(Részlet a Mámikák szűzmáriái c. regényemből)

A tizenötödik szülinapomon elköltöztünk a Ligetből. – Ó, istenem -, fohászkodtam egy nagyot -, miért nem lehet a liget szépségét, hangulatát, illatát is befőttes üvegbe zárni és magunkkal vinni, úgy mint a barack vagy körte kompótokat, hogy ízlelgethessem, szagolgathassam, ha elfog utána a vágy. Sírva búcsúztam el a barátaimtól, aztán a bútorainkkal megpakolt lovas szekérre ültem és szüleimmel a városközpontba költöztünk, az Ullmann palota legfelső emeletére, ami egy nyolcemeletes tömbház magasságának felelt meg. A szobánk egykor Macalik Alfréd váradi festőművész műterme volt. Két hatalmas ablaka, térdmagasságtól a plafonig ért, azt a látszatot keltve, mintha az egész fal üvegből lenne

Innen ráláttam a Macskadomb púpos hátára, a Kálvária dombra, a Gomba-vendéglőre, melynek fényes, ernyő alakú bádogkalapján kápráztatóan csicsonkázott a napsugár. Néztem, amint a szőlőhegyek bársonyos zöldje anyáskodva öleli körül a völgyben nyugvó város piros tetős házait, melyek fölé a templomtornyok úgy emelkedtek, mint vigyázó őrszemek, különösen a székesegyház történelmi időket megélt fenséges két tornya, ahonnan a harangszót idáig hozta a szél. És én, aki egy szűk utcácska sötét, földszinti szobájából kerültem ebbe a palotába, egyszerre éreztem magam ég és föld úrnőjének.

Ha felálltam, mintha én lettem volna a magasban lebegő sas, mert alattam pihent a város. Az autók és az emberek nevetséges kis bogarakként nyargalásztak a dolguk után, a Körös pedig ravaszul tekergett a fűzfák görcsös térdei között, jellegzetes folyóillatot lehelve a tátott szájú házak tüdejébe.

Ha hanyatt feküdtem, akkor csak a végtelen eget láttam, melynek kékje úgy borított be, akár az óceán, és én, mint egy szép nagy cet, kedvemre úszkálhattam benne, vagy elképzeltem, hogy utas vagyok a Nemo kapitány tengeralattjáróján, a titokzatos Nautiluson, melynek ablakain kilátok a mélytenger titkaira, korallokra, furcsa testű halakra, bálnákra, polipokra, fátyol testű medúzákra, attól függően, mikor milyen alakot véltem a felhőkben felfedezni.

Így kalandoztam sokáig boldogan, fantáziám vitorláira bízva magam és élveztem új életemet

Barátaim is akadtak a házban. Két velem egykorú fiú. Legtöbbször a hátsó lépcsőházban kártyáztunk, amit régen cselédfeljárónak használtak, és titokban kipróbáltuk milyen a cigaretta íze. A köhögésünktől olyan hangosan zengett a mély, aknaszerű belső udvar, hogy a házmesternének a kutyáját hisztérikus ugatásra késztette és addig abba sem hagyta, míg az asszony rá nem vágott a seprűjével. Ezután elkobozta a cigarettánkat, de nem árult be a szüleinknek és ezért hálásak voltunk neki. Ötven körüli, gyermektelen özvegyasszony volt, és az épület takarítása mellett a nyolcvan éves, rigolyás, beteg anyját is ápolta, akit mi Jösszmári néninek hívtunk, mert reggeltől estig a szájától visszhangzott a ház, amikor a lánya után kiabált: - Jössz már? Jössz már? És mérgesen döngette görbebotjával a padlót, ha a az nem ugrott azonnal, hogy a kedvére tegyen. Aztán egy októberi napon örökre elhallgatott. Amikor Jösszmárit elvitte a halottas kocsi, a házmesterné vett egy üveg bort, kifestette magát, feltette a gramafonra a Hamvadó cigarettavég című Karády lemezt, rágyújtott és jól berúgott. Ezt nagy örömmel fogadta a palota kiskorú népsége, mert így senki nem kiabált rájuk, ha hangoskodtak

A bérházi gyerekek ugyanis egész nap a lépcsőkön és a függő folyosókon rohangáltak sikongatva és hangjuk öblösen visszhangzott a belső udvart közrezáró falak között a földszinttől a negyedik emeletig.

Az 1913-ban épült és a bécsi szecesszió jegyét magán viselő épület négyemeletes volt és az utcára tekintő földszinti részét fényes, kék fajansz borította. Hogy eredetileg hány lakás volt benne azt nem tudom, mert a háború után átalakították a belső teret, hogy minél több embernek adjon otthont A hetvenes években mintegy 55 appartment volt itt és legalább kétszázan laktak benne, többségében magyarok. De volt néhány román, zsidó, görög, német, és egy cigány család is. De nem hegyén hátán laktunk, mert volt elég tér mindenkinek. A lakások tágasak és magasak voltak, olyan hatszor hat méteresek, csak a felső emeleti, egykori cselédsoron lakók kényszerültek alig háromszor négy méteres szobácskákba.

A házban két szobrász-műterem volt, míg mellettünk a negyediken egy nagy festőműhely. Híres művészek bérelték, akiknek olyan értékes munkák került ki itt a kezük alól, amellyel növelték a maguk és Nagyvárad városának hírnevét.Többek között Jakabovits Miklós, Hora Coriolan, Ádám András festőművészek. Fekete József és Szabó József szobrászművészek és az első emeleten Széles Kálmán, a Körösvidéki Múzeum restaurátora, aki itt is lakott családjával. A Fekete József második emeleti műterme gigantikus méretű volt, akár egy templom belseje és csak később tudtuk meg, hogy ez volt a palotának az egykori házi kápolnája.

A fehér márványból készült főlépcsősor, ha jól emlékszem 120 fokból állt és még legalább tíz grádics vezetett le a pincébe. Az öreg lift nem működött. A javítására sok évet vártunk. A hátsó lépcsőház szűk volt és nem készültek márványból a lépcsői. Innen a harmadik emeleti hatalmas pléhtetőre ki lehetett mászni és be lehetett látni a szomszédos házak udvarába, sőt, a városszéli sörgyár is idelátszott. Sokat napoztam ezen az óriási, öreg és roggyant pléhtetőn, míg úgy át nem forrósodtam, mint egy rezsó. Akkor abbahagytam a sütkérezést és leöntöttem magam egy lavór vízzel. Ez volt a mi házi strandunk.

Télen a pincéből nagy, füles veszőkosárban cipeltük fel a fát és a szenet a negyedik emeletre. A magas, kék csempés cserépkályhát jól megtömtük és ha nehezen melegedett be a szoba, az öreg fűtőtest oldalának dőltünk vagy átöleltük.

A függőfolyósókról a kilátás a barátságtalan, belső udvarra nyílt, amely aknaszerű volt, sötét és félelmetesen mély. A házmesterné mesélte, hogy az évek során sokan követtek el itt öngyilkosságot, a mélybe vetve magukat.

Mostanában csak Bárdos bácsi hajított le a mélybe rádiót, töltött káposztát, sámlit, vasalót és más keze ügyébe akadó dolgot, ha berúgott. Ilyenkor hatalmas patália verte fel a házat. A Bárdos néni torkából sikítva kiszakadó átkok ide-oda csapódtak a belső udvart közrezáró falakon, míg aztán darabokra törve hulltak a mélybe, a ledobált tárgyak tetemei után. Bárdos bácsi suszter volt és harminc évet dogozott a cipőgyárban, de amióta nyugdíjba küldték teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Nem találta a helyét, már hajnalban felkelt és a folyóson járkált fel-alá, mint akinek hasfájása van. Mindenkibe belekötött, állandóan bánatos volt és csak egy-egy beteg lábbeli javításában meg sok-sok rumban lelt vígaszra, amit a felső emeleti teraszon kortyolgatott be háromlábú suszterszékén üldögélve, kalapácsával jó nagyokat csapva a cipő sarkára és a hüvelykujjára. Ez a terasz napfényes volt, tágas és barátságos. Szép kilátás nyílt a város déli részére. Itt lehetett napozni, ruhákat teregetni, esténként kártyázni, sakkozni, a kisbabákat sétáltatni sőt nagyokat kiáltani és hallgatni miként száll a hangunk végig a háztetők felett, felborzolva a cserepeken szunnyadó csendet.

A hátsó udvar, bár napsütötte volt, kevés teret biztosított játszásra, mert a helyet fáskamrák sora és felvágott fahasábok foglalták el. A házmesterné sokszor a seprűjével kergetett el innen minket, mert attól tartott fát akarunk lopkodni és ezért nagyon haragudtunk rá, ugyanis nem a fahasábok miatt jártunk ide, hanem Pityuka miatt, aki Elza mamának, egy kopaszodó sváb öregasszonynak, volt a papagája. Elza mamának a hátsó udvarra nyílt az ablaka és néha kitette az ablakpárkányra a zöldre festett kalitkáját papagájostul. A madár csak azt rikácsolta, hogy Kossuth rrádijó Buddappest, hárrom órra! Hurrá! Hurrá! Ezért meg akartuk tanítani arra a szövegre is, hogy: „Mert a Berta, mert a Berta, nagy liba, seprűn repül moziba, moziba”. De a madár bizalmatlan volt velünk szemben. Nagyon nehezen jutott el addig, hogy „mertaberta, mertaberta” majd nem sokkal később teljesen begolyózott és levetkőzött pucérra. Kitépdeste az összes tollát és nagyon hülyén nézett ki, amint ott gubbasztott csurdén a kis fémrúdon és szomorúan pislogott ki a fejéből az alól a pár szál toll alól, ami a búbján megmaradt, mert nem érte el a csőrével. Elza mama azt mondta, valószínűleg szerelmi bánatában dilizett be, mert nem volt társa, mi pedig nagyon sajnáltuk, hogy ezt nem tudtuk hamarabb, mert akkor szereztünk volna neki feleséget a szomszéd ház madárkereskedőjétől, akinek a pincéjében legalább ötven papagáj rikácsolt eladásra várva, és akkor Pityuka a nejével együtt kiabálhatta volna Berta után a „ Mertabertát”.