Már napok óta iszonyú és megmagyarázhatatlan hideg didergette a lelkemet és úgy fonta körül, mint kígyó az áldozatát. Valami nem volt rendben velem és ezt már elég régen éreztem, ezért próbáltam megmagyarázni, illetve megkeresni az okát.

  A lakás nem volt ugyan tágas, és akik előttük laktak benne igencsak elhanyagolták, de kemény munkával sikerült rendbe tenniük. Boldogok voltak, hiszen nem minden ifjú pár mondhatott magáénak saját otthont. Még csak két éve hagyta maga mögött a falut, de mintha száz év telt volna el azóta.

(Részlet a Mámikák szűzmáriái c. regényemből)   A tizenötödik szülinapomon elköltöztünk a Ligetből. – Ó, istenem -, fohászkodtam egy nagyot -, miért nem lehet a liget szépségét, hangulatát, illatát is befőttes üvegbe zárni és magunkkal vinni, úgy mint a barack vagy körte kompótokat, hogy ízlelgethessem, szagolgathassam, ha elfog utána a vágy.

A ligeti utca ahova költöztünk, olyan szűk volt, hogy amikor egy este felkiáltottam: „Fogtam egy büdös nagy bolhát”, nagyi ijedten nézett a szemközti házra és így szólt: - Máskor halkabban beszélj, nem kell tudják Weiszék, hogy nekünk bolhánk van! De nem a bolha és a szűk utca, még csak nem is Weiszék izgattak engem, hanem Makranciné, a jobboldali szomszédunk, akit valami borzon...

Olyan tizenkét éves formának tűnt míg közelebb nem jött. Akkor már tisztán látszottak fakó arcán az öreges vonások és a szürke árnyak a szeme alatt. Bizonytalanul tekintett a világba. A hajába ősz szálak vegyültek, de még így sem lehetett megállapítani a korát. Épp úgy lehetett tizenkét, mint harmincöt éves. Gyuluka furcsa és számunkra érthetetlen dolgokat művelt.

Tompa szürke volt az ég és tejfehér a föld, a fák dermedt fekete árnyak, sehol egy apró színes folt, a sötét palástos pap pedig az istenért sem bírta abbahagyni véget nem érő beszédét, amit láthatóan egyedül csak ő élvezett. Villogott a szeme, hadonásztak hosszú karjai, érces hangja tőrként döfködte a szívemet. A gyerekek úgy szorították a karomat, hogy teljesen elzsibbadt.

Egyelőre semmi sem történt, csak a végtelen zöld hullámzott a szélben. Az égen csábító fagylalt gömbök úsztak hatalmas tejszínhab dísszel a kobakjukon. A Nap unottan és kedvetlenül olvasztgatta őket, mint aki már rég megcsömörlött a hasonló édességektől és valami komolyabb falatra vágyik .

A tiszteletes asszony belenézett a tükörbe és akkorát ordított, hogy a veres kandúr ijedtében nekiugrott az ablaknak, körmeit beleakasztva az ott függő elsárgult kartonlapba, melynek utca felőli részén a következő szöveg állt piros betűkkel: BORDÉLY Hogy mit keresett a tiszteletes felesége éppen itt? Csak új frizurát akart csináltatni magának.

  A Fekete-tenger Jupiter nevű faházikós üdülőjében töltöttük az éjszakákat. A nappalokat pedig a parti napozón, az étteremben, a cukrászdában. A tenger karnyújtásnyira tőlünk lityegett-lötyögött, mint megbillentett mosdótálban a víz. Sirályok kacarásztak, a zene bömbölt, a palacsintaárusok rikkantgattak, mi pedig piríttattuk magunkat a nappal.

Amúgy minden csendes volt, csak a falu harangja kongatott tizenkettőt jelezve, hogy tisztában van az idő múlásával. Seresék egyetlen kacsája nehézkesen totyogott át a csirkék között az udvar árnyékos részére. Szerencsére nem értette a nyári konyhából kiszűrődő veszekedést, mert akkor azonnal átbújt volna a kerítés foghíjas részén és meg sem állt volna a határig.