|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
A rokonság, mint egy nagy fa,
Gyökerei mélyen a földben járva,
Ágai az ég felé nyúlnak,
Minden levél egy történetet mesél.
Az ősök, mint a törzs, erősek és stabilak,
Tartják a családot együtt, a múltba visszatekintve,
A szülők, mint az ágak, támogatnak és védenek,
Gyümölcsöt hoznak, hogy a jövő generációit táplálják.
A gyermekek, mint a levelek, zölden és frissen,
Tele vannak reménnyel, álmokkal és lehetőségekkel,
Unokák, mint a virágok, színesek és vidámak,
A családi fa legfényesebb díszei.
A rokonság, mint egy nagy fa,
Összeköt minket, akár közel, akár távol vagyunk,
Emlékeztet arra, hogy soha nem vagyunk egyedül,
Egy család vagyunk, örökre összekötve.
 |
Bennem pirkadat ébred,
a mezei virágos réten.
A szűk ösvényen ahol
csak a lesújtott jár.
Zöldellő virágos réteken
a szomorúság szikla falán.
Énrám sosem néz vissza a boldogság.
Az évek már így múlnak el,
ilyen halálos béna zuhanásban.
Már nem tudok gondolni,
az örömre és a boldogságra.
Csak az el nem kerülhető szomorú halálra...
