Tóth Ágnes
A nagy utazó

Már csak pár nap választott el 1992 karácsonyától. A levegő ünnepi izgalommal volt tele. Alig vártam, hogy pihenhessek egy kicsit és együtt lehessek a gyerekeimmel.
Éppen a karácsonyi családi oldalt szerkesztettem, amikor szólt a titkárnő, hogy már egy félórája vár rám egy ember a folyosón, aki valami székelyföldi árvaházból megszökött gyerekről akar beszélni velem.
– Jaj, de örülök, hogy még itt találom, lépett hozzám a középkorú, őszülő férfi. A csíksomlyói árvaházból megszökött az a kisfiú, akit tavaly karácsonykor mi vettünk magunkhoz a téli szünidőre, tudja, annak a programnak a keretében, ami néhány árvának lehetőséget adott arra, hogy családi körben töltse az ünnepeket és amiről maga olyan szép riportot írt. Mi akkor ezt a kisfiút választottuk, és képzelje, most olyan messziről, visszaszökött hozzánk és mi nem tudjuk mit tegyünk.
Vettem a kabátomat és mentem. Beültem a kocsiba a férfi mellé, aki egészen Bihar püspökiig hajtott, egy kertes magánházig, ami olyan messze volt a központtól, hogy egyedül oda sem találtam volna.
„Ott ült a tizenkét év körüli szőke, kék szemű legényke a konyhaasztalnál, a már elfogyasztott ebédje után és a feltett kérdésre, hogyan került ide, mesélni kezdett, és csak mesélt, mesélt, sajátos gesztusokkal kísérve a történetét, amit én egy-egy kérdéssel néha megszakítottam.
– Tudja – kezdett bele a mondókájába, a fejét vakargatva. – , amikor kijöttünk Csíksomlyón a moziból, már nagyon sötét volt. Féltünk erősen, mert nemrégen megöltek a parkban két leánykát. A barátom, Béni, visszament az otthonba, de én az állomás felé vettem az irányt, mert ott jó világos volt, oszt felültem egy vonatra. Nem ez az első eset, amikor meglépek. Nem szeretek az árvaházban lenni. Túl sokan vagyunk. Húszan alszunk egy szobában, emeletes ágyakon. Most költöztünk át egy kisebb szobába, mert a másik beázott és leszakadt a plafon.
Reggel hatkor, mikor még aludnék, máris kelni kell, hogy legyen időnk rendbe hozni a szobát és reggelizni. Mostanában kevesebb a kenyér. Nem tudom miért. Sokszor előfordul, hogy még ennék. Este meg folyton prézlis laska van vagy pityókafőzelék. Este is ennék még. De akármilyen kevés az ennivaló, örülni kell, mert csak van valami étel, de ha kikerülök végleg az otthonból, akkor mehetek én is a börtönbe.
– Miért kerülnél börtönbe?
Hogy miért? Hát csak azért, mert odakint nincs aki enni adjon, oszt rákényszerül az árva a lopásra. Nem olyan könnyű munkát lelni, nehogy azt higgye.
Az ember dolgozik itt-ott, mint én is. A dirinek a felesége meg szokott kérni tegyem rendbe az anyja sírját. Jó sok munka volt vele most is, mert el volt hanyagolva. Csak úgy folyt a hátamon a veríték. Aztán adott egy fagylaltra valót.
– Jó az neked, hogy ilyen gyakran megszöksz?
Tudja, még mindig jobb ha az ember megszökik, mintha öngyilkos lesz, mint ahogy az egyik fiú tette. Felakasztotta magát a fürdőben a csőre. Én, amikor már nem bírom, lelépek.
Voltam én már Gyergyóban, Marosvásárhelyen, Lugoson, sőt Bukarestben is így egyedül, de sajnos mindig vissza kellett mennem a csíksomlyói árvaházba. Vagy értem küldött valakit az igazgató, vagy magamtól kényszerültem visszamenni. Csakhogy ide Váradra nagyon vágytam ám, mert nagyon megszerettem itt a tavaly. Akkor jól megjegyeztem az utat. Tudtam, hogy a 11-es busszal kell idáig jönni. Tudja most miért szöktem meg? Mert az igazgató bácsi nem írt fel engem az idén a listára azok közé, akik megint családi körbe mehetnek, pedig nekem nincs se apám se anyám se senki rokonom, mint egyeseknek. De jó ha tudja, hogy én amúgy is egy nagy utazó vagyok. Jártam én már a Balatonon is. Ott nyaraltunk egyszer egy kisebb csoporttal. Az étkezőben egy néni oda jött hozzám és csak rakta a pityókát a tányéromba, csak rakta, én meg mondtam, hagyja abba, mit képzel, mekkora gyomra van egy ilyen kisgyereknek?
Később elvitt a városba és vett nekem egy fagyit, aztán kimentünk a strandra. Hát, volt ott egy óriásira felfújt zöld béka. Úgy megkívántam, hogy szökdössek rá én is, mint a többi gyerek, de az asszony nem akarta kifizetni. Egy bácsi aztán megsajnált és kifizette helyette. Én meg puff, fejest ugrottam rá és beleestem a vízbe. Az a néni megígérte, hogy meglátogat a csíksomlyói árvaházban. Azóta is várom, pedig már eltelt vagy három év. Mire eljön, ha eljön, már végzek az iskolával, oszt mehetek ki az idegen nagyvilágba.
– Eldöntötted már, hogy milyen szakmát választasz?
– Pilóta szeretnék lenni. Tudja, olvastam egy könyvet a repülőről oszt egészen beleszerettem. Csupa technikai dolog volt. Hogyan építik, milyen a szerkezete, a motorja, hány szék van benne, meg minden.
– De a repülő lezuhanhat.
– Igaz, hogy lezuhanhat, de lehet katapultálni. Ha tengerész lennék, akkor meg attól kéne tartanom, hogy elsüllyedhet a hajó. De ha kamionsofőr lennék, akkor is érhetne karambol. – Kis szünetet tartott, aztán kivágta a rezet. – De hát egy gyalogost is érhet baleset nem igaz? Akkor meg minek annyit izgulni....
És csak beszélt, beszélt, be nem állt a szája a kis kópénak, csak akkor, amikor egy nagy szelet csokoládét kapott.
Amíg az öcskös majszolta az édességet, kimentem az előszobába, ahol a telefon volt és felhívtam azt az ifjúsági szervezetet, amelyik a tavaly családoknál helyezte el az árvákat. Hamarosan megérkezett taxin a titkáruk, aztán elindultunk a gyerekkel a székházukba, ahol elszállásolták a nagy utazót, és másnap visszavitték Csíksomlyóra, megígérve neki, hogy jövőre a húsvétot Váradon töltheti családi körben, de csak akkor, ha többet nem szökik meg.”
1992.december 24. Bihari Napló