Bizonyos külsőségekkel, a magyar népdal és tánczene ritmikaival, a szó mélyebb értelmében nem teremtünk magyar zenét; ezek alkalmazása a maguk helyén igen előnyös és tetszetős lehet, de sem nem nélkülözhetetlen kellékei a magyar zenének, sem önmagukban azt nem alkotják. Felhasználták őket idegen zeneszerzők is anélkül, hogy zenéjük ezzel magyarrá lett volna. Brahmsnak magyar táncai példának okáért, bár igen szépek, de éppoly hamisítatlan német jellegűek, amilyen német katona a porosz huszár, atillájának dacára. A forrás, amelyből a magyar zene fakadhat és fakad, nem más, mint a művész erőteljes magyar egyénisége, mely önműködően nyomja reá a magyar bélyeget alkotásaira.”
Ezeket mondotta gr. Apponyi Albert a Zeneakadémia ötvenéves ünnepén tartott beszédében. Amennyire igaza van első és utolsó mondatában, annyira téved a középsőben. Ha van itt-ott magyartalanság Brahms táncaiban, aminthogy van, annak oka nem Brahms, hanem a szerző. Hisz e táncok majdnem egész dallam-anyaga magyar emberek műve, amin ő keveset, vagy semmit sem változtatott. Ha ettől is megtagadjuk a magyarságot, mi marad?
Célszerűbb lesz a legtágabbra vont körből kiindulni, ahol még valami nyomát találjuk a magyarságnak, s úgy jutni beljebb és beljebb, egyre sűrűbb magyarság felé. A nyelv kutatója még a latin oklevelekben itt-ott elszórt, vagy külföldi írókhoz vetődött, eltorzult, félreértett szavakat is figyelemmel kisér.
Idegen zeneműben is felötlik néha egy dallamfrázis, egy ritmus, amiben magyar nyomokat ismerünk fel. Vizsgálnunk kell tehát idegen szerzők magyarnak szánt, vagy akaratlanul magyaros műveit is. Megőrizhettek régi magyar dallamot, amire hazai fórrásunk nincs. De átvett dallam nélkül is eltalálhatják, megközelíthetik a magyar jelleget. Külön magyar zenei idióma létének bizonyítéka már az is, hogy idegenek is megtanulhatják, s élhetnek vele jól-rosszul, mint egy nyelvvel. Viszont átvett dallam-anyaga ellenére is felülkerekedhetik a szerző nemzetisége, különösen magasabbrendű zenében. Beethoven orosz témákra épült műveit nem mondhatjuk orosz zenének, török indulóját töröknek. Skót dalaiban néha még a dallamot is a maga zenei nyelvezetéhez idomította. Mégis ott a „cantus firmus” s némely esetben kétnyelvű zenéről beszélhetünk: más zenei nyelvhez tartozik a kíséret mint a dallam.
De még ott is lehet kétnyelvűség, ahol nincs átvett nemzeti dallam, s nem is választható el a dallam a kísérettől. A zene nagymesterei szinte mindnyájan több nemzet zenei hagyományát összegezik egységes stílussá. Ez a stílus egy és oszthatatlan, ha tán életük folyamán változott is.
Palestrina olasz és flamand hagyományt egyesít új-olasszá; Lasso négy nemzet stílusában mozgott egyformán otthonosan, de uralkodó jellege az északi: flamand-burgundi, ami már eredetében is germán-román keverék. Bach olasz, francia és német stíluselemekből alkotta meg a maga német stílusát. Haydn, Mozart egyes műveikben legalább annyira olaszok, mint németek.
Egynyelvű nemzeti tradíció jóformán csak kismestereknél található. S abban is ott van a már előbb beolvasztott idegen hatás. Mégis: a maguk nemzeti jellegét legjobban a legnagyobbak tükrözik, amellett, hogy nemzetfelettivé, más nemzetek számára is érthetővé tudják tenni.
Az első értelemben vett kétnyelvű zenét, amelynek fele (dallama) magyar, eleget írtak Haydntól Ravelig sokféle nemzet szerzői. A spanyolon kívül tán egy zenei idiómát sem próbáltak annyian utánozni. S ha ez espafiοlade-ok és a lPοívgarese-k nem is lehetnek a nemzeti jellemvonások első fórrásai, megvan a maguk értéke. Annál nagyobb, mennél nagyobb a művészi rangjuk, s mennél mélyebbre jutottak a nemzeti sajátságok megfigyelésében.
Legkevesebbet érnek a nemzetközi szórakoztató- és ponyvazene gombamódra termő magyaríádái. Hamis magyarságuk egyenesen kártékony. Mint az az irodalom vagy film, mely a rosszul megfigyelt vagy elképzelt magyar életet hamisítja a nemzetközi közönség elé.
Annál becsesebb ránk nézve, ha kiváló művész ad kifejezést irántunk való érdeklődésének és rokonszenvének, akár művébe szőtt eredeti magyar dallamokkal, akár azok szellemét idéző saját ötleteivel. Valamennyiök közt Brahms jutott hozzánk legközelebb, s tudott még magasabb műformában is magyaros hangot megütni és végig megtartani.
Természetesen nem várhattuk e külföldi mesterektől, hogy helyettünk a magyar műzenét megteremtsék. Ez mégis csak az itt élőkre, a magyar sors osztályosaira várt, akik a nemzet életét élik, s a hagyománnyal állandó, mély érintkezést tartanak fenn. Akik számára nem alkalmi kirándulás a magyar hang, hanem otthon, anyanyelv.
Hogy a XIX. századnál hamarabb nem tudott világra jönni: annak megvan a magyarázata.
Ha nyugati országban vetik fel a nemzeti jelleg kérdését, elsősorban a nagy formákban, szimfonikus és opera-zenében keresik. Mert nekik a többszólamú zene minden. Nem is tekintik zeneszerzőnek, aki, mint mifelénk ma is előfordul, csak a dallamot „szerzi”, a kíséretet másra bízza, mert maga képtelen rá. (A párizsi ,,Société des Auteurs et Compositeurs” ilyet föl sem vesz tagnak.) Amint nem tekintenék festőnek, aki csak kontúrokat rajzol, s másra bízza a színezést, távlatot.
De nem volt ez mindig így náluk sem. A többszólamúság első írott nyomai alig ezer évesek.
A magyarok bejövetelekor még Európa is csak egyszólamú zenét ismert. A kezdődő többszólamúság még soká nem volt általános, egyes központokra szorult.
Egy 1547-ben megjelent latin zeneelméleti könyvben (Glareanus: Dodekachordon) olvassuk ezeket:
„Korunkban rég felvetett kérdés, mi érdemel nagyobb dicséretet: egyszólamú egyszerű dallam kitalálása, vagy több szólam hozzátétele, már meglevő, más által kitalált dallamhoz.” A XVI században tehát még élesen különválik a dallamszerző, Phonascus, és feldolgozó, Symphoneta, mint Glareanus elnevezi. Tudjuk, hogy a többszólamúság eleinte csak kész dallamok feldolgozása. Az egyházi zene az ősi gregorián témákra, de gyakran világi chanson-okra is, a világi zene pedig jobbára ismert, közszájon forgó dallamokra épült. Ezek szerzőit nem tartották számon, nevük csak kivételesen maradt fenn.
Glareanus úgy véli, hogy mindkétfajta zenei tevékenység inkább veleszületett ösztön munkája, mint megtanulható művészet.
„Ez lehet az oka, hogy olyanok is kitűnnek dallamok kitalálásában, akik a zenéhez semmit sem értenek.” Egy emberben is találkozhatik mind a két képesség, de ő azt vizsgálja, melyik előbbrevaló. A dallamnak adja az elsőséget. Mert ez a voltaképeni első kitalálás, alapeszme, s mert hasznosabb: sokak gyönyörűségére szolgál, míg a többszólamú zenét az igen művelt emberek közül is valójában nem sokan értik. Dicsérik ugyan, mikor hallják, nehogy műveletlennek látsszanak. De legtöbben csak a dallamot tudják követni.
Glareanusból a középkor bonyolultsága ellen lázadó humanista és az akkoriban felmerült egyszerű népies ízlés embere beszél. Akár egy mai átlagos magyart hallanánk: „egy jó nóta többet ér tíz szimfóniánál”.
De ne feledjük: egyrészt Glareanus nem érte meg a többszólamú zene igazi fénykorát, Palestrinát, Lasso-t, akik sokszor szintén csak symphoneták, mint később még Bach is. Nem érte meg oly művek születését, amelyekben az alapul vett dallam csak ürügy: vagy hivatalosan kötelező, mint egyházi zenében a liturgikus téma, Bachnál a korái; vagy valami hagyományhoz kapcsolódás a célja, de sokkal több a kitaláló erő és eredetiség a „feldolgozásiban, mint a témában. Másrészt Glareanus önnönmagával is ellenkezésbe jut. Könyvében ugyanis több mint száz többszólamú darabot közöl, s ki nem fogy szerzőik, különősen Josquin dicséretéből.
Az idők változó forgása Glareanus kérdését újra meg újra fölvetette. Száz évvel utána már így ír egy nürnbergi karmester: „... und weil solche Lieder keinen sonderlichen Gebrauch und Nutzen haben, auch mehrenteils nur in u s u und Übung bestehen, werden solche billich nichts geachtet.“ De a dallam elsőbbségét tartósan sohasem vonták kétségbe. Dallam és kíséret a többszólamú zenében elvben egyenrangú tényező. A többszólamúság minden túltengésére a dallam újabb virágkora következett, s nemcsak a tanulatlan tömegek, a nagy mesterek is mindig nagyra becsülték.
Tanulságos erre nézve a XIX. század két ellentétes, de erősen többszólamú érzésű szerzőjének egybehangzó vallomása.
Wagner egész művészete az egyszerűtől, népiestől a lehető legtávolabb esik. Népdalok iránt sohasem érdeklődött. Brahms egész életén át vonzódott hozzájuk, sokat ki is adott kísérettel, alázatos symphoneta módjára. Magyar táncai is ide számíthatók. De főművei sokszólamú bonyolult alkotások. Wagner pedig az opera terjedelmét is előtte hallatlan méretekig nővélte. Mégis mind a ketten rövid dalaikban látják zeneszerző működésük tetejét. S ismeretes mindkettejük rajongása Strauss János táncdarabjaiért.
Mindazáltal a többszólamúság 900 éves hatalmas fejlődése annyira hatalmába kerítette az európai lelket, hogy a tisztán egyszólamú zene iránt már alig van érzéke. Többszólamú gondolkodását arra is rákényszeríti. Kíséretet kíván tisztán egyszólamú fajtákhoz: a népdalhoz, a gregorián énekhez. S kívánja a zeneileg félművelt réteg is, noha csak a dallamot tudja teljesen felfogni.
A magyarság, bár eleinte együtt élte Európával a kultúra életét, a többszólamúság útján lemaradt. Egyrészt történeti okokból: nem fejlődhetett ki magyar városi élet, s benne a többszólamú zenét fenntartó, tápláló intézmények. Elzárt német várósaink esetleges zeneélete, melyről különben nem sokat tudunk, a magyar életre semmi hatással nem volt. A királyi udvarból kisugárzó kultúrateremtő erőt pedig Mohácstól máig nélkülöznünk kellett. A magyar zenei hagyomány tovább is külön élte a maga életét s akkor sem tudott az európai zeneélettel kapcsolatba jutni, mikor az rövid időre idáig nyújtotta ágait.
Talán, ha Mátyás Budája egy-két századig zavartalanul hat: megindult volna a zenében is valami. Idegen volt, igaz. De idegen volt Bécsben is az olasz opera és mégis a harmadfélszáz éves olasz invázió teremtette meg a nagy bécsi klasszicizmus talaját.
Másik oka lemaradásunknak a magyar zene sajátossága. Ne feledjük, hogy a világ legnagyobb része, így az a régi keleti kultúrakör, melyből a magyarság is származik, mai napig tiszta egyszólamú zenével él.
Keleti egyszólamúság nem jól tűri az európai meloszból fejlett többszólamúság jármát. A többszólamúság ugyanis idővel módosítja a dallamstílust: a függőleges összetevő (a harmónia) befolyásolja a vízszintest: a dallam már nem csaponghat oly szabadon. Hegy a dallam a harmóniával együtt járhasson, először ritmusa egyszerűsödik, sőt szegényedik. De a hangmenet is kőtöttebb lesz, jobban kezére jár a harmóniának. Öncélú daliamok helyett lassanként összhangot kívánó dallamok fejlődnek.
A mai nyugateurópai dallam szinte magában hordja harmómáit, az öncélú keleti dallam harmonizálása, amit természete voltaképpen nem kíván, mindig új, egyéni feladat elé állítja a symphonetát.
Mindazáltal a keleti zene többszólamúsítása lassan, de biztosan bekövetkezik. Nyomon követi az európai civilizáció útját. Előbb idegen zenészek segítségével meghonosítják az európai zeneélet formáit, egyideig az európai és hagyományos hazai zeneélet két külön ágban folyik tovább. Majd lassanként külföldön képzett bennszülöttek veszik át az európaias zeneélet veretését is, végül megindul valamilyen szintézis a kettő közt: új nemzeti zeneszerző iskola keletkezik.
Ezt látjuk Japánban, ez történt nálunk és minden más orszagban, ahol nem művelték a többszólamúságot eleitől fogva: Oroszországban, a Skandináv, a Balkán államokban, legújabban Törökországban. Ez történt Észak-Amerikában, s mivel ott nem volt egységes ősi néphagyomány, hol az indián, hol a néger zenével kísérleteztek, s máig keresik az amerikai stílust. A föld népei zeneileg is közelednek egymáshoz. Ebből nem kell okvetlenül teljes egyformaságnak következni. Ha kialakul is valamilyen zenei világnyelv, ez csak kifejező eszköz lehet: a mondanivalót azontúl is csak a maga talajából szívhatja minden nép.
A mi első symphonétáink, néhány elszigetelt kísérletet nem számítva, mintegy 100 éve tűnnek fel. Eleinte alig tehettek mást, mint készen átvett európai sablonokat alkalmaztak akár régebbi, akár magukszerzette magyaros dallamokhoz.
(Idegen iskolákhoz csatlakozó epigonizmusuk a magyar fejlődés szempontjából nem számos.) Talán csak Erkel operáitól fogva lehet már a többszólamúság stílusában is nemzeti vonásokat keresnünk.
Ha például a német többszólamúságot jellemzi a kíséret bizonyos túltengése, Erkelnél észrevehető, mennyire őrizkedik ettől, mennyire vigyáz, hogy a dallam szárnyalását a kísérő apparátus túlságosan meg ne kösse. Dallamstílusa eklektikus, az olasz stílussal való nagy közössége nemzeti önállósága rovására esik. De vertikalizmusa latin mérsékletével olyan útra lépett, melyről a magyar többszólamú zene később sem igen fog letérni.
Mennél régibb valahol a többszólamúság, annál több lesz benne a nemzeti vonás, s annál mellőzhetőbb lesz a még meglevő egyszólamú hagyomány a nemzeti jelleg leírásánál. Hisz a nagymultú többszólamú zenékben a régi egyszólamú hagyomány jórészt felszívódott, s zavartalan fejlődés mellett az újabb dallamtermés a réginek szerves folytatása.
Zenénk mai állapotában nemzeti sajátságokat elsősorban az egyszólamú hagyományban kereshetünk. Fiatal többszólamúságunk csak másodsorban és nagy óvatossággal vonható bele a vizsgálatba, amennyiben önállónak bizonyul külföldi iskolákkal szemben. Aki zenénket gyökeréig meg akarja érteni, annak az egyszólamú dallam glareanusi túlbecsülésével kell hozzá közeledni.
Táncra Magyarok, Ki tudja meddig szól a dal Fogjuk meg egymás kezét, És szóljon a dal. Legyél fiatal vagy öreg, Bármit hoz a sors, Menj csatlakozz a sorba, Hisz a szíved magyar.
És, hogy ki Áder Jóska? Chicagoban mindenki úgy hívja, Joe, a hentes. A legfinomabb kolbászokat és szalonnákat, húsdarabokat árulta az üzletében, a Western utcában. Érdemes volt benézni, Joe bácsi mindenkit szeretettel fogadott. Sok más magyar is betért minden nap, hogy jól elbeszélgessen az üzletben. Maga az üzlet volt Chicagoban egy kis Magyarország...
Különös kérdés, látszólag egészen egyszerű, valójában nagyon is bonyolult. Őszintén szólva még megérteni is nehéz, nemhogy felelni rá. Mi a magyar? Felesleges vagy természetes kérdés ez? Úgy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma, korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdezünk?
Mi a magyar? Mit jelent ez a mi?, mit jelent a magyar, és mit jelent itt a kérdőjel? Próbáljuk elemezni. Nem azt kérdezzük, ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? S most nem az önismeretről van szó, nem valami lelkiismeret-vizsgálásról, nem arról, hogy milyen a magyar? Nem is a jellemzés érdekel annyira. A meghatározás érdekel. Mi a magyar? A jellemzés csak eszköze itt a meghatározásnak. A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti.
A faji* vonás tehát? Nem éppen, vagy egyáltalán nem.
Semmi esetre sem valami testi vagy törzsi jelleg, fizikailag örökölhető. Antropológiai kutatásokból nem remélek sokat megtudni arról, amit én keresek. Petőfi, ki nem is volt tiszta magyar faj*, többet mond nekem erre nézve, mint az antropológusok minden koponyái. A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, „ősmagyarnak”? S azonos-e ez még azzal, amit ma magyarnak ismerünk? Legalábbis nem árnyalódott és gazdagodott-e azóta a felismerhetetlenségig?
Hogyan ragadjam meg az ilyen alakuló, időbeli valóságot, mely mint egy kibontakozó növény az évszakokon át, nyújtja el életét egy évezred mozgó közegében? Nehéz módszertani kérdés: hol keressem azt, amit keresek, melyiket fogadjam el igazi magyarságnak? Próbáljak visszatérni az ősihez, elképzelni a magot, mely még nem is hasonlít a felnőtt palántára? Vagy csak a kifejlődött növénnyel törődjek, a jelennel, az érett virágzással? Vagy ez viszont talán már inkább hervadás, talán a virágzás már mögöttünk van, s az igazi magyarságot valahol közbül kell megtalálnom, újabb történetünk valamely dicsőséges állomásán? Zavartan pillantok végig századainkon. Kép kép után sorakozik előttem, a magyarság változó arcai, mint egy film szalagja, végtelenig szaporítható kockákkal: melyik az igazi?
Persze, mindegyik igazi. De egyik sem teljes arca a magyarságnak. Olykor alig mutatnak valami közösséget, s némelyik szinte idegenül néz ránk. Értelmüket s azonosságukat az előzők és következők sorozatából nyerik. A film egységes: egyetlen kép, az idő dimenziójában. Az egészet kell tekintenem, egyszerre látnom múltat s jelent, mint egy kép szélét és közepét, a jövőbe ívelő vonalakkal. Mert ennek a képnek egyik oldalát még függöny borítja.
Egyszóval a magyarság élő valami, s kiterjedése az időben van. Lényegének vizsgálatát nem alapíthatom pusztán mai formájának ismeretére. Ez elégtelen volna; lapos, mélység nélküli vetület, véletlen síkján a jelennek. A lényeget és maradandót csak más vetületekkel való összehasonlítás sejtetheti meg. De éppoly kevéssé lenne elegendő alap az ősi vagy „eredeti” magyarság feltárása és visszaidézése, ha ilyesmi sikerülhetne is. Az a magyarság, amely bennem él, már sokkal többet és mást jelent, mint az ősi és „eredeti”. Én nem az ősit akarom visszaállítani, én ennek a ma-létező és bennem is élő magyarságnak mibenlétét és jelentését kérdezem. Ehhez szükségem van az egész történelemre. Régire és újabb korira egyformán.
De mit jelent itt az, hogy „kérdezem”? Úgy érzem, a kérdés minden szavát könnyebb megvilágítani és megérteni, mint magát a kérdőjelet. Miféle feleletet tudok elképzelni egy ilyen kérdésre? Ha a magyarság bennem él, közvetlenül s belülről ismerem lényegét. Minek akkor még kérdeznem azt? Nincs a világon szó, mely többet mondhatna róla, mint az én belső, közvetlen érzésem. S mégis, mihelyt egyszer a gondolat fölmerült, ellenállhatatlan kívánság ösztönöz, hogy lefordítsam ezt a szavak és fogalmak nyelvére. Hogyan lehetséges az ily különös műfordítás? Hogyan fogják hozzá? Vannak-e szótárak, glosszák, lexikonok, hogy megkönnyítsék vagy utat mutassanak?
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli? Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S im váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szivemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibirnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
Bizonyos külsőségekkel, a magyar népdal és tánczene ritmikaival, a szó mélyebb értelmében nem teremtünk magyar zenét; ezek alkalmazása a maguk helyén igen előnyös és tetszetős lehet, de sem nem nélkülözhetetlen kellékei a magyar zenének, sem önmagukban azt nem alkotják. Felhasználták őket idegen zeneszerzők is anélkül, hogy zenéjük ezzel magyarrá lett volna. Brahmsnak magyar táncai példának okáért, bár igen szépek, de éppoly hamisítatlan német jellegűek, amilyen német katona a porosz huszár, atillájának dacára. A forrás, amelyből a magyar zene fakadhat és fakad, nem más, mint a művész erőteljes magyar egyénisége, mely önműködően nyomja reá a magyar bélyeget alkotásaira.”
Ezeket mondotta gr. Apponyi Albert a Zeneakadémia ötvenéves ünnepén tartott beszédében. Amennyire igaza van első és utolsó mondatában, annyira téved a középsőben. Ha van itt-ott magyartalanság Brahms táncaiban, aminthogy van, annak oka nem Brahms, hanem a szerző. Hisz e táncok majdnem egész dallam-anyaga magyar emberek műve, amin ő keveset, vagy semmit sem változtatott. Ha ettől is megtagadjuk a magyarságot, mi marad?
Célszerűbb lesz a legtágabbra vont körből kiindulni, ahol még valami nyomát találjuk a magyarságnak, s úgy jutni beljebb és beljebb, egyre sűrűbb magyarság felé. A nyelv kutatója még a latin oklevelekben itt-ott elszórt, vagy külföldi írókhoz vetődött, eltorzult, félreértett szavakat is figyelemmel kisér.
Idegen zeneműben is felötlik néha egy dallamfrázis, egy ritmus, amiben magyar nyomokat ismerünk fel. Vizsgálnunk kell tehát idegen szerzők magyarnak szánt, vagy akaratlanul magyaros műveit is. Megőrizhettek régi magyar dallamot, amire hazai fórrásunk nincs. De átvett dallam nélkül is eltalálhatják, megközelíthetik a magyar jelleget. Külön magyar zenei idióma létének bizonyítéka már az is, hogy idegenek is megtanulhatják, s élhetnek vele jól-rosszul, mint egy nyelvvel. Viszont átvett dallam-anyaga ellenére is felülkerekedhetik a szerző nemzetisége, különösen magasabbrendű zenében. Beethoven orosz témákra épült műveit nem mondhatjuk orosz zenének, török indulóját töröknek. Skót dalaiban néha még a dallamot is a maga zenei nyelvezetéhez idomította. Mégis ott a „cantus firmus” s némely esetben kétnyelvű zenéről beszélhetünk: más zenei nyelvhez tartozik a kíséret mint a dallam.
De még ott is lehet kétnyelvűség, ahol nincs átvett nemzeti dallam, s nem is választható el a dallam a kísérettől. A zene nagymesterei szinte mindnyájan több nemzet zenei hagyományát összegezik egységes stílussá. Ez a stílus egy és oszthatatlan, ha tán életük folyamán változott is.
Palestrina olasz és flamand hagyományt egyesít új-olasszá; Lasso négy nemzet stílusában mozgott egyformán otthonosan, de uralkodó jellege az északi: flamand-burgundi, ami már eredetében is germán-román keverék. Bach olasz, francia és német stíluselemekből alkotta meg a maga német stílusát. Haydn, Mozart egyes műveikben legalább annyira olaszok, mint németek.
Egynyelvű nemzeti tradíció jóformán csak kismestereknél található. S abban is ott van a már előbb beolvasztott idegen hatás. Mégis: a maguk nemzeti jellegét legjobban a legnagyobbak tükrözik, amellett, hogy nemzetfelettivé, más nemzetek számára is érthetővé tudják tenni.
Az első értelemben vett kétnyelvű zenét, amelynek fele (dallama) magyar, eleget írtak Haydntól Ravelig sokféle nemzet szerzői. A spanyolon kívül tán egy zenei idiómát sem próbáltak annyian utánozni. S ha ez espafiοlade-ok és a lPοívgarese-k nem is lehetnek a nemzeti jellemvonások első fórrásai, megvan a maguk értéke. Annál nagyobb, mennél nagyobb a művészi rangjuk, s mennél mélyebbre jutottak a nemzeti sajátságok megfigyelésében.
Legkevesebbet érnek a nemzetközi szórakoztató- és ponyvazene gombamódra termő magyaríádái. Hamis magyarságuk egyenesen kártékony. Mint az az irodalom vagy film, mely a rosszul megfigyelt vagy elképzelt magyar életet hamisítja a nemzetközi közönség elé.
Annál becsesebb ránk nézve, ha kiváló művész ad kifejezést irántunk való érdeklődésének és rokonszenvének, akár művébe szőtt eredeti magyar dallamokkal, akár azok szellemét idéző saját ötleteivel. Valamennyiök közt Brahms jutott hozzánk legközelebb, s tudott még magasabb műformában is magyaros hangot megütni és végig megtartani.
Természetesen nem várhattuk e külföldi mesterektől, hogy helyettünk a magyar műzenét megteremtsék. Ez mégis csak az itt élőkre, a magyar sors osztályosaira várt, akik a nemzet életét élik, s a hagyománnyal állandó, mély érintkezést tartanak fenn. Akik számára nem alkalmi kirándulás a magyar hang, hanem otthon, anyanyelv.
Hogy a XIX. századnál hamarabb nem tudott világra jönni: annak megvan a magyarázata.
Ha nyugati országban vetik fel a nemzeti jelleg kérdését, elsősorban a nagy formákban, szimfonikus és opera-zenében keresik. Mert nekik a többszólamú zene minden. Nem is tekintik zeneszerzőnek, aki, mint mifelénk ma is előfordul, csak a dallamot „szerzi”, a kíséretet másra bízza, mert maga képtelen rá. (A párizsi ,,Société des Auteurs et Compositeurs” ilyet föl sem vesz tagnak.) Amint nem tekintenék festőnek, aki csak kontúrokat rajzol, s másra bízza a színezést, távlatot.
De nem volt ez mindig így náluk sem. A többszólamúság első írott nyomai alig ezer évesek.
A magyarok bejövetelekor még Európa is csak egyszólamú zenét ismert. A kezdődő többszólamúság még soká nem volt általános, egyes központokra szorult.
Egy 1547-ben megjelent latin zeneelméleti könyvben (Glareanus: Dodekachordon) olvassuk ezeket:
„Korunkban rég felvetett kérdés, mi érdemel nagyobb dicséretet: egyszólamú egyszerű dallam kitalálása, vagy több szólam hozzátétele, már meglevő, más által kitalált dallamhoz.” A XVI században tehát még élesen különválik a dallamszerző, Phonascus, és feldolgozó, Symphoneta, mint Glareanus elnevezi. Tudjuk, hogy a többszólamúság eleinte csak kész dallamok feldolgozása. Az egyházi zene az ősi gregorián témákra, de gyakran világi chanson-okra is, a világi zene pedig jobbára ismert, közszájon forgó dallamokra épült. Ezek szerzőit nem tartották számon, nevük csak kivételesen maradt fenn.
Glareanus úgy véli, hogy mindkétfajta zenei tevékenység inkább veleszületett ösztön munkája, mint megtanulható művészet.
„Ez lehet az oka, hogy olyanok is kitűnnek dallamok kitalálásában, akik a zenéhez semmit sem értenek.” Egy emberben is találkozhatik mind a két képesség, de ő azt vizsgálja, melyik előbbrevaló. A dallamnak adja az elsőséget. Mert ez a voltaképeni első kitalálás, alapeszme, s mert hasznosabb: sokak gyönyörűségére szolgál, míg a többszólamú zenét az igen művelt emberek közül is valójában nem sokan értik. Dicsérik ugyan, mikor hallják, nehogy műveletlennek látsszanak. De legtöbben csak a dallamot tudják követni.
Glareanusból a középkor bonyolultsága ellen lázadó humanista és az akkoriban felmerült egyszerű népies ízlés embere beszél. Akár egy mai átlagos magyart hallanánk: „egy jó nóta többet ér tíz szimfóniánál”.
De ne feledjük: egyrészt Glareanus nem érte meg a többszólamú zene igazi fénykorát, Palestrinát, Lasso-t, akik sokszor szintén csak symphoneták, mint később még Bach is. Nem érte meg oly művek születését, amelyekben az alapul vett dallam csak ürügy: vagy hivatalosan kötelező, mint egyházi zenében a liturgikus téma, Bachnál a korái; vagy valami hagyományhoz kapcsolódás a célja, de sokkal több a kitaláló erő és eredetiség a „feldolgozásiban, mint a témában. Másrészt Glareanus önnönmagával is ellenkezésbe jut. Könyvében ugyanis több mint száz többszólamú darabot közöl, s ki nem fogy szerzőik, különősen Josquin dicséretéből.
Az idők változó forgása Glareanus kérdését újra meg újra fölvetette. Száz évvel utána már így ír egy nürnbergi karmester: „... und weil solche Lieder keinen sonderlichen Gebrauch und Nutzen haben, auch mehrenteils nur in u s u und Übung bestehen, werden solche billich nichts geachtet.“ De a dallam elsőbbségét tartósan sohasem vonták kétségbe. Dallam és kíséret a többszólamú zenében elvben egyenrangú tényező. A többszólamúság minden túltengésére a dallam újabb virágkora következett, s nemcsak a tanulatlan tömegek, a nagy mesterek is mindig nagyra becsülték.
Tanulságos erre nézve a XIX. század két ellentétes, de erősen többszólamú érzésű szerzőjének egybehangzó vallomása.
Wagner egész művészete az egyszerűtől, népiestől a lehető legtávolabb esik. Népdalok iránt sohasem érdeklődött. Brahms egész életén át vonzódott hozzájuk, sokat ki is adott kísérettel, alázatos symphoneta módjára. Magyar táncai is ide számíthatók. De főművei sokszólamú bonyolult alkotások. Wagner pedig az opera terjedelmét is előtte hallatlan méretekig nővélte. Mégis mind a ketten rövid dalaikban látják zeneszerző működésük tetejét. S ismeretes mindkettejük rajongása Strauss János táncdarabjaiért.
Mindazáltal a többszólamúság 900 éves hatalmas fejlődése annyira hatalmába kerítette az európai lelket, hogy a tisztán egyszólamú zene iránt már alig van érzéke. Többszólamú gondolkodását arra is rákényszeríti. Kíséretet kíván tisztán egyszólamú fajtákhoz: a népdalhoz, a gregorián énekhez. S kívánja a zeneileg félművelt réteg is, noha csak a dallamot tudja teljesen felfogni.
A magyarság, bár eleinte együtt élte Európával a kultúra életét, a többszólamúság útján lemaradt. Egyrészt történeti okokból: nem fejlődhetett ki magyar városi élet, s benne a többszólamú zenét fenntartó, tápláló intézmények. Elzárt német várósaink esetleges zeneélete, melyről különben nem sokat tudunk, a magyar életre semmi hatással nem volt. A királyi udvarból kisugárzó kultúrateremtő erőt pedig Mohácstól máig nélkülöznünk kellett. A magyar zenei hagyomány tovább is külön élte a maga életét s akkor sem tudott az európai zeneélettel kapcsolatba jutni, mikor az rövid időre idáig nyújtotta ágait.
Talán, ha Mátyás Budája egy-két századig zavartalanul hat: megindult volna a zenében is valami. Idegen volt, igaz. De idegen volt Bécsben is az olasz opera és mégis a harmadfélszáz éves olasz invázió teremtette meg a nagy bécsi klasszicizmus talaját.
Másik oka lemaradásunknak a magyar zene sajátossága. Ne feledjük, hogy a világ legnagyobb része, így az a régi keleti kultúrakör, melyből a magyarság is származik, mai napig tiszta egyszólamú zenével él.
Keleti egyszólamúság nem jól tűri az európai meloszból fejlett többszólamúság jármát. A többszólamúság ugyanis idővel módosítja a dallamstílust: a függőleges összetevő (a harmónia) befolyásolja a vízszintest: a dallam már nem csaponghat oly szabadon. Hegy a dallam a harmóniával együtt járhasson, először ritmusa egyszerűsödik, sőt szegényedik. De a hangmenet is kőtöttebb lesz, jobban kezére jár a harmóniának. Öncélú daliamok helyett lassanként összhangot kívánó dallamok fejlődnek.
A mai nyugateurópai dallam szinte magában hordja harmómáit, az öncélú keleti dallam harmonizálása, amit természete voltaképpen nem kíván, mindig új, egyéni feladat elé állítja a symphonetát.
Mindazáltal a keleti zene többszólamúsítása lassan, de biztosan bekövetkezik. Nyomon követi az európai civilizáció útját. Előbb idegen zenészek segítségével meghonosítják az európai zeneélet formáit, egyideig az európai és hagyományos hazai zeneélet két külön ágban folyik tovább. Majd lassanként külföldön képzett bennszülöttek veszik át az európaias zeneélet veretését is, végül megindul valamilyen szintézis a kettő közt: új nemzeti zeneszerző iskola keletkezik.
Ezt látjuk Japánban, ez történt nálunk és minden más orszagban, ahol nem művelték a többszólamúságot eleitől fogva: Oroszországban, a Skandináv, a Balkán államokban, legújabban Törökországban. Ez történt Észak-Amerikában, s mivel ott nem volt egységes ősi néphagyomány, hol az indián, hol a néger zenével kísérleteztek, s máig keresik az amerikai stílust. A föld népei zeneileg is közelednek egymáshoz. Ebből nem kell okvetlenül teljes egyformaságnak következni. Ha kialakul is valamilyen zenei világnyelv, ez csak kifejező eszköz lehet: a mondanivalót azontúl is csak a maga talajából szívhatja minden nép.
A mi első symphonétáink, néhány elszigetelt kísérletet nem számítva, mintegy 100 éve tűnnek fel. Eleinte alig tehettek mást, mint készen átvett európai sablonokat alkalmaztak akár régebbi, akár magukszerzette magyaros dallamokhoz.
(Idegen iskolákhoz csatlakozó epigonizmusuk a magyar fejlődés szempontjából nem számos.) Talán csak Erkel operáitól fogva lehet már a többszólamúság stílusában is nemzeti vonásokat keresnünk.
Ha például a német többszólamúságot jellemzi a kíséret bizonyos túltengése, Erkelnél észrevehető, mennyire őrizkedik ettől, mennyire vigyáz, hogy a dallam szárnyalását a kísérő apparátus túlságosan meg ne kösse. Dallamstílusa eklektikus, az olasz stílussal való nagy közössége nemzeti önállósága rovására esik. De vertikalizmusa latin mérsékletével olyan útra lépett, melyről a magyar többszólamú zene később sem igen fog letérni.
Mennél régibb valahol a többszólamúság, annál több lesz benne a nemzeti vonás, s annál mellőzhetőbb lesz a még meglevő egyszólamú hagyomány a nemzeti jelleg leírásánál. Hisz a nagymultú többszólamú zenékben a régi egyszólamú hagyomány jórészt felszívódott, s zavartalan fejlődés mellett az újabb dallamtermés a réginek szerves folytatása.
Zenénk mai állapotában nemzeti sajátságokat elsősorban az egyszólamú hagyományban kereshetünk. Fiatal többszólamúságunk csak másodsorban és nagy óvatossággal vonható bele a vizsgálatba, amennyiben önállónak bizonyul külföldi iskolákkal szemben. Aki zenénket gyökeréig meg akarja érteni, annak az egyszólamú dallam glareanusi túlbecsülésével kell hozzá közeledni.
Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a zenében
Ki tudja meddig szól a dal
Fogjuk meg egymás kezét,
És szóljon a dal.
Legyél fiatal vagy öreg,
Bármit hoz a sors,
Menj csatlakozz a sorba,
Hisz a szíved magyar.
És, hogy ki Áder Jóska?
Chicagoban mindenki úgy hívja, Joe, a hentes. A legfinomabb kolbászokat és szalonnákat, húsdarabokat árulta az üzletében, a Western utcában. Érdemes volt benézni, Joe bácsi mindenkit szeretettel fogadott. Sok más magyar is betért minden nap, hogy jól elbeszélgessen az üzletben. Maga az üzlet volt Chicagoban egy kis Magyarország...
nagyon magányos lett az erdő.
Madarak torkában a lángot
elfújta kedvetlen, hanyag szél.
Állnak a lombok, mint lovak
a szomorúság jászolánál;
baljós tükröket rejt a hegyhát
s bennük ég és föld öklelését.
Ha nem élnél, most elaludnék
s nem gondolnék semmi örömre
sem a víz citera-szavára
sem ágyékod villámaira.
De felkönyökölök nyavalyámból
az elmúlásból felkönyökölök
s Téged látlak, egyetlen élőt
kiben a nyár még folytatódik.
A nyár, mit az eső kioltott
akárcsak egy boglyatüzet;
a nyár, mely olyan zaklató, mint
a szerelem, vagy mint a rózsák.
Az évszakokat folytatod Te
azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
ha fölnézel, ragyog a Nap
s ki is nyílik, mint egy kapu.
Ezen át lépsz be újra hozzám
a vendégem és varázslóm vagy.
Eláll az eső szívverése
s a fű zöld parazsa fölizzik.
Különös kérdés, látszólag egészen egyszerű, valójában nagyon is bonyolult. Őszintén szólva még megérteni is nehéz, nemhogy felelni rá. Mi a magyar? Felesleges vagy természetes kérdés ez? Úgy tör föl belőlünk, mint egy létprobléma, korszerűnek látszik és sürgősnek. Soha izgatottabban nem kérdeztük, mint ma. De ha egy kicsit sarokba szorítanak, kiderül, hogy voltaképp magunk se nagyon tudjuk, mit kérdezünk?
Mi a magyar? Mit jelent ez a mi?, mit jelent a magyar, és mit jelent itt a kérdőjel? Próbáljuk elemezni. Nem azt kérdezzük, ki a magyar, hanem hogy mi a magyar? Hogy ki a magyar, azt tudjuk magunkról, hisz mi magunk vagyunk a magyar. De mi az a magyar, ami vagyunk? S most nem az önismeretről van szó, nem valami lelkiismeret-vizsgálásról, nem arról, hogy milyen a magyar? Nem is a jellemzés érdekel annyira. A meghatározás érdekel. Mi a magyar? A jellemzés csak eszköze itt a meghatározásnak. A magyarság lényege érdekel, az, ami benne sajátos és összetéveszthetetlen, ami mindentől megkülönbözteti.
A faji* vonás tehát? Nem éppen, vagy egyáltalán nem.
Semmi esetre sem valami testi vagy törzsi jelleg, fizikailag örökölhető. Antropológiai kutatásokból nem remélek sokat megtudni arról, amit én keresek. Petőfi, ki nem is volt tiszta magyar faj*, többet mond nekem erre nézve, mint az antropológusok minden koponyái. A magyarság, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már azelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, „ősmagyarnak”? S azonos-e ez még azzal, amit ma magyarnak ismerünk? Legalábbis nem árnyalódott és gazdagodott-e azóta a felismerhetetlenségig?
Hogyan ragadjam meg az ilyen alakuló, időbeli valóságot, mely mint egy kibontakozó növény az évszakokon át, nyújtja el életét egy évezred mozgó közegében? Nehéz módszertani kérdés: hol keressem azt, amit keresek, melyiket fogadjam el igazi magyarságnak? Próbáljak visszatérni az ősihez, elképzelni a magot, mely még nem is hasonlít a felnőtt palántára? Vagy csak a kifejlődött növénnyel törődjek, a jelennel, az érett virágzással? Vagy ez viszont talán már inkább hervadás, talán a virágzás már mögöttünk van, s az igazi magyarságot valahol közbül kell megtalálnom, újabb történetünk valamely dicsőséges állomásán? Zavartan pillantok végig századainkon. Kép kép után sorakozik előttem, a magyarság változó arcai, mint egy film szalagja, végtelenig szaporítható kockákkal: melyik az igazi?
Persze, mindegyik igazi. De egyik sem teljes arca a magyarságnak. Olykor alig mutatnak valami közösséget, s némelyik szinte idegenül néz ránk. Értelmüket s azonosságukat az előzők és következők sorozatából nyerik. A film egységes: egyetlen kép, az idő dimenziójában. Az egészet kell tekintenem, egyszerre látnom múltat s jelent, mint egy kép szélét és közepét, a jövőbe ívelő vonalakkal. Mert ennek a képnek egyik oldalát még függöny borítja.
Egyszóval a magyarság élő valami, s kiterjedése az időben van. Lényegének vizsgálatát nem alapíthatom pusztán mai formájának ismeretére. Ez elégtelen volna; lapos, mélység nélküli vetület, véletlen síkján a jelennek. A lényeget és maradandót csak más vetületekkel való összehasonlítás sejtetheti meg. De éppoly kevéssé lenne elegendő alap az ősi vagy „eredeti” magyarság feltárása és visszaidézése, ha ilyesmi sikerülhetne is. Az a magyarság, amely bennem él, már sokkal többet és mást jelent, mint az ősi és „eredeti”. Én nem az ősit akarom visszaállítani, én ennek a ma-létező és bennem is élő magyarságnak mibenlétét és jelentését kérdezem. Ehhez szükségem van az egész történelemre. Régire és újabb korira egyformán.
De mit jelent itt az, hogy „kérdezem”? Úgy érzem, a kérdés minden szavát könnyebb megvilágítani és megérteni, mint magát a kérdőjelet. Miféle feleletet tudok elképzelni egy ilyen kérdésre? Ha a magyarság bennem él, közvetlenül s belülről ismerem lényegét. Minek akkor még kérdeznem azt? Nincs a világon szó, mely többet mondhatna róla, mint az én belső, közvetlen érzésem. S mégis, mihelyt egyszer a gondolat fölmerült, ellenállhatatlan kívánság ösztönöz, hogy lefordítsam ezt a szavak és fogalmak nyelvére. Hogyan lehetséges az ily különös műfordítás? Hogyan fogják hozzá? Vannak-e szótárak, glosszák, lexikonok, hogy megkönnyítsék vagy utat mutassanak?
Forrás: Babits Mihály : A magyar jellemről
Kékes tájáról, hol dús a gerezd
S az őszi este végtelenbe tágul
S a lila égbe lendül sok kereszt.
Hoztál magaddal új dalt, mely az ősi
Örök verseknek őrzi zengzetét,
Új álmokat, melyek az égi, földi
Csodák köréből lengenek eléd.
S a magyar rónán új tornyok szökelltek
Merész magasba és egy új seregnek
Élén jövőbe tartottál, Vezér.
S ma egy világnak romján újra kelve
Te vagy megint új harcok tiszta lelke,
A lobogó, ki új egekbe ér!
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
gyorsposta nem kell most nekem
a kis csigára bízom inkább
vigye el üzenetem.
Fűszálon kúszva, porban csúszva
csigabiga menj, hírvivő
a nagy tavat kell megkerülnöd
a nagy hegyet: ott lakik Ő.
Évek múltán, ha odaérsz majd
lesd meg, mikor a kertben ül
mikor nincs senki a közelben
csendesség van a ház körül.
Csigabiga bújj elő akkor
add át a bús üzenetem
mondd meg neki, te vagy a postás
tőled üzenem: szeretem.
E hasáb üres marad és fehér! -
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.
Szól a censor: Vetó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én! -
S a fehér lapról láthatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.
Szól a censor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintnek halálok, születések!
Szól a censor: Ez férfi munka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot! -
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram.
Látatlanul mindenki olvasott!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;
S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája! -
De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.
Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az útazót,
Csak jó időben.
De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.
És elmegyek, hol híveid
Pohárt emelve
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;
S kihajtom egy cseppig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű... mert könnyeim
Beléperegnek!