Már napok óta iszonyú és megmagyarázhatatlan hideg didergette a lelkemet és úgy fonta körül, mint kígyó az áldozatát. Valami nem volt rendben velem és ezt már elég régen éreztem, ezért próbáltam megmagyarázni, illetve megkeresni az okát.
Nem kellett sokáig kutakodnom, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy az anyagi gondok, az örökös sorban állások, a gyerekek betegségei, és a bezártság teljesen kikészítettek. Kiszámoltam, hogy összesen tizenkét éve élek a négy fal szorításában, közösségből kirekesztve. A gyerekek miatt ugyanis bedolgozói munkát vállaltam egy népművészeti szövetkezetnél, ahova versenyvizsgával kerültem be elsőként, így kamatoztatva a három év grafikai tanulmányomat. A kimozdulásaim a piacig és a munkahelyemig terjedtek, amikor is hetente kétszer villamosra ültem és az istenháta mögötti lakónegyedből becancikáztam a központba. Aztán vissza a „gettóba.”
A Nufărul lakónegyed akkor még olyan puszta és sivár volt, akár a Szahara, csak kevesebb homok volt benne. Egyetlen szál fa, bokor vagy füvecske sem termett rajta, csak bazi nagy ízléstelen, szürke betonládák, szorosan egymás mellett, hogy hallani és érezni lehetett, mit mond vagy mit főz bennük a szomszéd. És mégis, az egyetlen világra való kitekintésemet a konyha ablakból követhettem el, ahonnan a kilátás belátásra nyílt,és ha netán megállt az órám, csak kipillantottam az ablakon és megnéztem a Borosék falán lógó órán az időt.
Hatalmas pelyhekben hullt a hó, lassan már bokáig ért. Fentről figyeltem a lurkókat hogyan hancúroznak, hógolyóznak, és milyen helyes kis hóembert építenek. Szerettem volna újra gyerek lenni és a ligetben szánkózni a régi barátaimmal.Valahogy mindig a gyerekkorom volt az a biztonságos és nyugis pont, ahová gondolataimban visszamenekülhettem és amitől lehiggadtam a mindennapi megpróbáltatások után. Ilyenkor télen, mindig az a felejthetetlen, holdfényes februári éjszaka jutott eszembe, amikor a szüleim, az unokanővérem és az ő szülei elindultunk Zsuzsanna napot köszönteni fel a Szeghalmi dombra, amelyek úgy virítottak, a sötét égbolt alatt, mintha valami vicces szellem tréfából bemeszelte volna őket. A ház majd össze roppant a vastag hóréteg alatt. A füst titokzatosan bodorgatta a haját az öreg kémény felett és az ablakok sárgán pislogtak az éjszakában. A felnőttek húzták a szánkót, amin én és Éva plédekbe csomagolva kurjongattunk egy-egy huppanó után, Irma néni meg az ezüstszakállú Holdra nézett és énekelni kezdett torkaszakadtából: Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány..., aztán a többiek is bekapcsolódtak és mire a kapuhoz értünk, már olyan lárma volt, hogy a bentiek lapáttal felfegyverkezve robogtak ki az éktelen kutyaugatásra , majd harsány hahotázás közepette tessékeltek be mindannyiunkat a házba. Nagyi a padlásról hatalmas sonkát és nagy szál kolbászt hozott le, felszeletelte és a nagy vaslábosba rakta sülni. Bor is került a pincéből és saját sütésű kenyér a kamrából, nekünk meg barackkompót és sütemény, aztán volt mulatozás hajnalig.
Hazafelé gyorsabban haladtunk, mert őrült iramban csúszott velünk a lejtőn lefelé a szánkó, míg apám keresni nem kezdte nagyapámat, aki elkísért minket, de közben nyomtalanul eltűnt. Megállást parancsolt és mindannyian kutatni kezdtünk visszafelé menetelve a nagy fehérségben, míg rá nem találtunk az öregre. Hason fekve evickélt a nagy hótömegben. Megfogta a bokáját egy nyúlcsapda, még a szája is megtelt hóval és nagyokat köpködve szidta az orvvadászok anyját. Imre bácsi aztán kiszabadította, de ezzel még nem ért véget a dolog, mert az öreget, aki kissé ittas volt, igencsak elragadta súlyos feje és előredőlve nekiindult a meredeken lefelé, mint egy ágyúgolyó. Egyenesen egy szilvafának tartott. Apám az utolsó pillanatban kapta el a kabátgallérját, így nem hasadt szét a feje. Ott aztán valamennyien hanyatt vetettük magunkat a nevetéstől és csak fetrengtünk, hemperegtünk jókedvünkben, mint a jegesmedvék. Később anyuék szánkóra raktak minket és hazáig húztak felváltva és énekelve.
Becsuktam a konyhaablakot, magamra kaptam a kabátomat, csizmát húztam , megkerestem a lyukas edényt és lerobogtam a lépcsőn. A fazekat a hóember fejére raktam, aztán kitártam a karomat és mélyen beszívtam a tél hideg illatát. Az arcomat felfelé fordítottam és hagytam, hogy csókolgassák a hűvös, fehér, puha flitterek.
- Szereti a telet, igaz? – kérdezte egy férfihang.
- Igen, nagyon szeretem- válaszoltam és kinyitottam a szemem.
Ismeretlen, harmincöt év körüli férfi mosolygott rám, és érdeklődve figyelt. Nem is tudom, hogy a mosolya, vagy a szeme bűvölt – e el jobban, csak azt éreztem, hogy nagyon melegem lett. Lehajoltam, hogy felmarkoljak egy marék havat. Tudtam, hogy ilyenkor hosszú szőke hajam előre hullik eltakarva az áruló pírt az arcomon. A férfi is lehajolt és ő is belemerítette két tenyerét a hóba, majd felém nyújtotta.
- Dobja csak fel - mondtam , és én is felhajítottam az enyémet. Hagytam, hogy a hajamra hulljon és tiszta szívből nevettem, aztán hirtelen elkomolyodtam, mert eszembe jutott, hogy nem illik idegen férfiakkal ismerkedni. Megfordultam hát, és hazafelé indultam. Az idegen követett.
– Mondja aranyhajú hercegnő, meghívhatom egy italra vagy egy kávéra?
– Köszönöm, semmit nem iszom – mondtam és sietni kezdtem hazafelé.
Az idegen utánam szólt.
– Láthatom még?
– Talán.
– Mikor?
– Mikor nem is reméli. – kiáltottam – aztán beléptem egy idegen lépcsőházba és becsuktam a kaput. Néztem az üveges ajtót borító függönyön keresztül a pasast és sebesen vert a szívem. Az egy darabig csalódottan álldogált, aztán lassan elindult a parkolóba.
Vártam, hogy elhúzzon a hapsi. Láttam, ahogy beszállt egy fehér Mercédeszbe és elindult a főút felé. Akkor előbújtam , megkerestem a fiamat és a lányomat és hazahúztam őket a szánkón. Éjszaka a férfira gondoltam, kedvesen pimasz mosolyára, kissé vad tekintetére, rövidre nyírt fekete hajára és ápolt kezére, amivel havat markolt fel nekem, és sajnáltam, hogy olyan balfácán módon viselkedtem, de volt elég bajom így is, és nem akartam még tetézni.
1989 novemberében jártunk. Mivel a népművészeti szövetkezet már két hónapja csődbe ment, munka nélkül voltam. Pár hétig a novelláimért és az újságcikkeimért kapott külmunkatársi pénzből tengődtünk, aztán elvállaltam két óvoda dekorálását, ahol rajzfilm figurákat és mese illusztrációkat festettem a gyerekeknek a termek falára és a kerítés belső oldalára. Aztán ez is véget ért.
A pénztelenség súlyos gondokat okozott.Nem telt cipőre, közköltségre és húsra. Elegem volt mindenből. Elhatároztam, hogy bármilyen munkát elvállalok. Végigböngésztem az újság apróhirdetési rovatát, de csak egy takarítónői állást találtam benne, ami részmunkaidős volt. Sokáig töprengtem, elvállaljam-e, aztán összeszedtem magam. A pénz kell, nagyon kell, így hát elmentem a megadott címre.
Hatalmas, kereskedelmi irodaház volt. A portás eligazított és a titkárságon egy vöröshajú hölgyemény igen megmustrált. Pár kérdést feltett személyemmel, végzettségemmel és eddigi állásaimmal kapcsolatban aztán felírta a telefonszámomat. Meg voltam győződve, hogy nem feleltem meg neki, de tévedtem. Két nap múlva felhívott és közölte, hogy enyém az állás.
Az életem kissé megváltozott, mert emberek közé kerültem és péntekenként az Ady-irodalmi körbe is eljártam, melyek után mindig beültünk valamelyik kiskocsmába és egy féldeci ital mellett nagyokat filozofáltunk és politizáltunk. A napilap belső munkatársaként jó kis havi fixem lehetett volna, de nem voltam párttag, így nem alkalmazhattak. Maradt tehát a takarítás, ami eléggé megviselte a derekamat és a lelkiállapotomat. Cseppet sem úgy néztem ki, mint egy hagyományos takarítónő, ezt a főnök titkárnője is a szememre vetette, de nem érdekelt. Farmerben, farmer mellényben, csizmában, hajamat lófarokba kötve végeztem a munkámat és jókat mulattam a házban folyó intrikákon, fúrásokon, nyalásokon és könyökléseken. Kíváncsi voltam, a főnök tud-e ezekről, de vele még nem találkoztam, mert Brassóban volt egy konferencián .
Egy hétfői napon szólt a titkárnő, hogy takarítsam ki szépen a diri irodáját, mert dél felé be fog jönni. Nem is volt piszokság, sem rendetlenség, így csak port töröltem és meglocsoltam a filodendront. Gyorsan végeztem. Elégedetten néztem körül és mivel még bőven volt idő délig, beültem az íróasztal mögé a kényelmes karosszékbe. Leszakítottam egy fehér lapot a jegyzettömbről és a filctollal rajzolgatni kezdtem. Hamarosan körvonalazódott egy markáns férfiarc, rövidre nyírt fekete hajjal. Pimasz mosoly és kissé vad szemek néztek vissza rám. Kicsit gyönyörködtem benne, aztán a fejére kétfülű fazekat biggyesztettem és az egészet ráraktam egy hóember törzsére. Meg voltam elégedve az alkotásommal. Közben kintről nagy hangzavar hallatszott be, ezért gyorsan felálltam, hogy kinézzek, de abban a pillanatban kivágódott az ajtó és berobogott a nagyfőnök. Máig sem tudom, hogy a homlokomnak csapódó ajtótól vagy a meglepetéstől estem-e hanyatt, de az biztos, hogy pár percig nem bírtam magamhoz térni. Úgy láttam a diri is nagyon odavan, mert ő sem bírt megszólalni. Szerencsére csengett a telefon és bejött a titkárnő is, egy fontos iratot aláíratni, így hát gyorsan leléphettem.
Lerohantam az alagsorba és kinyitottam a szekrényemet. Átkoztam a napot, amikor éppen ide szerződtem takarítani. Összeszorítottam a számat és előszedtem a cuccaimat. Minél hamarabb kívül akartam lenni , de nem volt szerencsém. A vöröshajú jött utánam és közölte, hogy a főnök okvetlenül beszélni akar velem .
- Ki nem szarja le – gondoltam- aztán kibontottam a hajamat, kirúzsoztam az ajkamat, vállamra vettem a bundámat és előkelően felvonultam a lépcsőn.
Nem állítom, hogy nem volt gyomorgörcsöm, amikor bekopogtam az ajtaján, amivel az előbb kupán talált vágni, de úgy tettem, mintha tökéletesen jól lennék
-Mi a probléma ?– kérdeztem és figyeltem, ahogy ápolt ujjai között forgatja az íróasztalán felejtett kis rajzomat.
- Ezt maga rajzolta?-érdeklődött.
- Inkább csak firkálgattam,- helyesbítettem.
- Fantasztikus! Tudja, még nem volt olyan takarítónőm, aki hóembert rajzolt volna, főleg olyat, amelyiknek az ábrázata tökéletesen hasonlít az enyémre.
-Ennek az lehet az oka, hogy eddig csak nyarat kedvelő és rövidlátó takarítónői voltak.
– A férfi rám emelte a tekintetét és úgy nézegetett, mint egy régészeti leletet, aztán megköszörülte a torkát.
– Végül is igaza volt, amikor azt mondta, hogy akkor fogom látni, amikor nem is remélem.
– Ebből is láthatja, hogy nem szoktam hazudni.
– Akkor mondja meg őszintén, mit keres maga itt, azzal a rengeteg tehetségével?
– Havi alig-valamit – világosítottam fel.
– Úgy értem, miért éppen itt vállalt takarítónői állást?
– Mert a közelében akartam lenni – mondtam, és halál komoly képet vágtam.
– Honnan tudta, hogy itt dolgozom?
– Követtem magát és érdeklődtem.
– Azt észrevettem volna – mondta a férfi.
– Na, jó, akkor töredelmesen bevallom, hogy magándetektívet fogadtam fel,
olyat, aki ért az álcázáshoz.
A főnök nevetett, tiszta szívből, egészségesen, én pedig kezdtem elveszíteni a talajt a lábam alól. Szerettem volna már otthon lenni, minél messzebb a diri pimaszul vonzó egyéniségétől.
- Elmehetek? - kérdeztem türelmetlenül.
- Azonnal, csak szeretném, ha dedikálná nekem a rajzát. Azzal
átnyújtotta a tollát és felém tolta a hóembert. Megfordítottam a lapocskát és míg ő telefonált, a következőket írtam a hátlapra: „Emlék a takarítónőtől” – Mire felocsúdott már el is hagytam a helyiséget.
Rohantam, ahogy csak bírtam, hogy elkapjam a tizenkettes buszt, de elment az orrom előtt , így hát gyalog vágtam neki az útnak. A csizmám vékony talpa beeresztette a havat és fázni kezdett a lábam. Rettenetesen szégyelltem magam, amiért elárultam a rajzzal, hogy gondolok rá. Ha tudtam volna, hogy ő a főnök, nem rajzoltam volna le, és főleg nem az irodáján. A kis karikatúrából nyilván leszűrte, hogy a szívembe és az agyamba véstem. Tudtam, hogy holnaptól nem megyek be többet dolgozni és ettől egyszerre estem kétségbe és könnyebbültem meg.
Valami lógott a levegőben. Furcsa hírek keringtek. Az emberek összesúgtak, és az elégedetlenség egyszerre csak hangot kapott. Aztán megtörtént a csoda.
Miután kihevertem a forradalom izgalmait, új életbe kezdtem.
A megyei napilap belső munkatársa lettem. Egyszerre voltam riporter, szerkesztő, és rovatvezető. Kiírhattam végre magam, és egyre nagyobb népszerűségnek örvendtem. Hamarosan meghívót kaptunk egy nemzetközi vállalkozói konferenciára, amelyre engem küldött el a főszerkesztő. A Félix fürdő egyik előkelő szállodájában tartották a szimpóziumot és én a vezérigazgatót keresve keringtem a szálloda folyosóin, amikor összeütköztem a nyugalmamat állandóan izgalomban tartó pimasz mosolyú, kissé vad tekintetű ex-főnökömmel. Muszáj volt megállnom, egyrészt, mert teljesen elgyengült a lábam, másrészt, mert szűk volt a hely. Láttam ő is meglepődött és a cigarettafüsttől azonnal köhögni kezdett, aztán megfogta a kezemet és olyan közel húzott magához, hogy éreztem forró, dohányillatú lehelletét.
- Szóval, most itt takarít? – kérdezte kicsit sértődötten. - Miért nem jött vissza, hiszen üzentem, hogy fizetésemelést adok. Ezek többet fizetnek magának, mint amennyit én ígértem?
- Igen, sokkal többet –feleltem,- de kérem engedjen utamra, mert fontos megbeszélni valóm van fertőtlenítőszer és mosópor ügyben .
- Rögtön gondoltam, hogy nem takarítni megy, ahhoz túl elegáns.
Örülök, hogy láttam. Tudja, sokat gondolok magára és a havazásra.. Ha kedve tartja, igyon meg velem egy kávét. Kábé egy óra múlva. az első emeleti bárban leszek. Jó? Talán még visszacsábítom hozzánk takarítani.
- Jól van - feleltem és az órámra pillantottam –Jézusom, rohannom kell, mert elkések- mondtam és faképnél hagytam.
A kanyarban összefutottam a szervezővel, aki karon fogott és elindult velem, hogy bemutasson végre a vezérigazgatónak, a szimpózium országos koordinátorának. Hosszas kacskaringózás után beléptünk a díszterembe, ahol már vagy száz okos manus ült, kabáthajtókáján kitűzővel és fején fülhallgatóval, amelyekbe tolmácsok fordítják majd a szöveget. Keresztül vergődtünk rajtuk, egészen a főasztalig, amelyen üdítők és poharak álltak. Az asztal mögötti falon diavetítéshez szükséges vásznat igazgatott egy magas fazon, akinek csak a háta látszott. A szervező egyenesen hozzálépett és megérintette a vállát.
- Engedje meg, hogy bemutassam önnek az újságírónőt a megyei laptól.
Szeretne interjút készíteni magával a szünetben.
- A hapsi megfordult és a szervező csak azt látta, hogy mindkettőnknek
torkán akad a szó. Pár másodperc kellett, hogy magunkhoz térjünk, aztán gyorsan közöltem a nevem és feléje nyújtottam a kezemet. A vezérigazgató ráhajolt és sokáig, túlságosan is sokáig felejtette rajta az ajkát.
- Ön a meglepetések asszonya - mondta és boldogan vigyorgott,
miközben azzal a vad tekintetével majdnem felfalt – Szóval ez az a fontos tárgyalás, mosópor és fertőtlenítőszer ügyben, mi? Akkor szünetben egy kávé mellett majd megejtjük a beszélgetést, ahogy az előbb egy emelettel feljebb megegyeztünk. Kérem foglaljon addig helyet a sajtónak fenntartott helyen...
Megkezdődött a konferencia, de alig bírtam odafigyelni. Zakatolt a szívem és zúgott az agyam. Istenem, micsoda férfi! Micsoda helyzet! Anyám, teljesen kivagyok ütve, gondoltam és csak az vígasztalt, hogy ő is hasonló állapotban van.
Mikor a bárban leültünk kávézni és beszélgetni, úgy éreztem magam, mint aki be van drogozva. Felfokozottan kellemes és izgatott állapotban voltam és úgy sziporkáztam, mint egy csillagszóró.A főnök meg csak nevetett, nevetett, mintha oltári jó vicceket mondanék neki. Végül is sikerült az interjút elkészítenem vele és mindketten elégedetten álltunk fel. Még készítettem néhány fotót róla és az előadásokról, megegyeztünk, hogy félreteszek neki egy újságot a konferenciáról szóló riportomról, aztán búcsút vettünk egymástól.
Bár sok volt a munkám, az eszem folyton körülötte forgott és ha és ha nem kaptam volna szigorú morális nevelést és nem lettem volna olyan piszokul rátarti, felkerestem volna.
Teltek a napok, hónapok és a nagy sodrásban alig tudtam megpihenni és nyugodtan lélegzetet venni. Mélyen bennem valami nagy vihar előtti csend ült és megmagyarázhatatlan félelem. Aztán hirtelen becsapott a mennykő és az életem egyik napról a másikra tragikus fordulatot vett. A férjem szívinfarktust kapott, és én özvegyen maradtam, 11 éves fiam és tizenhét éves lányom pedig félárván. Az eset teljes letargiába döntött és nem voltam jó semmire. Szabadságot vettem ki és csak kóvályogtam tehetetlenül, minden kiesett a kezemből és éjjel, nappal sirattam a páromat, aki életem első nagy szerelme volt. A fiam sírva ordította, hogy nincs igazság, mert az osztályban 33-an vannak és egyedül csak az ő apja halt meg. A lányom zokogva azzal próbálta vigasztalni magát, hogy az apja legalább nem ráncos, fogatlan vénemberként maradt meg az emlékében.
Éjjelente mellém bújtak a gyerekek, átöleltek, mintha attól félnének, hogy engem is elveszítenek, ha nem fognak szorosan. Sokszor alig kaptam levegőt és teljesen elzsibbadt a fél oldalam, mert nem mertem megmozdulni, nehogy felébresszem őket.
Sokáig ösztönszerűen négy személyre terítettem, aztán csak néztem meredten az üresen maradt széket és a kihűlt levest a negyedik tányérban.
Magányosnak és boldogtalannak éreztem magam. Üvölteni tudtam volna. Szeretetre vágytam, kedves szóra, ölelésre, de nem tudtam közeledni senkihez és magamhoz sem engedtem közel senkit. Olyannak éreztem magam mint egy fadarab, és hagytam, hogy vigyen az ár, csak abban reménykedtem, hogy a felszínen maradok..
Magamban azt kiabáltam: – Túlélni, túlélni, a gyerekeket felnevelni, csak ez a fontos! Megpróbáltam egyszerre anyjuk és apjuk lenni. Igyekeztem vidám képet vágni a szomorú játékhoz de ez még jobban kifárasztott. Félember lettem, fél szívvel, fél kézzel, fél lábbal és próbáltam úgy futni mintha két lábam lenne. De többé már semmi sem volt olyan mint régen, többé már semmi semmi sem volt az igazi! . A gyerekeimben és a munkámban próbáltam keresni az örömöt. És néha még eszembe jutott a pimasz mosolyú ex-főnököm is, aztán halványulni kezdett a képe. Újra bedarált a munka.. . .
Egy őszi napon éppen Várad-Velencén voltam egy tragikus sorsú családnál szociális riportot készíteni. A reggeli esőtől hatalmas sár és pocsolya borította az utat, körömcipőmben sehogy sem bírtam átevickélni rajta, ráadásul a busz sem jött, ezért leintettem egy stráfszekeret. A kocsis felsegített maga mellé a bakra és elindultunk a központ felé. Az egyik kocsma előtt megállt és beugrott cigarettát venni. A lovak nyugtalankodtak a nagy forgalom miatt, meg is rántották a szekeret, de elkaptam a gyeplőt és próbáltam megfékezni őket, amikor egy fehér Mercédesz állt meg mellettem .
- No csak, már megint szakmát változtatott? – kérdezte egy ismerős hang, és megpillantottam a pimasz mosolyú vad tekintetű rövidre nyírt hajú fickót, aki a kocsiablakon kihajolva integetett nekem..
- Felcsapott fuvarosnak? - érdeklődött.
- Igen, és ha feliratkozik nálam, hónap végén első osztályú tüzelőt szállítok magának.- kiabáltam le neki, és a kisördög rögtön dolgozni kezdett bennem.
- Sajnos központi fűtésem van, de ha megadja a telefonszámát, magához küldöm az ismerőseimet.
- Igazán lekötelez .Mindjárt jön a titkárom- mondtam- majd ő odaadja a telefonszámát.
Jött is a barna képű kocsis, kérdeztem van- e telefonszáma, amin elérhetem. Volt neki és én felírtam. Megköszöntem a fuvart, leszálltam és beültem a Mercibe.
- Elvinne a szerkesztőségbe uram?
- Adja meg az útirányt hercegnő - válaszolta vidáman a férfi és engedelmesen kanyarodott a Petőfi Park mentén haladó útra.
A visszapillantó tükörről piros zsinóron egy kartonlapocska függött, amin egy ismerős hóember táncikált fazékkal a fején.
Szóval, nem felejtett el – gondoltam és az adrenalin hirtelen úgy elkezdte dübörgetni a szívemet, mint egy őrült dobos, és kicsit szédültem is, de azért roppantul élveztem az egész helyzetet és legszívesebben pár órát még a pasi mellett maradtam volna a kocsiban. Persze csak akkor, ha biztos lettem volna benne, hogy szeret.
- Tudja, mit szeretek magában? - kérdezte a férfi
- Remélem, nem azt a fél mákos kiflit, amit reggelire ettem
- De, azt is szeretem, meg azt is, hogy olyan eredeti és pimaszul őszinte. - Mondja, maga mindig kimondja amire gondol? - fordult felém és őszinte érdeklődés volt a hangjában és a tekintetében.
- Tudja, amióta megismerkedtünk, azóta minden cikkét elolvasom és mondhatom, hogy maga egy egyszemélyes kis hadsereg, de azt is mondhatnám, hogy bomba!
- Inkább csak bamba. A nagy hajszától és a fáradtságtól. De ha már a riportjaimat említette, akkor figyelmeztetem, hogy már öt perce állunk a szerkesztőség előtt, és nekem sürgősen le kell adnom a most felvett anyagomat - közöltem udvariatlanul és ki akartam szállni, de a férfi megfogta a kezemet és nem engedte el.
- Csak öt percet kérek még. Nem tudom miért kerül engem. Már legalább három éve nem láttam. Többször hívtam a lapnál, de mindig terepen volt. Bevallom sokat gondolok magára. Ilyen nővel az ember csak ritkán, találkozik. Maga szép, intelligens, tehetséges, jó a humora és takarítani sem szégyell.
- Mindjárt magamba szeretek - mondtam nevetve, miközben úgy éreztem, hogy mákszemnyi bogárkák serege mászkál a testemen, furcsán birizgálva a bőrömet.
- Vonzódom magához és szeretném, ha még találkoznánk – súgta a fülembe és megsimogatta hosszú hajamat. - Várom a válaszát hercegnő – mikor és hol találkozunk?
Kicsit gondolkodtam, húztam az időt, és teljesen bepánikoltam, míg végül elhatározásra jutottam.
- Mához egy hétre, péntek délután hét órakor, legyen a Múzeum előtt. És szedjen nekem virágot!
- Rendben van! – mondta a férfi - és csak úgy sugárzott, amikor nevetve búcsút intett.
A szerkesztőség folyosóján szembe jött velem az egyik kollégám.
Mi van? – kérdezte a képemet mustrálva. – Megütötted a főnyereményt?
- Igen, megütöttem – feleltem, és úgy nevettem, mint akit csiklandoznak.
