Tóth Ágnes
Huszonhét lépcsőfokkal a föld alatt

„Amikor megérkeztem éppen áramszünet volt. Mintha a múlt sötét zugába csöppentem volna.
Három szál gyertya pislákoló fényében hunyorgott rám a család. Hunyorogtam én is rájuk. Próbáltam megszokni a világítást és a tüdőmet fojtogató dohos szagot.
A falon óriásira nőttek a salétrom szirmai. Olcsó poszterek, kopott rongyszőnyegek próbálták takargatni a nedves foltokat, lehullt vakolatot, a kivirágzott falat.
Fantomarcok fürkészték az arcomat a gyenge fényben. Vajon mennyire biztató az ábrázatom? Elvettem én is egy gyertyát és külön- külön megnéztem mindenkit. A létszám teljes volt. Pici, kicsi, nagyocska, nagyobbacska, nagy, legnagyobb. A két utóbbi apa meg anya. Sápadtak, megviseltek voltak. Folyamatosan köhögtek. Dobkályha helyettesítette a központi fűtést. Vízcsap kint a pince folyosón végén, mellékhelyiség még messzebb, a fáskamrák mögött. Ha telik fára, akkor tudnak melegíteni annyi vizet, hogy mind megfürödjenek egy fateknőben. Sorban, egymás után. Hét éve élnek e luxus kriptában, patkányok, egerek, csótányok és pincebogarak társaságában.
Hogy hogyan kerültek ide? Hét éve kilakoltatták őket a tömbház lakásukból, mert nem tudták fizetni egy keresetből a közköltségeket Szakadó esőben álltak az utcán három napig, akkor valaki szólt, hogy itt van egy üres hely.
– Most sajnos elfogyott a fa és gázpalackunk sincs, ezért ma nem tudtam főzni – mondta az asszony. A főzés szóra felvisított a legkisebb gyerek:
– Levest! Levest!
– Nincs fa, nincs gáz, nincs áram, nincs min főzni leveskét. Ma finom zsíros kenyeret eszünk – vigasztalta anyuka a kicsit.
Amíg a szülők dolgoznak, a gyerekek vigyáznak egymásra. A hatéves Erika megeteti a három éves Szilárdkát, még az ágyakat is beveti. A 13 éves Andrea és a 11 éves Levente iskolába járnak. Amikor hazajönnek ellátják testvéreiket. Sajnos játszani nem igen tudnak. Nincs udvar. Néha a ház előtt, az utcán labdáznak, de legtöbbször az ablakra kapaszkodnak fel és innen bentről bámulnak kifele. Elszórakoznak a járókelők lábait figyelve. Már hamarabb felismerik az utca lakóit a lábukról, mint az arcukról... A legszomorúbb az, hogy állandóan köhögnek. Örökösen asztmában, légcsőhurutban szenvednek. Leventéről kiderült, hogy tuberkulózisa van és hétfőtől a tüdőszanatóriumba van beutalva. De ha onnan kijön, újra a dohos pinceszagot kell belélegeznie. A szekrényben megnedvesednek a ruhák, megpenészednek a cipők, dohos az ágynemű.
Néztem a falra szerelt szárító rudakat, melyeken fehérneműk próbáltak hősiesen megszáradni. Egyre sötétebb lett.
Szétolvadtak a gyertyák, mint a család álmai. Marta a füst a torkunkat, szemünket. Gyufalángnál botorkáltunk kifele és akkor hirtelen megjött az áram. A hirtelen kigyúlt éles fény bántotta a szemünket.
Megint csak hunyorogtunk, pislogtunk egymásra.
– Mit szeretnének? – kérdeztem.
– Mit szerethetnénk? – kérdezték.
– Levest! Levest! Zokogta újra Szilárdka.
– Levegőt! Levegőt! – süvöltötte őrülten minden porcikám.
Legalább nem hajléktalanok, vigasztalhattam volna őket, merthogy pár száz körül mozgott a Bihar megyei hajléktalanok száma és azoknak nyolcvan százaléka Váradon, a megyeszékhelyen húzta meg magát hidak alatt, kanálisokban, kapualjakban, a Körös parton, télen a nagy meleg vizes csöveken, pincékben és lebontott épületek között. És még nem volt kidolgozott terv a téli elhelyezésükre, vagy egyáltalán a sorsuk megoldására.
Így állt hát a helyzet a kilencvenes évek elején.