam, és etetni kezdtem.

Az ebédlőben a hangulat elérte tetőfokát. Szerintem mindenki örült, hogy felfedezett egy magánál sokkal szerencsétlenebb alakot.

A gyagyás meg csak tátogatta a száját, mint egy madárfióka és miközben élvezte az étel ízét, valami ősi emlék villant fel a szemében és így szólt:

- Tyutyu.

- Rendben van - mondtam barátságosan és megtöröltem a száját. Aztán tálcára raktam egy adag ételt és bevittem a szalonba Zsókának.

- Ha majd ki bírsz jönni, akkor találkozhatsz a herceggel - közöltem.

Zsóka megígérte, hogy igyekszik összeszedni magát.

A 67-ből hirtelen sikoltozás szűrődött át hozzánk. Átmentem és derűsen figyeltem a nőket, milyen erőfeszítéssel rángatják ki Tyutyut az ablak melletti ágyból. Szegény, megint eltévedt. Bori mama tolókocsiba rakta és dühösen indult vele a főorvos irodája felé.

- Megmondom a dokinak, hogy ezt a hülyét sürgősen hozza helyre, vagy zárja be valahova, mert kikészíti a többieket.

- Abból baj lesz, mama - mondtam -, tolja be inkább a férfiklotyóba, valamelyik szobatársa majd csak rátalál.

A mama meglódította a tolókocsit és átkokat szórt utána.A kocsi vészesen közeledett az edényekkel és ételmaradékokkal megrakott kerekes asztal felé. Éppen idejében kaptam el. Irányt változtattam és bekopogtam néhány férfiszalonba.

Végre a 73-as lakói kitörő örömmel fogadtak. Géza megköszönte a hazaszállítást és Lóarcú úrral berakták Tyutyut az ablak melletti ágyába, ami éppen szemben volt a Svejkével. Megkértem Gézát, hogy borotválja meg a bolyongó lelket.

- Két puszi az ára - vigyorogta.

- Meglesz - mondtam, és éppen kérdezősködni akartam, de Tubi szaladt utánam. Látogatóm érkezett…

Az esti vizit és a kötelező lámpaoltás után a lányok még sokáig traccsoltak. Azon sajnálkoztak, hogy holnaptól megkezdem civil életemet.

- Hiányozni fogsz - csicseregték.

- Ti is nekem - vigasztaltam őket, aztán a fejemre húztam a takarót.

Minden eszembe jutott. Még az is, ami nem kellett volna. A jövőmön töprengtem és bizonytalanság görcsölt belém, pedig azt szerettem volna, ha az utolsó éjszakát gondtalanul vészelem át.

Idegesen nyúltam az eltiltott cigaretta után és kislattyogtam a néma folyosóra.

Kinyitottam az ablakot és belehunyorogtam az éjszakába. A város távoli fényei visszahunyorogtak. A mélyben a szolgálatos dokik gépkocsisora parkolt. Színes bogárhátukon megvillant a lámpa fénye.

A hold lassan mászott a szőlődombok fölé. Olyan közel volt, hogy egy almával eltaláltam volna.

Mustszagot kergetett a szél és ettől valahogy elviselhetőbbnek éreztem az életet.

A lányok már aludtak. Nem gyújtottam villanyt. A hold fényénél botorkáltam az ablakig. Levettem a köntösömet, lerúgtam a papucsomat és bemásztam az ágyamba.

Idegen testbe ütköztem, káromkodtam, és abban a pillanatban kirobbant a röhögés.

A sápadt fényben megpillantottam egy frissen-borotvált arcot.

Ártatlan nyugalommal bámulta a semmit és egy cseppet sem izgatta, hogy négy fiatal hálóinges csaj vihorászik körülötte.

- Hé, hülye úr! - kiáltottam rá. - Már megint eltévesztette a házszámot!

Kezét védekezően a feje fölé kapta.

- Ne-ne… - nyögte könyörögve.

- Nem bántlak - szóltam szelídebben--, csak hozom a szekeret és átszállítalak az ágyikódba…

A folyosón összetalálkoztam Lóarcú úrral és Svejkkel.

- Ha megtaláljuk, akkor a lepedőjével jól odakötjük az ágyához. Egész napra - mondta Lóarcú úr. - Akkor nem kell folyton utána mászkálnunk!

- Helyes, helyes - bólogatott Svejk hozzáértően. - Tudja, nekem is volt egy ismerősöm a Gólya utcában, az is éppen így járt, mint ez, amikor leütötték a pénzéért. Emlékezetkihagyása lett. Fél évig azt sem tudta, ki fia borja, s melyik világon van. Egyszer felült a 21-es buszra és csak öt nap múlva találta meg a rendőrség.

Megtorpantam, és szívemben bontakozni kezdtek a megbocsájtás szirmai.

- Mondja, szépségem - nyerített rám Lóarcú úr -, nem látta a mi amnéziásunkat?

- Látta a fene - mondtam mogorván -, és visszasiettem ideiglenes lakosztályomba. Gyengéden betakartam a herceget, aztán bebújtam a kuncogó Marianna mellé.

Olyan könnyű álmom volt, mint gyermekkorom ártatlan éveiben.