Ha kérdik, mit tevél kilencszáznegyvenegyben, megrogyva feleld: Múlattam az időt, hol eszméletlenül, dühös önkívületben, hol fejet hajtva, míg jós suhogása nőtt, s csapódott, verdesett a lelkiismert benn...
Mesterségesen szított lázakba menekültem, kis lázakba a nagy rémülete elöl, s szomjam csak enyvesebb lőn, s még jobban megehültem - mint megfojtott motor, úgy remegett belül, kalitjában a Tett... s csak bóbiskoltam, ültem...
Mert az is a csömör nyomát húzhatja benned, mi szellős vágy maradt, parttalan látomás, csak kacsintott feléd, de soha be nem tellett, fátylas hegedűszó, holdszín lidércnyomás, szövegtelen dalát álmomban énekelted...
Ha kérdik, mit tevél kilencszáznegyvenegyben, felej meg csendesen: Múlattam az időt, néma tanú valék, mert jobban nem tehettem, csak az, ki itt velem, rokon-pokolba főtt, csak az a szenvedő-társ, az ítéljen felettem...
(1941)
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon forra csak, S amit keblemből mostan kiröpítek, Mint a volkán az égő köveket. Az forra bennem, az fájt énnekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E kétországos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag. Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, amidőn Besüvöltötte puszta lelkemet! - Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepesszük a szent levelet, Mit diadalmas őseink írának, Szivök vérébe mártván kardjokat? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könyűket És jajkiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta. A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert aki jármot hágy nyakába tenni. Méltó reá, hogy azt hurcolja is, Míg össze nem dől a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúl: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, Amit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legelőször nyujtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség; S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sirunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomoritánk!
Ó szegény magyarság, mit gondolsz magadban? Azt tudod: jól nyugszol te nemes ágyodban, Avvagy vígan táncolsz szabad kúriádban, Sipoltatod magad kárpitos házodban.
Nyájosságod után mensz az vadászásra, Jóakaróiddal meg más mulatságra, Természeted szerént az jó társoságra, Gondolod, majd juthatsz előbbi vígságra.
Ne higgy, mert igen megtréfál az remínség! Más nótát fúj néked idegen nemzetség! Nézd el csak, mint regnál rajtad az németség, Már a te országod, életed is kétség.
Az akcíza után a repartíció; Bészálla tehozzád az kontribúció, Mely is te népednek nagy konturbáció, Kit nem orvosolhat rektifikáció.
Megkérték s megkérik tűled az porciót, Vármegyékre osztják számtolan sok adót, Megnézik házadnál te kincses ládádat, Elvonják alúlad paplanyos agyodat.
Szabadságod ellen házodban is beszáll, Úri módon, bízvást énekölve sétál, Te nemes fejedre tűle sok huncfut száll, Azt mondja:házodtul máshova távozzál.
Hol van országodnak öröme s vígsága, Hol szép regulája, privilégioma? Hol tündöklő napja, ragyogó csillaga? Eltüntenek - vagyunk idegenek rabja.
Mást nem parancsolhatsz, mert nagy a te rabságod, Miként fújják, néked csak úgy köll táncolnod; Idegen nemzetre szállott szép országod, Tűled elvétetett aranyszabadságod.
Ez egyníhány versek Magyarország dolgát Mutatják és írják nagy nyomorúságát, Mert ő elvesztette régi igazságát, Jó Mátyás királynak drága szabadságát.
Az ezerhatszázban és kilencvenhétben, Az pünkösd havának második hetiben Írám ez verseket szomorú szívemben, Az Magyarországban való nagy ínségben.
Néma borongással megy az őskor lelke, fölötted, Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot ércből: Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel. Téged még az erős természet szűle magából, Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek, És a harcos apák hírének lenne tanúja. Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté, Az meg nem rendűlt, romlatlan férjfi erőben Állván hőseivel: főkép a társas egyesség Napjaiban temetője lön ellenségi hadának. Oly vala, mint a két végcsúcsos földközi szálkő, Mely keleten s nyugaton kitekint az egekre, s midőn itt Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát: Elfáradva leűl a villám mély közepében, Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által. Úgy Árpád honját veszedelmek mennykövi csapván Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök. Akkor az ifju király Salamon szép déli sugárként Járt a sergek előtt, vele két fejedelmi levente Ég áldása gyanánt, bölcs Géza, s szekercecsapással Rettenetes László, Bélának gyermeki, jártak. Akkor együtt az erő, bátorság s józan okosság Őr vala, és akadály az enyészet napjai ellen. Kétes az ütközetek forgása: Sajóra, Mohácsra A jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg Hallani a harcot, melyet László keze harcolt? Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője. Merre Ozúl, haragos kúnok fejedelme, hadaddal? Visszalobog zászlód éjszaknak durva szelétől, Háromszor fordúl paripád, hogy visszaragadjon. S nem látod magad is vijjogva röpülni fölötted A puszták madarát? Eljött, hogy téged emésszen, S szállongó fiait meghozza lakozni hadadra! Nyargalnak, még nem tudják, hogy veszni jövének. Mint a farkas, mely juhakolba ereszkedik, öl, dúl, S gond nélkűl rabol a remegő falkában, azontúl Menne; de örvös ebek várják ordítva, közelget A boszuló pásztor, s fölemelt villával ijeszti. Úgy haladának ezek gyilkos szándékkal. Utánok Puszta maradt Nyírség; Tisza gazdag partjai nyögtek Vad tapodások alatt, és vért mosa rólok az árvíz. Látta Bihar pusztúlását, s nem tudta kerűlni, Szörnyü halál takará a bátor férfiak arcát, Haldokló öregek jajgattak rajtok elázva Honni rokon vérrel, s keserű fájdalmas özönnel; Dúlt ágyon csecsemők egyedűl fetrengve sirának, Ifjú anyjokat a táborral gőgös Ozulnak Vad katonája vivé pórázra kötözve; szüzekkel Nem közös indulatok láncán hajtattak az ifjak. Jött agg Ernyei is. Dúltan vala mindene. Még egy Kincse van, úgy vélé, a szöghaju nyájas Etelke. Nincs többé, csak üres viszhang felel: "édes Etelkém!" "Sírba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt Tagjait usztában pusztító halsereg űzi. Láttam volna halál ágyán hervadni mosolygó Szép fiatalságát, kétség nem nyomna: megáldnám Istenemet, s tűrnék. Most nézek, s nincs mire: szólok, És az üres viszhang gúnyol felelettel. Elálltak Könnyeim: azt kérdem, van-e még jó istene a vén Ernyeinek, vagy csak haragos kéz villog az égben, Mely lánggal fölirá bűnét, s most megveri érte?" Igy panaszolt az öreg, s meg' visszacsatolta rezegve Hangzó fegyvereit. Hogy harcra riassza királyát, S Béla dicső fiait, búsan, de sietve megindúlt, És az ürűlt teremek szomorún döbbentek utána. Már hegyen ül terhes felhőként népe Ozulnak. Sátor alatt pihen ő hímes szőnyegre terűlve. Lábainál buzogánya hever, hadi kürte fejénél, S a letüzött dárdán kalpagja; de oldala mellett Kötve maradt a kard: hüvelyén szörnyű keze nyugszik. Lejt, vigad, ordítoz, zsákmányait hordja elébe A szilaj ifjúság; dalt mond szép rabja siralmas Arcairól, dalt a harcokról, s győztös Ozulról. Csak maga Böngérnek fia nem jő, a magas Árboc, Csak maga késik még rabját köz örömbe keverni. Mint áll a sas, mely fiat őröz fészkes üregben, S messzire, bár éhes, nem mer távozni fiától: Úgy állott ő a sátorban csendes örömmel És aggódással, vele ott állt néma szoborként, S hajh! más érzéssel, a szöghaju nyájas Etelke. Nézte, az út sikján László hada nem ver-e port még? Nem jön-e atyja fehér zászlót lobogtatva kezében? - Minden csendes volt, egyedűl hangzott az örömtől Cserhalom, és hangját a környék visszafelelte. Nem jöve még László, nem volt még atyja kezében A lobogó címer; de legott eljöttek az ifjak, Árbocot üdvözlék, s a lánykát nézni megálltak. És legelőbb eljött, s így monda bogárszemű Kődör: "Szép a hattyu, midőn távol honjának egéből Csendesen érkezvén idegen tó habjain ül le. Ott az özönt könnyű lebegése hasítja, s leszállnak Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá. Oh Böngér fia, boldog vagy, szebb a te leánykád, S nem feketébb, mint a hattyúnak tollai, keble. Kár hogy könnyet ereszt; de te Árboc menj, letörölni A bús lány könnyét: forró az, elégeti arcát." Erre felelt komoran Böngér fia, termetes Árboc: "Menj tova, jó Kődör, ne beszélj nekem ilyet: enyelgést Nem türök én soha is, mikor arra nem ösztönöz elmém." S elmene az tüstént; de helyette csoportosan eljött A szilaj ifjúság, és volt, ki mosolygva imígy szól: "Oh Árboc, ha szeretsz, szedd rendbe rabodnak alakját. Nézd, hogyan elfordúl: arcát betakarja előttünk. Termete mily súgár, s mégis mily teljes, igéző! Hablebegés minden kis mozdúlatja. - Parancsold Szólani, bár minden szava tíz aranyomba kerüljön; Mondd, hogy nézzen rám, s szép íjamat itt hagyom érte." Jött még egy, s a lányt megnézvén monda: "Bolond vagy, Hogy nem örülsz Árboc, hagyj bár kis időre pihenni Szög haja árnyaiban, fogadom, hogy többet örűlök, Mint ha ma száz tengert kirabolnék gyönge javából." Harmadik is jött, és így szóla: "Ne mondjatok annyit: Én magam érdemlem, hogy szép szót mondjak előtte. Jól teve, hogy bé nem takará kis lábait a szűz: Olyak azok, mint a tajtékból fútt halom, és én Mily boldog lehetek, ha csak azt illetheti ajkam. Lába nyomát csak ugyan tőlem nem tiltja meg Árboc, Azt itt hagyja talán a porzó tiszta homokban; Én pedig egyszeriben paizsom lapjára kimetszem, Elviszem a földnek minden részére csatázva, S lányt keresek, kinek e lábnyomhoz lába hasonló." Legbátrabb vala Dember, erős magzatja Cikának. Szőke fodorhajjal teljes két válla, piroslók Arcai, termete nagy s deli, pillantása hegyes tőr, Szíve sebes szélvész, s lobogó láng arra, mi szép s nagy. Ez beszökött, a lány arcát megnézte, s elámúlt, És mikor a szó visszakerűlt ajakára, imígy szólt: "Árboc! téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad, Vagy maga e lánykád rablá szépségit az égtől, S most büntetve van itt. Asszony nem szülhete ilyet, Téj nem táplálá; hanem élt fenn illatözönnel. Elkerülék őt a szelek, és harmatba füröszté Arcait a hajnal, s mert arcai szebbek azénál: A hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá. Nézzed bár szemeit: mi van ottan földi? Az éjfél Legfeketébb foltját napnak közepébe ha tenném, Még az lenne talán szeme nyílt fényére hasonló. Oh Árboc, mondd, s a hajnalt leimádkozom érte, Elhozom a napot, és minden ragyogásit az égnek, S itt hagyom érte neked, mert ő maga szép nap előttem." Igy szólt ő; de nehéz gondok s fájdalmak epeszték A szomorú lánykát; Árboc pedig álla közöttük Félig emelt karddal, s így szólt kifakadva boszúsan: "Vagytok-e még többen s mit akartok fecske beszédűk? Vagy vígságtokat én megháborgattam-e, hogy most Rajtam üt e sok nyelv, s fülemet nem hagyja nyugonni? Hagyjatok el, bizony itt az idő, hogy hagyjatok el már, És ki ezentúl is háborgat játszi szavakkal, Annak némavakon hasznosb lett volna születni; Mert én némává s vakká teszem őtet azonnal." Ő így szóla, s haragja elől hátráltak az ifjak. Dember kardra csapott. Még ez végére sem érvén, Jött maga gőgös Ozúl, a lányt megnézte, s imígy szólt: "Hah! bizony ok nélkűl sátorban nem marad Árboc, Kincse van, őrzeni kell. Ifjú, halld, amit Ozul mond: Add nekem a lánykát, od'adom Zeje lányomat érte, Énekes, és ragyogó, mint legszebb csillag az égen, S harmatnál gyengébb, nem volt még férfikarok közt. És adok öt fiatal hadi mént, mind gyorsat, erőset: Nyergesek, és aranyos csótárral gazdagok, és bár Kérj még rá valamit, kész érte megadni vezéred." Erre felelt szaporán Böngér fia, termetes Árboc: "Tisztelet, oh diadalmas Ozúl! és hála tenéked; Hogy Zeje lányoddal megkínálsz engem, utósót A harc hősi közűl; de bocsáss meg, nem szabadulhat Árboc ezen lánytól: hozzá van szíve lekötve. Amit ezentúl még mondasz, fejedelmi ajándék: Oh de habár paripád mind széltől volna foganva, S rá csillagos ég közepéből lenne kiszegve Legragyogóbb takaró, az mégsem kedves előttem E lányhoz képest. De ha gyáván küzdve találandsz, Vidd haza őt bízvást, és engem fogj be lovadnak." Elvégzé Árboc, s így válaszol erre vezére: "Meg nem gyűlöllek, noha kissé büszke vagy Árboc! Elvárom harcod hírét; de ha gyáva vivó léssz, Rajtad ütök, s e lányt feleségűl birja lovászom." "Nem, soha!" szólt Árboc, s megüté a kardot előtte, És iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja. Megfordúla Ozúl, s elmentek az ifjak utána. Igy mulatának ezek, mikoron már fölkele a nép, S Ernyei kürtétől hangzott széltében az ország. Fölrobbant Salamon csattogva királyi hadával, Jött az erős László, jött Géza, boszúsan eredtek A rohanó seregek pusztult szélére Biharnak. Árboc csillapodott, látván, hogy nincs ki boszontsa. Könnyü ruhát s tigrisbőrt tett paizsára, szelíden Eltörlé a lány könnyét, s odavitte leülni. Ő pedig ült kis lábaihoz, s biztatta szavával. Akkor megnyitván rózsás szűz ajkait a lány Szólt, s kedves hangját a lég is játszva emelte: "Bajnok! téged erős, de szelíd atya nemze, s öröm közt Bíboros alkonyban születél kegyes édes anyától: Nem bántasz magad, és mástól bántatni nem engedsz, Hogy jóságodnál rabságom kínja nyugodjék; Téged azért, mikor istenemet kérlelni borúlok, Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak, Hogy valamerre menendsz, érezzék fegyvered élét A csata vérmezején, s rettegjen jőni halálod. Csak soha erre ne jőj: inkább a kölykes oroszlánt Vagy dél sárkányát verd föl háborgani, mint a Hármas bércek urát, s termékeny Hunnia népét. Csattog az, és fölkelnek ezek, fölkelnek az ifjak, S a pártás szerető nem fél gondolni reájok. Nincsen erő, melyet meg nem győznének erővel, Nincs rohanás, melyet rohanással meg nem előznek. Csak maga a fejedelmi vitéz, a baltacsapással Rettenetes László, seregekkel mérkezik és győz. Oh Árboc, tudom én, hogy Ozulnak népe veszendő, És te talán meg is átkoznál, ha elérne halálod, Hogy, noha jól tudtam, nem szóltam semmi veszélyről. Mondom azért, jőj el, sőt fuss, amennyire futhatsz; Mert hacsak el nem nyel seregestűl Cserhalom, itt ér Benneteket s letipor Salamonnak szörnyü hatalma. Oh jer hát, kísérj el atyám teremébe: talán még Ott vár, ősz hajait szomorún tépdelve miattam. Jer, ha elébe megyünk, meglásd, fog sírva köszönni, Sírva köszönni neked, hogy lányát visszaszerezted. Váltságúl amit birhatsz, elhozni szabad lesz. Dúsan térsz haza, s majd ha lovad megbotlik az úton Nagy testhalmokban, s nehezen röppennek odább a Jól lakozott madarak, megdöbbensz, kérded az éjtől: Mely nép táboroz itt? és nem fog senki felelni, S ím meglátod Ozult, véres képére süt a hold: Akkor az ősz bajnok lányát tisztelve megáldod, És a nemzeti gyász mezejéről búsan odábbállsz." Nem szereté a rab lánytól ezt hallani Árboc. Mégis visszanyomá lázadt lelkébe haragját, Fölkeresé a lányka szemét, így monda viszontag: "Mit mondasz nekem álmokat, oh szépséges Etelke? Nem tudod azt, hogy szó nem ijeszt el bajnokot? Ember Kell oda, s öldöklő fegyver; de te mily csapodár vagy, Hogy fenyegetsz? - A rózsa megint be akarna borulni S nem tud, mert kebelét melegíti az ifju verőfény, Harmat reng levelén, és a völgy hű szele ráfú: Mindinkább kiborúl azután, s bimbója mosolygóbb. Úgy te szeretnéd homlokodat fellegbe takarni, S az jobban kiderűl; örömest ráncokba kevernéd Barna szemöldökidet; de azonnal visszahuzódnak, Mint délszakra menő naptól a könnyű szivárvány. Bús, komoly is lennél; de mosolygó kellemek őrzik Arcaidat, s szebb vagy, mikor ezt elrejteni készűlsz. Halljad azért, és tudd, mire szánt el tégedet Árboc: Honnosaid minket nem fognak elérni, vidáman Ülnek azok hűs csarnok alatt hadi dalra figyelve. Sok borral társára köszönt, s nem tudja, hogy avval Issza halálpoharát; mert nincs már, akire gondolt. Mink azalatt tova száguldunk, s bár jőjenek aztán Hőseitek, vagdalhatják a visszasüvöltő Esti szelet, vagy az árnyékot, mely barna homályban Rengve fut, és hosszú rémmé nyujtózik előttök: Minket ugyan többé nem fognak lelni, s köszönjék, Hogy nyilaink által nyomorún nem halnak el ők is. Én pedig elviszlek tenger szigetébe keletre; Szózatosabb ott a csalogány, és berke virítóbb, Lengedezőbb a szél, szebben tündöklik az ég is, S kis csemetén nemesebb izlés almái pirulnak. Abba madár sem jő innen; fáradva zuhan le A sas is arra röpültében, s örvények elisszák Szárnyait: embernek bajos út, csak századik éri. S jőjön bár maga, kit nevezél, a baltacsapással Rettenetes László, s vele honnod ürüljön is, elvész, S tengeri szörnyetegek fiait táplálja hadával. Őt, mikor a fényes fegyverben látja leülni A mélység hala, rámozdul, s közelíti örömmel, Emberevő száját puha szép tetemére kinyitván. Csak te kesergesz tán, de haszontalan; ekkor erőmmel Nem birhat kényed: jobb hát kebelemre borulnod, És örömet hoznod fiatalságomra sziveddel. Boldogságomat én tőled nem foglalom ingyen, Amire vágyad ered, fogod azt birhatni kezemből, S kedveden áll, Árbocnak rabja, vagy asszonya lenni." Így szólott ravaszúl, hogy Etelke felejtse hazáját, És egyedűl legyen ő kebelének gondja, szerelme. Balgatag! a síkon már megvillantak az ércek, Por kele, és lobogós daliák vágtattak előre. "Talpra vitéz!" hangzott szájából gőgös Ozulnak, "Talpra vitéz!" hangzott az egész Cserhalmon utána. És kele a kunság zörgő fegyverrel, üvöltve. Megrendűlt ekkor, s bámulva tekintgete Árboc. Mint kit aludtából földrázó dörrenet ébreszt, Úgy kele ő: elröppentek szép képzeletének Álmai, és gondok, más gondok mint az irígylett Szerelemé, szálltak habozó lelkére setéten. Jött fegyverneke, és paripát, dárdát hoza gyorsan. A fölijedt deli lányka legott elhagyta ülését; Nem rejté örömét, örömében könnye megindúlt. A siető Árboc sírását búnak itélé, Büszkén hordta fejét, s hadi indúlatja hevében Hagyva előbbi szelídségét nagy zordonan így szólt: "Sírhatsz, akiket ott megláttál, halni sietnek. Sírj; de utószor most, örömöd várjon be csatámról." Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle. Két részről riad a kürt és csendűlnek az ércek. Vad recsegésök után örvény szakad a levegőben, S összeveszett hangok zavarékit hordja visítva. Fennvillámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta. Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon Szendergő haragot, s az ölés vad gondjait: egyben Megnémúl az öröm. Cserhalmon rengve, csörögve Vaskoszorú villog hadijesztő férfi kezekben. Csak maga gyenge virág az emésztő körben Etelke. Kétes öröm s bú-fogta remény változnak eszében. Nem láthat le, kemény hadi férfiak állnak előtte. Térdre borúl, és kéri kegyét a mennyek urának. Vesszen-e? Hasztalanúl menjen kérelme szivéből, S szűz tetemét a harc iszonyú katonái tiporják? Meghallgassátok gyötrelmiben, oh egek, őtet, Honját kéri, ti adtátok, ne ragadja el ember. Hah! de mi csattog alatt! mely nép rohanása közelget? Vassá váltak az emberek, a sok dárda Bakonnyá, És nem ló, röpülő sárkány viszi rémesen őket. Mintha velök hoznák az egész nagy földet, utánok Mozdúl az, s panaszos porait fölhajtja az égre. Itt vannak, ritkulva leszáll a porköd: erősebb Férfiak a vasnál, és a sok dárda Bakonynál Szörnyebben villannak elő; habosan megy alattok A délceg hadi mén, üdvözli nyerítve az ormon Állókat, s meredő füleit hegyesíti reájok. Nézzétek, kit föd legelől kapcsoltan arannyal Szép párduckacagány? ki lobogtat kolcsagot ékes Nyusztkalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve? Sasszemeit bátran veti kész seregére Ozulnak. Ifjú még, a férfiuság nem gyáva mohával Most barnúl, arcán szépséggel páros erőnek Dísze virít, de szivét máris nagy gondok emelvén, Méltósággal jár, s forog a seregeknek előtte. Ő! s ki lehetne egyéb a hármas bércek uránál? Ő az! sárga lovát meghajtva hatalmasan űli, S az büszkén szedi szárait, és alig éri meg a port. Alföldön született széllánggal vemhes anyától És versent futa puszta mezőn a könnyü szelekkel. Most viadalra szokott, s vas-zablát hordoza száján. Barna tömött felhőn az egekhez tudna rohanni, Oly sebes és könnyű: Salamon még akkor is ülné; Mert nincs nagyratörő lelkének semmi határa. Nem tova, s csak kissé hátrább ősz Ernyei nyargal. Ernyei, kit késő fiak is tisztelve neveznek. Kész bajnok, de rokon karok ellen sírva csatázó, Bús atya, honja egyes sergének mégis örűlő, Most jól bízva halad mellette királyi urának. Bölcs és tisztes öreg mellett szép látni az ifjat. Hajh! csak ez a hévtől inkább ne fogadna tanácsot És gonosz embertől, Mogyoród nem nyelne rokon vért, S csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin! Vagy hova tévedtem? Hallgass el, bánatos érzés! Győzni tanult hadakat látok száguldani: látom Veszprém s Tolna merész hadait, Zala népe virágát; A Duna mellékét látom fölkelni; Fejérvár, Honni királyokkal még akkor büszke Fehérvár Gyermekeit magasan rengő dárdákkal. Utánok Nyitraiak jőnek. Komolyan megy előre vezérök: Nem ragyogó maga, fegyvereit láttatja ragyogni, S mennyei végzéshez mérvén a földi hatalmat, Elszántan, de okos gonddal viszi harcra vitézit. Tiszteld őt magyar, és neve mondására hajolj meg: Géza ez, a győztös Bélának idősb fia, jámbor És örömest vesztő, csak kárán nemzete nyerjen. Most a dúlt Bihar és véres Tisza népei jőnek Réz buzogányokkal; mentéik hátra lebegve Úsznak az alszélben; szemeikben néma boszú ég, A cserhalmiakat kicsapó szikrája keresvén. Mért rebeg a szózat Lászlót is közbenevezni? László, a fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi, Aki kemény erdélyi pejét ugratja közöttük? Nem föld ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében Él az erős isten, s a nemzeti ritka dicsőség. E kettő viszi csendes időn, s intézi csatáin. Nem villám vagy szélrohanás viadalba menése; Oly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé, S emberi fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen. Arcán lelkének teljes nagysága ragyog, s még Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által. Termete nem látszik romlandóságra teremtve: Szép, magas, és izmos; vállán két bojtos oroszlán Bőre terűl, széles mellén egymásba harapva Vastag aranyszájjal; paizsán Pomeránia hőse Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla kezétől. Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte, Érte sohajt, rá vár a gyenge királyi leányka, S már-már nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében. Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja; Rojtos két saruján súlyos sarkantyuja fénylik, Jobbjában villog, s perdűl a szörnyü szekerce. Nézi Ozul, bámúl a nép, elhűlten, ijedve Kérdezik a halmon: "ki az a hadi férfi közöttük, Nagy s izmos vállal magasabb a többi seregnél?" Mint mikor a vizek istene kél, nagy melle kilátszik, És elnéz hullámi fölött: László is azonkép Vállastúl magasan látszott a többi seregből, És ha körűlhordozta szemét, elláta fölöttük. Három erős apród jött sok fegyverrel utána, Íját hozta egyik s nyilait puzdrába szorítva. A másik buzogányt, s rohanó kopjákat. Utánok Jött, s egyedűl a nagy dárdát hordozta Kelendi. Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek, Ágai közt madarak fészkeltek: most oda fénylő Gyilkos acélhegy van faragott végére szorítva. Két kézzel bajosan, s csak alig forgatja Kelendi: Béla dicső fia azt félkézzel emelgeti könnyen. Régi hazánk fia ő: unokák! örvendjetek immár Hallani a harcot, melyet László keze harcolt. Összemegy a három vezető, komorodva megállnak A rohanó seregek. Nem máskép csendesedik le Tengeri partok közt a zajt még rejtegető víz: Csillám fut tetején; de belűl a nagy hevet érzik, És iszapos gyöngyös fenekére lebuknak az úszók; A bölcs kormányzó csillámát messze kerűli, S könnyü vitorlákkal siet a vészetlen öbölbe. És ím zaj támad, feketén fordulnak alulról A vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten Tátogat a tenger, fölhíja üvöltve szakállos Gyermekeit, s iszonyú rohanással harcol az égre. Nem nyughatnak alúl, fejöket rettegve ütik föl Tört tajtéka közűl a mélység szörnyü lakói: Barnúl akkor az ég, s a napfény elfut előlök. Úgy nyugovának ezek; de vitéz képeikre kiültek A rejtett haragok, s az ölő hatalomnak alakja. Jel fuvaték, s egyszerre kitört a gyilkos erőszak. Félig alájöve gőgös Ozul, s már záporözönként Csengve röpült a nyíl két harcos népnek ivéből S a szabados köztért sűrű árnyéka borítá. Rettentő; de nem ártó harc: fáradva leestek Porzó lábak előtt a vesszők, csak maga László Külde ölő nyilat a nagy idegről gőgös Ozulra. Elment az, s csillogva csapott paripája szügyébe. A megszökkent ló nyöszörögve rogyott le Ozullal, S az csak alig tartotta magát, hogy völgybe ne hulljon Messze vetett heggyel dárdáját földbe szegezvén. Látták, s rémülten sietének elébe vitézi. Unta ez ütközetet Salamon, s "a hegyre" kiálta. "Most ide, aki vitéz, a hegyre kövesse királyát." És ki ne menne? "Temessük el azt, riadoznak az ifjak, Aki velünk nem jő" s mennek vetekedve nyomában. Ernyei szól egyedűl: "Ne siessünk veszni, királyom, Van laposabb út is, meredek nagyon a hegy előttünk." "Gyáváknak meredek, nem az a nagy bércek urának." Igy szól, s egyszersmind nagyot ugrat könnyü lovával A tüzes ifju király, alig ér vele népe; de mostan A kunság ordítva lecsap. Száz kopja röpül le; A megütött paizsok nagyokat döbbenve repednek; Megrendűl Salamon nyergében, hullnak az ifjak. Hasztalan, ő el nem csügged, folytatja vivását. Kardra kerűl a harc, s ím a magyar ifju királynak Kardvasa villámlik legelől. Sok futna előle, Meg nem fordulhat: leesik csikorogva sebében, S hengeredő tört teste lovak lábában akad meg. Most közelít Árboc, szerelem s harag űzi csatára. Súlyos karjától leesik Bere, Szondi: lovastúl Megdől az, s csak alig lesz ment a szörnyü haláltól: Társai fogják föl sürüen csapatozva nyomában. Már Salamonra vivé dárdáját Árboc; ijedve Zúgtanak a távollévők: ősz Ernyei gyorsan Ott terem, és az ütő dárdát elcsapja szivéről. Most gyalog indulnak fel többnyire: gyilkos acéllal Fordul meg Salamon, bántóját szerte keresvén. Ernyeivel küzd az, s elvágott dárdanyelével Visszacsap a nemes ősz bajnok képére boszúsan. Arra rohan maga is, vele fölrándulnak az ifjak S elleneit víják: a kun vaskarja nem enged, S hosszu lesz a rövid út a nagy meredekre vivóknak. Géza tovább lekerűl népét kímélni ohajtván. Hosszu de biztos utat választ a hegyre: vasazva Megy négy szegletben roppant dandára, s tömötten. Nincs akadály, melyet meg nem nyomhatna. Előttök Bátor Opos száguld, s csak alig zabolázza haragját. Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét. Messze kerűld idegen föld gyermeke, messze kerűld őt! Irgalmatlan erővel jár a harci veszélyben, S még kezeit soha ellenség nem hagyta el élve. Gyors vágtatva jön egy csapat a dandárra: erősen, Bár lassan, megnyomja, s halad bölcs Géza közöttök. Bátor Opost már a megölöttek vére borítja. László közre marad, s így haddal szerte körűl van Véve Ozul. Hármas ropogással csattanik össze Két heves ellenség. Iszonyú torkokkal üvöltöz A győztös harag, és nyomorultan jajgat az inség, Cseng, törik a fegyver, döbög a pajzs, harsog az érckürt, S a levegő nem elég a sok hadi hangot emelni. Gyilkos népek alatt nyög Cserhalom, oldala síkján Vas lábú paripák dúlnak: port verne, de vérrel Páros az, és letapadva borúl a gyenge füvekre. Villámként fut s csattog Ozúl a rengeteg ormon. Nincs helye, száz helyen is lecsap a seregekre gyakorta. Majd itt, majd meg amott tündöklik fegyvere: vissza Verdesi a közelítőket, s biztatja vitézit. Mint mikor a nádas tetejét szél űzi, zavarja, Úgy kevereg s mozog a kelevéz s kard: ő buzogánnyal Döngeti elleneit, s valamerre megy, a zaj, erőszak Ővele jár: ott a rontó csata mérge. Miatta Csak lassan kelhet Salamon. Még messze hegy alján Harcol Géza; de László jő veszedelmes erővel, S a lecsapó katonák nem győzik elállani utját. Jő legelőbb egy könnyü csapat. Kopjázva vet ellent Bajnokival László, azok egymást érve lehullnak Kopjavetési miatt; de vadan jő Cserge vezérök, Mint hegyi szálfa, magas lobogóval messze kitetszvén. Kétszer vet Lászlóra gerelyt, harmadszor eléri S rettenetest hangzik Lászlónak pajzsa; de vissza Rántja ez a kopját, s rohanón Csergére hajítja. Cserge bukik vesztére: saját vasa száll be ropogva Homloka nagy csontján, s ő félrezuhanva lefordul: Fut lova, és az üres nyerget szomorún viszi hátán. Béla dicső fia megy tova, s már öldökli, zavarja A másik csapatot. Katonái zajongva nyomulnak Dúló bárdja után, s a kunság elfogy előttök. S ím más hadnagy jő feketés vaslapba ruházva, A csendes Kobut, és Lászlóra szökelteti ménét. Régi vitéz lassú ártalmat hordoz eszében, S nem kis erőt agg karjaiban. Rémítve csörömpöl A páncél testén; László paripája megugrik, S már Kobut a kelevézt derekához méri hegyével. El sem véti; de Lászlónak peje ujra megugrik, S elrohan a kelevéz üresen. Nem késik, azonnal Megfordul Kobut, és tova tér Lászlónak előle. Most meghajtja lovát László, s a szörnyü szekerce Fölkel ölő vágásra; Kobut nincs itt, hogy elérje. Távolról rohan ő sarkantyút adva lovának, S a kelevézt magasan László arcára feszíti. Mindent félrevet ez, kinyitott baljába szorítja A vékony kelevézt, s Kobutot vele húzza magához. Akkor jobbjával leesik nagy bárdja Kobutra, S amint megszegi vassisakát, nagy része kicsorbúl, És lereped. Kobut elszédűl, s a másod ütésre Megcsörrenve ledűl, s ősz fürtei vérbe borulnak. Béla dicső fia megnézé, s így monda: "Merészen Harcola bajnokiért az öreg, s tetemökre borult le. Meg ne tiporjátok ti Biharnak gyermeki őtet. Nem harcol többé, temetését várja porában." Igy szólt, s elkerülék az elejtett testet az ifjak. Ő pedig a repedett bárdot levetette, s Kelendi Jött a nagy dárdával elő. A harmadik osztályt Kergeti már László. Dárdáját félve kerűlik A kunok, és mással keverednek harcba körűle. S ismét jő egy hadnagy, erős magzatja Cikának, A rohanó Dember; de nem ellene, népe felé csap, És Bihar ifjai közt száguldoz véres acéllal. Ellene megy László oldalt fordítva futását. Hallja zaját Dember s nem fordúl vissza, tovább megy Mint a vízszakadás, a völgyi vitézeket űzvén. Nem retteg dúló csapatok közepébe rohanni, Csak maga rettenetes László, őt futja, kerűli, És dárdája elől bátor katonáin utat tör. Hasztalan! ott terem ez. Haloványság űli az ifju Arcait, és most éltében legelőször ijed meg. Megfordúl; de remeg sastoll lobogója fejével. Rettentőn közelít dárdás László is azonban, A rezzent levegőt zúgó rohanása hasítván. Mind Demberre kiált a kún, s ő rendbe szedődvén Helyt áll, régi dagályával fölkelti haragját, S a hosszú kelevézt szúrásra feszíti; de László A szúró kelevézt ügyesen föltartja paizzsal, S egyszersmind suhogó dárdáját szörnyen emelvén A nyakszirten ütött Dembert megsujtja: lovastúl Eldűl a nyomorult, a völgybe hat ölnyire bukván. A nagy erőszaktól Lászlóval tántorog a ló, És lerogy összeszorúlt páráját nyögve kifúván. Szép, míg déli tetőn áll a fiatal fa, verőfény Járja fejét, lombjának zúgva hizelkedik a szél, S gyenge virágok bujnak elő hűtözni tövénél Harmatos árnyékban; de hamar jő ellene szélvész, S forgó harcaival csikorogva kirántja tövéből. Akkor napfénytől elhalnak az ifju virágok, S hervadt lombjai közt szomorúan hallgat az alszél. Szép s ragyogó voltál Dember te is a magas ormon. Most az erősebbnek nagy sujtására ledőlvén Éktelenűl nyomod a földet, hova rablani jöttél, S majd beköszöntenek a véres por férgei hozzád. Új paripára szökik László, ijedezve kerűlik Rettentővé lett karját a vert hadak. Ortos A negyedik hadnagy, jövetét nem merve bevárni Megszalad. Oktalan! a dárdát nem tudja kerülni: Az derekába merűl, s gonosz élét elnyeli gyomra. Még ki van, aki merész karját Lászlóra kinyujtsa? Hol vagytok, kiket a delelő nap láta örülni, És elbujt rablástok elől? Hova lettetek ádáz Bajnokok? a hírért ki csatáz meg Béla fiával? Nincsenek! a szaladás legutósó gyáva reményök. Még maga harcol Ozul, s László katonái elesnek Karja miatt. Elesik szeme fényit vesztve Zavartag És Kaba, és az erős Kurzánnak erős fia Dombi. Jött Kalló, sebes örvényként forgatta kezében A láncos buzogányt, s az messze röpülve halálos Gombjával szaladók hátát döngetve bezuzta. Most meglátta Ozult, s csörgő láncára eresztvén A sujtó buzogányt iszonyún jártatta fejénél. Ezt is Ozúl, az ütést kikerülvén könnyü bukással, Mellben vágta, s szivét ketté osztotta. Legottan Ingadozott Kalló, s buzogánya magára csapódván Láncával betekerte nyakát. Rávága Ozúl még, S az lezuhant. Érted hala meg, szent földe hazámnak És el nem jajdúlt, fenyegetve borúla porodba. Látták a szaladók, s ordítva siettek Ozulhoz, Ő haragos szemeit forgatván harsoga rájok: "Im gátot vetek a holtakból, még hova futtok? Élni talán? Ide hát! még itt élet van előttem. Elvész, aki szalad: szaladását éri halála." Monda s erősített lélekkel vitte vitézit. Új harc támada most. Elbúsúlt lelkek ijeszték A győzők erejét. Valamint mély poklos üregben Hol szilajúl sívó ördögfiak üldözik egymást, Oly vala itt a zaj viadalmi körében Ozulnak. Látta, de nem kerülé ezt a fejedelmi levente. Kardot rántva csapott közepébe s kiáltoza fennyen: "Jer neki, büszke vezér, vagy szívedet add meg előttünk." S íme egész seregek mérgét hordozva szivében Eljöve gőgös Ozul. Mint pusztai borzas oroszlán Megrohaná Lászlót, s paizsát elverte kezében. Visszacsapott ez, s most vasaik veszedelmes erővel Összetalálkozván a léget messze betölték Rémítő csengésökkel. Borzadva remegtek A lobogók, s fejeikre halál árnyéka setétűlt. És ha mikor Lászlót megszédíthette halandó, Most vala az. Diadalra szokott vágása Ozulnak Bal vállába hatott, s vérét mellére kiontá. Már László keze is vágásra szegűle, de látta S elkerülé Ozul a villámló kardot azonnal Félrébb szöktetvén, és új rohanásra irányzott. Nem várá emez, ellene ment és monda: "Ne örvendj Véremen, ellenség, fejedet viszem érte hazámnak." Igy szólt s egyszersmind megelőzve csapásit Ozulnak Hármas erőszakkal leütött nagy barna fejére. Szélvész markában kard nem sujthatna nagyobbat: Ketté vágta fejét, s mellcsontját érte hegyével. A hasadott fejjel leesett nagy teste Ozulnak, S melyen büszkén járt, lett a rút porral egyenlő. Nézték, s nem láták többé katonái csatáját, S teste körűl keserű szívvel harcolva elestek. Cserhalom a meredek helyen is már meg vala víva, A vérben fürdött Salamon fölütött az oromra, Elfoglalt ragyogó zászlót lobogatva kezében. Már csak tetteiből vélnéd országok urának: Mindene tépve vagyon, tetemén nincs semmi királyi. Itt is megszalad a kunság, más részen előttök Áll a széledező dandárral Géza, s Oposnak Életvesztegető buzogánya kopog le fejökre. Merre, hová? nincs út, menedék nincs, gyász van előttök, Gyász nyomaikban: dőlt feleiknek szörnyü halála. Árboc is, a szomorú csatazaj zendűlve fülében, Megfuta Ernyeitől, s rabját fölkapta ölébe. Vaddá lett veszedelmében, nem hallgata szóra S nem vala mint ezelőtt szerelemmel képe mosolygó; Féltés ült azon, és vesztő borulása szivének. A lány esdeklő szemeit most senki sem érté, Tajtékzó paripán lebegett reszketve sikoltva, Vad szél hordta haját, vad szél hordozta ruháit, S a bajnok vas karja feküdt bús keble verésin. Fenn vala már László, s vállát bekötözni leszállott. Most hogy előtte rohant a lány gyötrelmivel Árboc, Rá iszonyú szemeket vetvén végezte kötését, S lóra kapott. Hangos dobogását messze kihallá A szaladó Árboc. "Haj! hát elvesztlek Etelke, És az írígy végzés téged sem hágy meg ölemnek? Vesszek el inkább, és te is akkor vessz el előttem." Igy szól, s visszatekint, s fél dárdavetésnyire látja Gáttalan űzőjét villogva nyomába rohanni. Még egyszer meghajtja lovát, s keseredve szorítván A lányt melléhez legutósó harca elől fut. Mindinkább közelít a zaj. Már méri fejéhez A kardot László. Még jókor visszacsap Árboc, És a gyilkos ütést vasa elhárítja fejéről. Ekkor tágúlást lelvén a lányka, öléből Földre szökik szaporán. S most Árboc szembekerűlve Harcol oroszlánként, melynek fölverte tanyáját A környéki vadász. Jó fegyvere mint az ölő láng Villog markában s Lászlónak melle felé jár. S mintha tanyát ottan kívánna felütni örökre, Mind csak azon fárad; mélysége kecsegteti, abba Vágy belahatni s szivét onnan kicsikarni vasával, A szivet, a lánynak, mint vélte, ha veszne, jutandót. Harca dühösb vala mint ártó. Vas várra csatázott, Mely iszonyú csengésekkel felel a sok ütésnek. Nem hever a legerősb daliának jobbja is addíg; Dúlja, emészti az őt és megfárasztja sebekkel, Hogy végtére betört házként nyergére leroskad S tündér vágyaiból a halál veszi által az omlót. Csak maga állt már a győző s harc-nyomta lováról A vérsíkra leszállt. A lányka elébe borúla, És köszönő ajakát az örömnek hangja futá el. László a remegőt kegyesen fölemelte magához. Az kipihent karján, s a holt Árbocra tekintvén Megszáná esetét, s így szólt jó lelke hevéből: "Oh ha szabad még kérni nekem, hálával adósnak, Hagyd nekem e holtat: gondom van hűlt tetemére. Nem volt ő zordon, szerelem szép szózatival jött Lábamhoz, s mikor úr lehetett kényére, rabom volt. Tán vétkes s büntetni való, hogy rablani eljött; Ámde kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz Eltemetem s lobogós dárdát tűzök le porához. Fölszedem a kikelet rózsáit, a parti virágok Bokraival sirjára teszem. Hervadjanak ott el, Mint ő is szomorún elhervada ifju korában." Megfogadá a fejedelem, s enyelegve imígy szólt: "Hát a győzőnek mi jutalmat szána Etelke? Nem fog-e Cserhalom neki is szentelni virágot, Mely hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?" Szebb vala ő, mint tudta, s szivet csábíta szavával. Megnézé a lányka, szemét lesütötte ijedve. Visszaesett a szó ajakán, a gondolat elhalt Lelkében, s piruló arcát égette szemérem. És mikoron mégis felelését várta mosolygva A diadalmas hős, rebegő lágy hangon imígy szólt: "Fejedelem! csak holtaknak kell adni halotti Tiszteletet, s gyászos koszorút a hervatag ágból. Élő háladatos szívvel tiszteljük az élőt, S a győző neve kedves hang: leborúlva nevezzük." Látta pirúlását László, s nem enyelge továbbá. Mint a tiszta harang kedves csengései, gyöngén Hangzott a rebegő lánynak szózatja fülében És lelkébe hatott; de az érzés könnyü hatalmát A nagy gondolatok kiveték tusakodva eszéből; Mégis szép szemeit nem merte bevárni szemével; Harc-koszorúzta fejét a szűnő zajra fölütvén Szerte körűlnézett, de futókat nem mene űzni. Néma szelídséggel vezeté atyjához Etelkét, És az öreg harcos karjába fogadta leányát Elvetvén gondját, mellyel volt nyomva, szivéről, S így szólt elboruló szemeit magas égnek emelvén: "Mért mondott nyelvem panaszos szót ellened oh ég! Nem büntetsz te, megáldottál bánattal, örömmel, S most a bánat után tisztább örömekre derűlök. Oh már nem lesz üres vénségem, mert velem vagy, És a puszta lakot szavaid lágy hangja betölti." Igy minden részről az örömnek napja beállott. Elragadott fiak és hölgyek rokonaikra borulván Gazdag örömkönnyek folyták a bajnokok arcát. Nincsen már csata. Rémítő hűs csendben alusznak A rohanó daliák. Szél nem mozgatja meg őket. És most néma dicsőséggel lépdezve közöttük Összejön a három győző. Bámulva tekintik Egymást, mint kiket a villongás messze szakasztott. Hosszú pálya, halál pályája terűle közöttök, És iszonyú jeleket vágott a harc keze rajtok. Összejövének most, s népestűl térdre borulván Hálát zengettek diadalmas ajakkal az úrnak. Ők kiket annyi halál meg nem fáraszthata, kikkel Nem birt a hadi vész, az idő mélyébe merültek, S hamvaikat már a szellő sem lelheti többé. Még maga áll a hegy, tetején sok század után is Véren nőtt fűvel koszorúzva uralkodik a hír. Vajha, midőn odatér honnunk fia, el ne felejtse Őseit, és szabadabb lélekkel zengje utánunk: Cserhalom, a te tetőd diadalmak büszke tetője!
1 Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e? Vagy ittál-e már téli estén hajadonlány-szeretőd ajkán legördülő parfőmös nyálból? Vagy aludtál-e sátorában a lángoló nő üstökének? És húnytad-e már szemedet le, látva egy vérző, hűs narancsot? … Én Mária Abariendost tartom a borok velejének! A szeretők anyjának tartom én Mária Abariendost! Áldassék érte minden lépte, mely forró combját összehajtja, hogy egyszer húsa volt a párnám s véréből ittam vért és óbort… 2 Ó, Mária, szüzek szüze! – bús szájam ezt rebegte; a Via del Pinón a bál, a farsang lelke vagy te! Ó, Mária, kis balkonod magasra építették. Én nem alszom már két hete, oly lázasak az esték… A Quarnero oly hűs, oly lágy, mint – gondolom – a kebled… Ma reggel rádgondoltam és ráfeküdtem… Ne vess meg! Szemem behúnytam és a víz mellem s hasamat érte: rádgondoltam és üdvöm volt, légy százszor áldott érte! Versek bús csavargója: én, te táncosnő és nő vagy. Én meleg ételt nem eszem, s te szótlan – öldöklő vagy. Még ifjú testem bús, mert szűz; te csókokon kövérszel. És mégis vézna csöppenként korán miattad vész el. Kapud alatt, hol buja nők árulnak rothadt dinnyét, itt éhezem én éccakán s el nem mozdulok innét, amíg a sok fagrádicson föl nem kerültem hozzád… Abariendos Mária borítsd szememre szoknyád… 3 Lejött Mária, lejött Mária, suhogott, mint a selymek. S rekedten szólt: ölelj meg! Bezárt szemmel nézett reám s kínosan zárt öléből szent füst szállt föl a mélyből. Belémártotta körmeit szennyes, vézna husomba; selyme csípőm surolta. Kivonszolt… piszkos földje volt a Via del Pinónak; lent fügehéj és tökmag. Lerántott. Forró keblein kihasadt a ruhája. S én hanyatt rogytam rája. Karolt a karja, mint a vész s karolt két izmos lába. – Fuldoklottam hajába… A nyelve, mint piros narancs, fogam közé úgy folyt be; s nyála a keblén folyt le. És ringott, mint a tengerek, és ringtam, mint a tenger: két égő acélhenger… … És vége volt… És vége volt… Egy úr állt a balkónon, mely sötét volt és ódon. És harsány hangon kacagott és Mária is véle… Vajjon még él-e?… Él-e?…
Barázdái úgy kanyarogtak életem körül távoli gyűrűkben, mint egy óriás agy fekete tekervényei; feketén dolgozott köröttem, hogy legyen arany és gyümölcs: egyik hazám fekete volt: a föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem eltorlaszolta a halált és ellenséggel és baráttal az éltető jelenbe zárt, megfoghatatlan és fehér volt és átlátszó, mint az üveg: második hazám az idő volt és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt a nép, mely magyarul beszél, a nép, az óriási állat, mely e fekete földön él; amit mondtam, a nyelvén mondtam, erőm az ő ereje lett, sorsát magamba épitettem, sorsa magába épitett.
S így, meghalva s újjászületve gőgön és alázaton át találtam meg végül az élő, igazi, állati hazát: a test az igazi közösség, az idő piros földje ő, piros húsunkban él az ország, piros vérünkben a jövő.
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
A magyarság ontológiai képe mellé most tegyük oda az axiológiait is. A magyarság nemcsak valóság, hanem érték is. Érték először kozmikus szempontból, a teremtettség jogán. Belehelyeztetett ebbe a világba, önálló és tiszta léthez jutott, épp annyi jogcíme van élni, mint bármely más létezőnek e világon. A magyarság kell, hogy legyen, azért, mert van.
Lehet, hogy valakire nézve káros lehet, hogy másvalaki helyette jobbat ajánlana: Isten nem ezen a véleményen volt akkor, amikor megteremtette és a világba belehelyezte.
A magyarság értékét biztosítja az is, hogy az emberi szellemnek sajátságos minőségét adja, olyat, amilyet e világon senki más nem ád, csak a magyar és a magyarral az emberi szellem gazdagabbá és változatosabbá lesz. Ezt érezte ösztönszerűen Széchenyi, mikor arról beszélt, hogy az emberiséget meg kell ajándékoznunk egy nemzettel: a magyarral. Lehet-e nagyobb ajándékot adni az emberiségnek, mint egy önálló, tiszta formájú, egyeneslelkű nemzetet?
Ezt meg is tette a magyar. Ezer esztendő alatt egy darabnyi földön teremtett egy önelvű, egyéni művelődést. E nagy mű megalkotásánál nagy erkölcsi és szellemi erőkről tett tanúbizonyságot. Keményen dolgozott, szorgalmas és takarékos volt, bátran verekedett „tékozolva híven életét” és vérével öntözte ezt a földet. Sorsdöntő órákban erkölcsi felelőssége tudatában és bölcsességgel járt. Ezzel létrehozott, kifejlesztett egy nyelvet, e nyelvben egy európai mértékkel is megbecsülendő irodalmat.
Létrehozott társadalmi rendet, jogrendszert, alkotmányt, európai szempontból is értékes alkotást. Hitéről bizonyságot tett, alkotott műremekeket, igazat mondott és jót tett, bűneit megbánta, megvezekelt érte és reménységét nem engedte kilobbanni. Mindezzel a Közép-Dunamedence vezető nemzetévé vált. Kiegyenlített és összefoglalt, elválasztott és egybekapcsolt ellentétes művelődéseket, sokszor saját teste és saját lelke pusztulása árán.
Mindebből azonban még csak az következik, hogy a magyarság eddig értéknek bizonyította magát, kozmikus szempontból épúgy, mint emberi és történelmi szempontból, de nem következik az a nagy dolog, ami pedig reánknézve lényegesen döntő: a magyarság nemcsak állapot, hanem feladat is, nemcsak olyasvalami, ami létezik, hanem olyasvalami is, aminek lennie kell. A magyarságnak is alaptörvénye az, hogy legyen. Ezért olyan mély a Széchenyi látása és olyan helyes az ő tanításának összefoglalása ebben a mondatban: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Ezt eredetileg Széchenyi így mondta: „lennie kell”; egyszóval nem prófétáit vele, hanem elénk írta a nemzet kategorikus imperativusát.
Van tehát két íratlan törvény, s ez a kettő egymással összefügg. Az egyik az, hogy minden magyar ember köteles minél jobb magyarnak lenni, a másik pedig ez: magyarnak kell tartani azt az embert, azt a gondolkozásmódot, lelkiséget és cselekvést, amelyik ilyen meg ilyen. Meg kell keresnünk tehát a magyarságra nézve a helyes szabályt. Mi a magyarság normája?
Először állapítsuk meg a helytelen szabályt. A legáltalánosabb az, amikor egy nép vagy csoport magát a norma egyetlen letéteményesének véli s fenntartja azt a jogot, hogy ő dönt, ki mennyire üti meg a mértéket. Ez a jelenség egyetemesen emberi. Minden erkölcsi szabályozásnál előállott egy csoport, vagy társaság, s azt igényelte, hogy az ő kezében van a kánon, a mérővessző, ő jogosult ítéletet mondani a helyes és a helytelen felől; egyedül bírja és egyedül illetékes alkalmazni a mértéket.
Igen sokszor megtörtént, hogy egyetemes érvényű mértéknek mondta azt, amit ő sajátmaga a maga érdekében állapított meg. Ki ne látná ezt a gondolatot érvényesülni pl. a politikában? Azt lehet mondani, hogy ez a természetes politikai fonna. Egy párt, vagy csoport azt igényli magának, hogy ő állapítsa meg, ki a hívő, vagy a hitetlen, a becsületes, vagy a becstelen, a jó hazafi, vagy a hazaáruló. Nem ritka eset ez Magyarországon sem, hiszen mi különösképpen politikus nemzet voltunk. Ezért volt az, hogy századokon keresztül keleti és nyugati magyar nem tartotta egymást jó hazafinak. Kuruc és labanc állandóan hazaárulózta egymást; hatvanhetes és negyvennyolcas szintén így cselekedett s mai nap sem ritkaság az, begy a liberális és konzervatív irányzatú ember egymást nemzetárulással vádolja.
Nem segít ezen a dolgon az sem, hogyha a magyarságra nézve akár általánosságban, akár valamelyik rész-jelentésére különösen a múltnak egyik-másik tiszta megfogalmazását vesszük alapul és azt általános szabállyá szélesítjük. Különösen látszik ez az erkölcsben és a művészetben. Az erkölcsben ott, ahol az egyszer magunkévá tett és a gyakorlat által beidegzett életformát gyermekeink vagy unokáink számára egyedül lehetséges formának tartjuk. Különösen érthető ez, mikor az erkölcsi életnek nem nagy, alapvető kérdéseiről van szó, hanem az alkalmazott etikának egyik-másik időleges kérdéséről, pl. a szokásokról, divatról, modorról. Mindaz, ami a magyarságból erkölcsi vonatkozás, főképpen ami a magyar embernek a nemzeti életben való erkölcsi magatartására vonatkozik, könnyen e csoport alá vehető. Épígy látható ez művészi vonatkozásban is. Egy nagy mester megoldási módjai, ezek a nagy győzelmek szabályokká válnak az iskola falain belül s a tanítványok nem tudnak más művészetet elképzelni, csak azt, amelyik ezeknek a torvényeknek hódol. Ez az epigon korszak bölcsessége és minden művészi korszak epigon, amelyik egy láng címe eltűntétől a másik lángelme megérkeztéig tart. A „közbeeső idő”-ben érvényes ez a szabály. Mindenütt, ahol azt keresík, hogy mi a magyarság az irodalomban, a művészetben, könnyen megtörténhetik, hogy egy klasszikus korszaknak, vagy egy nagy géniusznak az alkotásmódját egyetemes szabállyá szélesítik, s ami attól eltér, az nem magyar. Különösen az irodalomban, s különösen a legújabb időkben tehetünk errevonatkozóan tapasztalatot. Nagy tehetségeket magyartalannak nyilvánítottak azért, mert másképpen írtak vagy alkottak, mint a művészetükben felléptükig uralkodó lángelme cselekedte.
Itt említem meg ennek negatív formáját, amikor a magyar ságot a maga egészében valaki műveletlennek, elmaradottnak és ízléstelennek tartja, s azt hiszi, hogy a magyarság azonos a bundaszaggal, bürgepaprikással, kifent bajusszal és káromkodással. Aki európai műveltségű ember, az nem lehet magyar, mert európaiságot csak német, francia, angol szellemiséggel lehet elérni. A magyar csak paraszt lehet és sohasem lehet európai. Ismerjük ezt a hamis és gonosz, hála Istennek lealkonyulóbán lévő felfogást.
Mindezek a megoldások a norma logikumának a félreértésén alapulnak. Megfeledkeznek arról, hogy minden norma csak mint forma lehet állandó; mihelyt tartalommal megtelik, többé nem szabály, nem mérték, hanem tény és eredmény. Pl. a norma csak azt mondhatja az irodalmi alkotásra nézve, hogy a magyar nyelv szellemével, kifejező erejének szélesítésével, a magyar történelmi folytonosság és a néplélek alkotásainak felhasználásával örökbecsű irodalmi mű alkotására törekedjünk. Ezt a normát nagyszerűen betöltötte Arany János, de Arany János maga még norma, mert túl és kívül rajta még mindig érvényes a szava, s el nem képzelhető, hogy minden irodalmi alkotás arany-jánosi stílust viseljen, mert ez a magyarság alkotó géniuszának az elnyomorítása lenne. Nem lehet azt mondani, hogy csak az a politika magyar, amelyik akár a kurucos, akár a negyvennyolcas, akár a liberális, vagy totális állameszmét szolgálja, mert ezzel örökre elnyomorítanók a magyarság politikai géniuszának a szabad működését. Csak azt állíthatjuk, hogy olyan politikát kell követni, amelyik az egész magyarságnak, a magyarságnak, mint életegységnek fizikai, szellemi és erkölcsi megerősítéséhez, átnemesítéséhez vezet, s a magyarságot mennyiségben és minőségben egyaránt fokozza.
Meg kell tehát állapítanunk, hogy nincs sehol egy olyan tárgyi vonás, amely akár az irodalomban, akár a művészetben változhatatlan kánonul, mérővesszőül elismerhető volna, s amelyikről azt lehetne mondani, hogy ami ezt a jegyet magán hordozza, az magyar, amiből hiányzik ez a jegy, az nem magyar. Eltűnt korszakok, vagy megkövült művelődések alkotásait vizsgálva, történeti szemmel meg lehet pl. állapítani, hogy az ilyen meg ilyen építkezési forma tiszta görög lelemény és mindenütt, ahol jelentkezik, görög hatásra lehet következtetni, de mindaddig, amíg a görög szellem élő és alkotó szellem volt, nem lehetett volna zárlatot csinálni és azt mondani: a görög szellem ezentúl ezt meg ezt a mintát köteles követni, különben nem nevezhető görög szellemnek. Perikles-szel nem záródott le a görög szellem, nem záródott le Justiniánus-szal sem. Lehetséges pl. azt mondani, hogy Délkelet-Európában bármely nép zenéjében jelentkező pentatonikus forma kétségtelenül magyar hatásra vezethető vissza, mert a magyar zene valóban pentatonikus, de nem azért, mert magyar, hanem azért, mert ága és része annak az ősi ázsiai művelődésnek, amelynek bizonyos népfajokra és területekre érvényes szabálya a pentatonikus zene.
De azért balgaság volna azt gondolni, hogy a norma csak üres szabály és nincs benne semmi tartalom. Ugyancsak van: az élet. A norma ugyanis nemcsak logikum, hanem élet is. Mint logikum egy formai szabály, független a mindenkori tartalmi megvalósulástól, hogy mindenikre érvényes lehessen. Mint élet, önelvű, titokzatos, megmagyarázhatatlan, magát eltartó létező.
Nem tud más alkatot ölteni, csak ami a teremtettségéből következik, például a bojtorjánból sohasem lehet füge, de akárhányszor testesül meg, sohasem lehet azt mondani, ez a végső tőkéletes forma, mert az élet mindig nagyobb, elsőbb, mint a gyümölcse, s nem a fa függ a gyümölcstől, hanem a gyümölcs a fától.
A normából azt, ami logikum, később ismerem fel, azt, ami élet: benső megrendüléssel, intuitíve megragadom, – ha van bennem érzék iránta. Lehet, hogy nincs, s akkor örökre titok marad előttem. Mihelyt megragadom, meg is ismerem. Ez az ismerő munka két ágra oszlik. Egyik abból áll, hogy megismerem és öntudatosítom magamban a lényegét alkotó tartalmi vonásokat (ezt végeztük el az első részben) és lassankint megalkotom a norma formális, szabályozó természetéről szóló ismeretemet, tisztába jövök az érvényességével. (Ezt tesszük itt, a második részben.) Három lépésről van tehát szó, itt és most a magyarságnál. Egy alapmegrendülésről, ősi örök igenről, amellyel felfogok és visszhangozok egy titokzatos érzelemfeletti életet. A második és harmadik lépés elágazó: egyikkel megismerem ezt az életet a maga ezerféle megvalósulás formájában, s azt mondom: ez az, ez is az. A másik ágazat értékelő: akarom, szeretem, gyakorlom azt ami magyar, mint életfunkciót, mert abban az életem nő és hozza meg gyümölcsét.
Kiderül tehát, hogy a magyarság az irodalomban, a művészetben, tudományban, egyszóval az öncélú értékmegvalósítás terén nem anyagi, tárgyi alkatelem, hanem egy becslő viszonyulás a magyarsághoz, mint értékes szellemiséghez. Az irodalmi, művészeti és tudományos alkotást magyarrá egy bizonyos lelkiség teszi, amely magában a műben vagy szerzőjében, illetve a kettő összefüggésében rejtőzködik és onnan sugárzik széjjel. Ennek különféle fokozatai és megnyilvánulási módjai vannak. Első az, hogy a magyarság örül önmagának, kedve telik önmagában, szeréti azt, ami magyar. Ez valójában nem egyéb, mint az a magától értetődő tény, hogy a magyarság, mint valóság addig terjed, ameddig a magyarságnak, mint értéknek érvénye ér. Szereti mérhetetlenül ezt a földet, minden más föld felett, ahol ezeréves történelme lejátszódott. Szereti a magyar embert a maga külsejében, belsejében önmagáért, nem azért, mert mint egyén rokonszenves, hanem azért, mert magyar. Hazánkat sem azért szeretjük, mert szép, hanem azért, mert a mienk. Ki volna olyan balgatag, hogy édesanyját azért szeretné, mert szép, bájos, előkelő? Édesanyánkat azért szeretjük, mert az anyánk, s nem változtat a szeretetünkön, ha csak nem fokozza, az a tény, hogy csúnya, beteg, elhagyott és szegény. Gyermekeinket sem azért szeretjük, mert kiválóak, szeretetre méltóak, sőt jobban szeretjük az eszesnél a fogyatékost és az egészségesnél a bénát. Amikor magyarokká lettünk, nem szabad választásunkból lettünk magyarokká; ezt így vettük, létünknek, sorsunknak alkotórésze a magyarság. A magyarság szeretetében tehát az Ámor Fati végzetszerűsége rejlik. A magyar ember szereti a fajtáját, minden hibája ellenére, s minél hibásabbnak látja, szeretete annál fórróbb és emésztőbb iránta. Szeretnünk kell mindazt, amit ez a nép ezen a földön alkotott, a történelmét, a nyelvét, az alkotmányát, a művészetét, egész művelődését. Ereznünk kell, hogy a magyar művelődés a mi lételemünk, s úgy vagyunk vele, mint a hal a vízzel, rajta kívül nem tudjuk elképzelni magunkat és oda bárhonnan vissza-visszatérünk. Szeretnünk kell a magyarságot, mint ajándékot, akár sors, akár küldetés. Igent kell mondanunk erre az eleveelrendelésre, s alázatosan, de határozottan kell vállalnunk minden következményét. Amelyik műből ilyen magyarság érezhető ki, ott mindegy, hogy az író milyen nyelven beszél, milyen alakokat szerepeltet, milyen világba helyezi művének személyeit, az az író és az a mű a magyarságnak, mint értékelési irányzatnak egyik élő darabja.
Mindebből az is következik, hogy a magyarság nemcsak valóság és érték, tény és szabály, hanem ezenkívül még hivatás, küldetés is. Minden magyar emberre áll pl. az a kötelesség, hogy minél jobb magyar legyen. Legyen jobb magyar általánosságban és részletekben is. Általánosságban szellemi erőinek a magyarság körül való központosításával, magyar öntudata fényesítésével, elmélyítésével, a magyar élet- és sorsközösség minél bensőbb átélésével. Részleteiben pedig a magyarság különböző megvalósítási módjának a fejlesztésével. Ez azt jelenti, hogy próbáljuk minél jobban és minél helyesebben beszélni a magyar nyelvet, nemcsak grammatikája, hanem muzsikája szempontjából is. Igyekezzek minél jobban megismerni a magyar történelmet, mint olyan valamit, ami az én életemnek, sorsomnak hátrafelé kivetített, legyezőszerű én szétfeszített alkotórésze. Vegyek fáradságot arra, hogy ismerjem meg a magyar embert a maga néprajzi sajátságaiban és alkotásaiban. Vegyem körül magam azzal, amit a magyar lélek alkotott művészetben, tudományban, néprajzban. Érezzek roppant felelősséget, amikor a nemzet sorsáról kell határoznom és egész életemet rendeljem alá a nemzet és benne a magyarság érdekének. Tudjam megvédeni a magyart ellenségeivel és önmagával szemben is. Mutassak rá arra, ami a magyarban szép, jó és nemes, s ezt ne engedjem kétségbevonni vagy elhomályosítani; de lássam meg a magyar hibákat és bűnöket, s indítsak kemény harcot ellene. A bűnt mindig gyűlöli a jóakaratú ember, de leginkább akkor, amikor a szívéhez legközelebb eső lényeket pusztítja. Mindent el kell követnünk, hogy népünk magához térjen, bűnbánatot tartson, elforduljon vétkeitől és előre haladjon az új életben. A prófécia tüze, az ítélet keserűsége és az ostorozás súlya egyenes arányban áll a szeretet mélységével és igazságával. Ebben a magyarságért vívott nagy etikai harcban egy ponton bizonyosan győzelmet arathatok, egy embert meg tudok szabadítani nemzeti bűneink és gyarlóságaink bilincseitől: önmagamat. Ha kicsiny vagyok is, lehetek nyereség a magyarság számára.
Magyarnak lenni nemcsak tény, nemcsak érték, hanem küldetés is, művészi szenvedély, alkotó vállalkozás, megvalósítandó életcél. Mondhatom tehát, hogy magyarság az a szenvedély, amely ezen a földön mindent magyarrá akar tenni, legelsősorbán azt, ami különben is az. Mondhatom, hogy nagy összeesküvés, titkos forradalom, vérszerződés arra, hogy a döntés pillanatában uralkodó gondolattá az válik bennünk, amitől magyarabbá lesz a magyar, s a magyar szellemiség becsületesebbé és nemesebbé válik.
Végül még csak azt kell megállapítanunk, hogy a magyarságnak mint erkölcsi és szellemi valóságnak a tömörítése, a fokozása kétféleképpen történhetik: egy formai és egy tartalmi úton. Formai úton akkor, ha minél inkább öntudatosítom, minél tisztább fogalmat alkotok róla, tartalmát minél bensőbben és biztosabban ragadom meg s minél határozottabban és szenvedélyesebben mondok igent és áment a magyarság fényére és becsére. Másodszor azzal, ha a magyarságot formai tényezőnek nézem és minél nemesebb emberi tartalmat igyekszem elhelyezni benne. Két egyformán jó magyar közül magyarnak is az a különb, aki igazabb, becsületesebb, hívebb és önfeláldozóbb.
A magyarság akkor lesz teljessé, ha minél tisztább öntudattal és minél nemesebb erkölcsiséggel párosul.
A magyarság a tiszta szellem és jó akarat úgy, amint ennek α népnek természeti, szellemi és történelmi egyéniségében megjelenik mint tény és megvalósul mint érték.
megrogyva feleld: Múlattam az időt,
hol eszméletlenül, dühös önkívületben,
hol fejet hajtva, míg jós suhogása nőtt,
s csapódott, verdesett a lelkiismert benn...
Mesterségesen szított lázakba menekültem,
kis lázakba a nagy rémülete elöl,
s szomjam csak enyvesebb lőn, s még jobban megehültem -
mint megfojtott motor, úgy remegett belül,
kalitjában a Tett... s csak bóbiskoltam, ültem...
Mert az is a csömör nyomát húzhatja benned,
mi szellős vágy maradt, parttalan látomás,
csak kacsintott feléd, de soha be nem tellett, fátylas
hegedűszó, holdszín lidércnyomás,
szövegtelen dalát álmomban énekelted...
Ha kérdik, mit tevél kilencszáznegyvenegyben,
felej meg csendesen: Múlattam az időt,
néma tanú valék, mert jobban nem tehettem,
csak az, ki itt velem, rokon-pokolba főtt,
csak az a szenvedő-társ, az ítéljen felettem...
(1941)
Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
Hasztalan mit öntözöd?
Századoknak bûne, átka
Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzõbb,
Nem talán még sokkal vérzõbb
Honfitársid kebele?...”
Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.
Sõt azáltal súlyosb részem,
Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhõbbé tészi:
Õ, szegény, csak kínját érzi -
A lant méla gyermeke.
Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.
Mennyi seprõ a pezsgésben,
S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.
Mennyi szájhõs! mennyi lárma!
S egyre sûlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.
Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erõszak elsodorjon?...
Vagy itt-benn rohadni el?
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! -
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!
Azt tudod: jól nyugszol te nemes ágyodban,
Avvagy vígan táncolsz szabad kúriádban,
Sipoltatod magad kárpitos házodban.
Nyájosságod után mensz az vadászásra,
Jóakaróiddal meg más mulatságra,
Természeted szerént az jó társoságra,
Gondolod, majd juthatsz előbbi vígságra.
Ne higgy, mert igen megtréfál az remínség!
Más nótát fúj néked idegen nemzetség!
Nézd el csak, mint regnál rajtad az németség,
Már a te országod, életed is kétség.
Az akcíza után a repartíció;
Bészálla tehozzád az kontribúció,
Mely is te népednek nagy konturbáció,
Kit nem orvosolhat rektifikáció.
Megkérték s megkérik tűled az porciót,
Vármegyékre osztják számtolan sok adót,
Megnézik házadnál te kincses ládádat,
Elvonják alúlad paplanyos agyodat.
Szabadságod ellen házodban is beszáll,
Úri módon, bízvást énekölve sétál,
Te nemes fejedre tűle sok huncfut száll,
Azt mondja:házodtul máshova távozzál.
Hol van országodnak öröme s vígsága,
Hol szép regulája, privilégioma?
Hol tündöklő napja, ragyogó csillaga?
Eltüntenek - vagyunk idegenek rabja.
Mást nem parancsolhatsz, mert nagy a te rabságod,
Miként fújják, néked csak úgy köll táncolnod;
Idegen nemzetre szállott szép országod,
Tűled elvétetett aranyszabadságod.
Ez egyníhány versek Magyarország dolgát
Mutatják és írják nagy nyomorúságát,
Mert ő elvesztette régi igazságát,
Jó Mátyás királynak drága szabadságát.
Az ezerhatszázban és kilencvenhétben,
Az pünkösd havának második hetiben
Írám ez verseket szomorú szívemben,
Az Magyarországban való nagy ínségben.
(1697)
Cserhalom! és nem kér emlékűl oszlopot ércből:
Oszlop vagy magad, oh diadalnak halma, meződdel.
Téged még az erős természet szűle magából,
Hogy mint embernek gyarló munkája, felejtett
Porba ne szállna tetőd, hanem állna, mig emberek élnek,
És a harcos apák hírének lenne tanúja.
Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészté,
Az meg nem rendűlt, romlatlan férjfi erőben
Állván hőseivel: főkép a társas egyesség
Napjaiban temetője lön ellenségi hadának.
Oly vala, mint a két végcsúcsos földközi szálkő,
Mely keleten s nyugaton kitekint az egekre, s midőn itt
Nap veri, ott éjnek rémfátyola leplezi ormát:
Elfáradva leűl a villám mély közepében,
Nem rengetheti meg, nagyságán nem mehet által.
Úgy Árpád honját veszedelmek mennykövi csapván
Nem rendíthették, közepén túl nem hata mérgök.
Akkor az ifju király Salamon szép déli sugárként
Járt a sergek előtt, vele két fejedelmi levente
Ég áldása gyanánt, bölcs Géza, s szekercecsapással
Rettenetes László, Bélának gyermeki, jártak.
Akkor együtt az erő, bátorság s józan okosság
Őr vala, és akadály az enyészet napjai ellen.
Kétes az ütközetek forgása: Sajóra, Mohácsra
A jó honfi ma is könnyezve tekint, de ki retteg
Hallani a harcot, melyet László keze harcolt?
Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője.
Merre Ozúl, haragos kúnok fejedelme, hadaddal?
Visszalobog zászlód éjszaknak durva szelétől,
Háromszor fordúl paripád, hogy visszaragadjon.
S nem látod magad is vijjogva röpülni fölötted
A puszták madarát? Eljött, hogy téged emésszen,
S szállongó fiait meghozza lakozni hadadra!
Nyargalnak, még nem tudják, hogy veszni jövének.
Mint a farkas, mely juhakolba ereszkedik, öl, dúl,
S gond nélkűl rabol a remegő falkában, azontúl
Menne; de örvös ebek várják ordítva, közelget
A boszuló pásztor, s fölemelt villával ijeszti.
Úgy haladának ezek gyilkos szándékkal. Utánok
Puszta maradt Nyírség; Tisza gazdag partjai nyögtek
Vad tapodások alatt, és vért mosa rólok az árvíz.
Látta Bihar pusztúlását, s nem tudta kerűlni,
Szörnyü halál takará a bátor férfiak arcát,
Haldokló öregek jajgattak rajtok elázva
Honni rokon vérrel, s keserű fájdalmas özönnel;
Dúlt ágyon csecsemők egyedűl fetrengve sirának,
Ifjú anyjokat a táborral gőgös Ozulnak
Vad katonája vivé pórázra kötözve; szüzekkel
Nem közös indulatok láncán hajtattak az ifjak.
Jött agg Ernyei is. Dúltan vala mindene. Még egy
Kincse van, úgy vélé, a szöghaju nyájas Etelke.
Nincs többé, csak üres viszhang felel: "édes Etelkém!"
"Sírba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok
Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván
A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt
Tagjait usztában pusztító halsereg űzi.
Láttam volna halál ágyán hervadni mosolygó
Szép fiatalságát, kétség nem nyomna: megáldnám
Istenemet, s tűrnék. Most nézek, s nincs mire: szólok,
És az üres viszhang gúnyol felelettel. Elálltak
Könnyeim: azt kérdem, van-e még jó istene a vén
Ernyeinek, vagy csak haragos kéz villog az égben,
Mely lánggal fölirá bűnét, s most megveri érte?"
Igy panaszolt az öreg, s meg' visszacsatolta rezegve
Hangzó fegyvereit. Hogy harcra riassza királyát,
S Béla dicső fiait, búsan, de sietve megindúlt,
És az ürűlt teremek szomorún döbbentek utána.
Már hegyen ül terhes felhőként népe Ozulnak.
Sátor alatt pihen ő hímes szőnyegre terűlve.
Lábainál buzogánya hever, hadi kürte fejénél,
S a letüzött dárdán kalpagja; de oldala mellett
Kötve maradt a kard: hüvelyén szörnyű keze nyugszik.
Lejt, vigad, ordítoz, zsákmányait hordja elébe
A szilaj ifjúság; dalt mond szép rabja siralmas
Arcairól, dalt a harcokról, s győztös Ozulról.
Csak maga Böngérnek fia nem jő, a magas Árboc,
Csak maga késik még rabját köz örömbe keverni.
Mint áll a sas, mely fiat őröz fészkes üregben,
S messzire, bár éhes, nem mer távozni fiától:
Úgy állott ő a sátorban csendes örömmel
És aggódással, vele ott állt néma szoborként,
S hajh! más érzéssel, a szöghaju nyájas Etelke.
Nézte, az út sikján László hada nem ver-e port még?
Nem jön-e atyja fehér zászlót lobogtatva kezében? -
Minden csendes volt, egyedűl hangzott az örömtől
Cserhalom, és hangját a környék visszafelelte.
Nem jöve még László, nem volt még atyja kezében
A lobogó címer; de legott eljöttek az ifjak,
Árbocot üdvözlék, s a lánykát nézni megálltak.
És legelőbb eljött, s így monda bogárszemű Kődör:
"Szép a hattyu, midőn távol honjának egéből
Csendesen érkezvén idegen tó habjain ül le.
Ott az özönt könnyű lebegése hasítja, s leszállnak
Hold és csillag ezüst sugarakkal játszani hozzá.
Oh Böngér fia, boldog vagy, szebb a te leánykád,
S nem feketébb, mint a hattyúnak tollai, keble.
Kár hogy könnyet ereszt; de te Árboc menj, letörölni
A bús lány könnyét: forró az, elégeti arcát."
Erre felelt komoran Böngér fia, termetes Árboc:
"Menj tova, jó Kődör, ne beszélj nekem ilyet: enyelgést
Nem türök én soha is, mikor arra nem ösztönöz elmém."
S elmene az tüstént; de helyette csoportosan eljött
A szilaj ifjúság, és volt, ki mosolygva imígy szól:
"Oh Árboc, ha szeretsz, szedd rendbe rabodnak alakját.
Nézd, hogyan elfordúl: arcát betakarja előttünk.
Termete mily súgár, s mégis mily teljes, igéző!
Hablebegés minden kis mozdúlatja. - Parancsold
Szólani, bár minden szava tíz aranyomba kerüljön;
Mondd, hogy nézzen rám, s szép íjamat itt hagyom érte."
Jött még egy, s a lányt megnézvén monda: "Bolond vagy,
Hogy nem örülsz Árboc, hagyj bár kis időre pihenni
Szög haja árnyaiban, fogadom, hogy többet örűlök,
Mint ha ma száz tengert kirabolnék gyönge javából."
Harmadik is jött, és így szóla: "Ne mondjatok annyit:
Én magam érdemlem, hogy szép szót mondjak előtte.
Jól teve, hogy bé nem takará kis lábait a szűz:
Olyak azok, mint a tajtékból fútt halom, és én
Mily boldog lehetek, ha csak azt illetheti ajkam.
Lába nyomát csak ugyan tőlem nem tiltja meg Árboc,
Azt itt hagyja talán a porzó tiszta homokban;
Én pedig egyszeriben paizsom lapjára kimetszem,
Elviszem a földnek minden részére csatázva,
S lányt keresek, kinek e lábnyomhoz lába hasonló."
Legbátrabb vala Dember, erős magzatja Cikának.
Szőke fodorhajjal teljes két válla, piroslók
Arcai, termete nagy s deli, pillantása hegyes tőr,
Szíve sebes szélvész, s lobogó láng arra, mi szép s nagy.
Ez beszökött, a lány arcát megnézte, s elámúlt,
És mikor a szó visszakerűlt ajakára, imígy szólt:
"Árboc! téged az ég megbüntet, hogy kiraboltad,
Vagy maga e lánykád rablá szépségit az égtől,
S most büntetve van itt. Asszony nem szülhete ilyet,
Téj nem táplálá; hanem élt fenn illatözönnel.
Elkerülék őt a szelek, és harmatba füröszté
Arcait a hajnal, s mert arcai szebbek azénál:
A hajnal csak azért lett szégyent vallva pirossá.
Nézzed bár szemeit: mi van ottan földi? Az éjfél
Legfeketébb foltját napnak közepébe ha tenném,
Még az lenne talán szeme nyílt fényére hasonló.
Oh Árboc, mondd, s a hajnalt leimádkozom érte,
Elhozom a napot, és minden ragyogásit az égnek,
S itt hagyom érte neked, mert ő maga szép nap előttem."
Igy szólt ő; de nehéz gondok s fájdalmak epeszték
A szomorú lánykát; Árboc pedig álla közöttük
Félig emelt karddal, s így szólt kifakadva boszúsan:
"Vagytok-e még többen s mit akartok fecske beszédűk?
Vagy vígságtokat én megháborgattam-e, hogy most
Rajtam üt e sok nyelv, s fülemet nem hagyja nyugonni?
Hagyjatok el, bizony itt az idő, hogy hagyjatok el már,
És ki ezentúl is háborgat játszi szavakkal,
Annak némavakon hasznosb lett volna születni;
Mert én némává s vakká teszem őtet azonnal."
Ő így szóla, s haragja elől hátráltak az ifjak.
Dember kardra csapott. Még ez végére sem érvén,
Jött maga gőgös Ozúl, a lányt megnézte, s imígy szólt:
"Hah! bizony ok nélkűl sátorban nem marad Árboc,
Kincse van, őrzeni kell. Ifjú, halld, amit Ozul mond:
Add nekem a lánykát, od'adom Zeje lányomat érte,
Énekes, és ragyogó, mint legszebb csillag az égen,
S harmatnál gyengébb, nem volt még férfikarok közt.
És adok öt fiatal hadi mént, mind gyorsat, erőset:
Nyergesek, és aranyos csótárral gazdagok, és bár
Kérj még rá valamit, kész érte megadni vezéred."
Erre felelt szaporán Böngér fia, termetes Árboc:
"Tisztelet, oh diadalmas Ozúl! és hála tenéked;
Hogy Zeje lányoddal megkínálsz engem, utósót
A harc hősi közűl; de bocsáss meg, nem szabadulhat
Árboc ezen lánytól: hozzá van szíve lekötve.
Amit ezentúl még mondasz, fejedelmi ajándék:
Oh de habár paripád mind széltől volna foganva,
S rá csillagos ég közepéből lenne kiszegve
Legragyogóbb takaró, az mégsem kedves előttem
E lányhoz képest. De ha gyáván küzdve találandsz,
Vidd haza őt bízvást, és engem fogj be lovadnak."
Elvégzé Árboc, s így válaszol erre vezére:
"Meg nem gyűlöllek, noha kissé büszke vagy Árboc!
Elvárom harcod hírét; de ha gyáva vivó léssz,
Rajtad ütök, s e lányt feleségűl birja lovászom."
"Nem, soha!" szólt Árboc, s megüté a kardot előtte,
És iszonyú szemeit vérrel tarkázta haragja.
Megfordúla Ozúl, s elmentek az ifjak utána.
Igy mulatának ezek, mikoron már fölkele a nép,
S Ernyei kürtétől hangzott széltében az ország.
Fölrobbant Salamon csattogva királyi hadával,
Jött az erős László, jött Géza, boszúsan eredtek
A rohanó seregek pusztult szélére Biharnak.
Árboc csillapodott, látván, hogy nincs ki boszontsa.
Könnyü ruhát s tigrisbőrt tett paizsára, szelíden
Eltörlé a lány könnyét, s odavitte leülni.
Ő pedig ült kis lábaihoz, s biztatta szavával.
Akkor megnyitván rózsás szűz ajkait a lány
Szólt, s kedves hangját a lég is játszva emelte:
"Bajnok! téged erős, de szelíd atya nemze, s öröm közt
Bíboros alkonyban születél kegyes édes anyától:
Nem bántasz magad, és mástól bántatni nem engedsz,
Hogy jóságodnál rabságom kínja nyugodjék;
Téged azért, mikor istenemet kérlelni borúlok,
Szüntelenűl bizodalmas imádságomba csatollak,
Hogy valamerre menendsz, érezzék fegyvered élét
A csata vérmezején, s rettegjen jőni halálod.
Csak soha erre ne jőj: inkább a kölykes oroszlánt
Vagy dél sárkányát verd föl háborgani, mint a
Hármas bércek urát, s termékeny Hunnia népét.
Csattog az, és fölkelnek ezek, fölkelnek az ifjak,
S a pártás szerető nem fél gondolni reájok.
Nincsen erő, melyet meg nem győznének erővel,
Nincs rohanás, melyet rohanással meg nem előznek.
Csak maga a fejedelmi vitéz, a baltacsapással
Rettenetes László, seregekkel mérkezik és győz.
Oh Árboc, tudom én, hogy Ozulnak népe veszendő,
És te talán meg is átkoznál, ha elérne halálod,
Hogy, noha jól tudtam, nem szóltam semmi veszélyről.
Mondom azért, jőj el, sőt fuss, amennyire futhatsz;
Mert hacsak el nem nyel seregestűl Cserhalom, itt ér
Benneteket s letipor Salamonnak szörnyü hatalma.
Oh jer hát, kísérj el atyám teremébe: talán még
Ott vár, ősz hajait szomorún tépdelve miattam.
Jer, ha elébe megyünk, meglásd, fog sírva köszönni,
Sírva köszönni neked, hogy lányát visszaszerezted.
Váltságúl amit birhatsz, elhozni szabad lesz.
Dúsan térsz haza, s majd ha lovad megbotlik az úton
Nagy testhalmokban, s nehezen röppennek odább a
Jól lakozott madarak, megdöbbensz, kérded az éjtől:
Mely nép táboroz itt? és nem fog senki felelni,
S ím meglátod Ozult, véres képére süt a hold:
Akkor az ősz bajnok lányát tisztelve megáldod,
És a nemzeti gyász mezejéről búsan odábbállsz."
Nem szereté a rab lánytól ezt hallani Árboc.
Mégis visszanyomá lázadt lelkébe haragját,
Fölkeresé a lányka szemét, így monda viszontag:
"Mit mondasz nekem álmokat, oh szépséges Etelke?
Nem tudod azt, hogy szó nem ijeszt el bajnokot? Ember
Kell oda, s öldöklő fegyver; de te mily csapodár vagy,
Hogy fenyegetsz? - A rózsa megint be akarna borulni
S nem tud, mert kebelét melegíti az ifju verőfény,
Harmat reng levelén, és a völgy hű szele ráfú:
Mindinkább kiborúl azután, s bimbója mosolygóbb.
Úgy te szeretnéd homlokodat fellegbe takarni,
S az jobban kiderűl; örömest ráncokba kevernéd
Barna szemöldökidet; de azonnal visszahuzódnak,
Mint délszakra menő naptól a könnyű szivárvány.
Bús, komoly is lennél; de mosolygó kellemek őrzik
Arcaidat, s szebb vagy, mikor ezt elrejteni készűlsz.
Halljad azért, és tudd, mire szánt el tégedet Árboc:
Honnosaid minket nem fognak elérni, vidáman
Ülnek azok hűs csarnok alatt hadi dalra figyelve.
Sok borral társára köszönt, s nem tudja, hogy avval
Issza halálpoharát; mert nincs már, akire gondolt.
Mink azalatt tova száguldunk, s bár jőjenek aztán
Hőseitek, vagdalhatják a visszasüvöltő
Esti szelet, vagy az árnyékot, mely barna homályban
Rengve fut, és hosszú rémmé nyujtózik előttök:
Minket ugyan többé nem fognak lelni, s köszönjék,
Hogy nyilaink által nyomorún nem halnak el ők is.
Én pedig elviszlek tenger szigetébe keletre;
Szózatosabb ott a csalogány, és berke virítóbb,
Lengedezőbb a szél, szebben tündöklik az ég is,
S kis csemetén nemesebb izlés almái pirulnak.
Abba madár sem jő innen; fáradva zuhan le
A sas is arra röpültében, s örvények elisszák
Szárnyait: embernek bajos út, csak századik éri.
S jőjön bár maga, kit nevezél, a baltacsapással
Rettenetes László, s vele honnod ürüljön is, elvész,
S tengeri szörnyetegek fiait táplálja hadával.
Őt, mikor a fényes fegyverben látja leülni
A mélység hala, rámozdul, s közelíti örömmel,
Emberevő száját puha szép tetemére kinyitván.
Csak te kesergesz tán, de haszontalan; ekkor erőmmel
Nem birhat kényed: jobb hát kebelemre borulnod,
És örömet hoznod fiatalságomra sziveddel.
Boldogságomat én tőled nem foglalom ingyen,
Amire vágyad ered, fogod azt birhatni kezemből,
S kedveden áll, Árbocnak rabja, vagy asszonya lenni."
Így szólott ravaszúl, hogy Etelke felejtse hazáját,
És egyedűl legyen ő kebelének gondja, szerelme.
Balgatag! a síkon már megvillantak az ércek,
Por kele, és lobogós daliák vágtattak előre.
"Talpra vitéz!" hangzott szájából gőgös Ozulnak,
"Talpra vitéz!" hangzott az egész Cserhalmon utána.
És kele a kunság zörgő fegyverrel, üvöltve.
Megrendűlt ekkor, s bámulva tekintgete Árboc.
Mint kit aludtából földrázó dörrenet ébreszt,
Úgy kele ő: elröppentek szép képzeletének
Álmai, és gondok, más gondok mint az irígylett
Szerelemé, szálltak habozó lelkére setéten.
Jött fegyverneke, és paripát, dárdát hoza gyorsan.
A fölijedt deli lányka legott elhagyta ülését;
Nem rejté örömét, örömében könnye megindúlt.
A siető Árboc sírását búnak itélé,
Büszkén hordta fejét, s hadi indúlatja hevében
Hagyva előbbi szelídségét nagy zordonan így szólt:
"Sírhatsz, akiket ott megláttál, halni sietnek.
Sírj; de utószor most, örömöd várjon be csatámról."
Igy szólván paripára szökelt, és rendbe vegyűle.
Két részről riad a kürt és csendűlnek az ércek.
Vad recsegésök után örvény szakad a levegőben,
S összeveszett hangok zavarékit hordja visítva.
Fennvillámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.
Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon
Szendergő haragot, s az ölés vad gondjait: egyben
Megnémúl az öröm. Cserhalmon rengve, csörögve
Vaskoszorú villog hadijesztő férfi kezekben.
Csak maga gyenge virág az emésztő körben Etelke.
Kétes öröm s bú-fogta remény változnak eszében.
Nem láthat le, kemény hadi férfiak állnak előtte.
Térdre borúl, és kéri kegyét a mennyek urának.
Vesszen-e? Hasztalanúl menjen kérelme szivéből,
S szűz tetemét a harc iszonyú katonái tiporják?
Meghallgassátok gyötrelmiben, oh egek, őtet,
Honját kéri, ti adtátok, ne ragadja el ember.
Hah! de mi csattog alatt! mely nép rohanása közelget?
Vassá váltak az emberek, a sok dárda Bakonnyá,
És nem ló, röpülő sárkány viszi rémesen őket.
Mintha velök hoznák az egész nagy földet, utánok
Mozdúl az, s panaszos porait fölhajtja az égre.
Itt vannak, ritkulva leszáll a porköd: erősebb
Férfiak a vasnál, és a sok dárda Bakonynál
Szörnyebben villannak elő; habosan megy alattok
A délceg hadi mén, üdvözli nyerítve az ormon
Állókat, s meredő füleit hegyesíti reájok.
Nézzétek, kit föd legelől kapcsoltan arannyal
Szép párduckacagány? ki lobogtat kolcsagot ékes
Nyusztkalpagja fölött ragyogó nagy gyöngybe szegezve?
Sasszemeit bátran veti kész seregére Ozulnak.
Ifjú még, a férfiuság nem gyáva mohával
Most barnúl, arcán szépséggel páros erőnek
Dísze virít, de szivét máris nagy gondok emelvén,
Méltósággal jár, s forog a seregeknek előtte.
Ő! s ki lehetne egyéb a hármas bércek uránál?
Ő az! sárga lovát meghajtva hatalmasan űli,
S az büszkén szedi szárait, és alig éri meg a port.
Alföldön született széllánggal vemhes anyától
És versent futa puszta mezőn a könnyü szelekkel.
Most viadalra szokott, s vas-zablát hordoza száján.
Barna tömött felhőn az egekhez tudna rohanni,
Oly sebes és könnyű: Salamon még akkor is ülné;
Mert nincs nagyratörő lelkének semmi határa.
Nem tova, s csak kissé hátrább ősz Ernyei nyargal.
Ernyei, kit késő fiak is tisztelve neveznek.
Kész bajnok, de rokon karok ellen sírva csatázó,
Bús atya, honja egyes sergének mégis örűlő,
Most jól bízva halad mellette királyi urának.
Bölcs és tisztes öreg mellett szép látni az ifjat.
Hajh! csak ez a hévtől inkább ne fogadna tanácsot
És gonosz embertől, Mogyoród nem nyelne rokon vért,
S csontokon ült szellő gyászt nem hordozna határin!
Vagy hova tévedtem? Hallgass el, bánatos érzés!
Győzni tanult hadakat látok száguldani: látom
Veszprém s Tolna merész hadait, Zala népe virágát;
A Duna mellékét látom fölkelni; Fejérvár,
Honni királyokkal még akkor büszke Fehérvár
Gyermekeit magasan rengő dárdákkal. Utánok
Nyitraiak jőnek. Komolyan megy előre vezérök:
Nem ragyogó maga, fegyvereit láttatja ragyogni,
S mennyei végzéshez mérvén a földi hatalmat,
Elszántan, de okos gonddal viszi harcra vitézit.
Tiszteld őt magyar, és neve mondására hajolj meg:
Géza ez, a győztös Bélának idősb fia, jámbor
És örömest vesztő, csak kárán nemzete nyerjen.
Most a dúlt Bihar és véres Tisza népei jőnek
Réz buzogányokkal; mentéik hátra lebegve
Úsznak az alszélben; szemeikben néma boszú ég,
A cserhalmiakat kicsapó szikrája keresvén.
Mért rebeg a szózat Lászlót is közbenevezni?
László, a fejedelmi vitéz, amaz isteni férfi,
Aki kemény erdélyi pejét ugratja közöttük?
Nem föld ád neki lelkesedést: szűz tiszta szivében
Él az erős isten, s a nemzeti ritka dicsőség.
E kettő viszi csendes időn, s intézi csatáin.
Nem villám vagy szélrohanás viadalba menése;
Oly az, mint, ha leszállana, lenne az égnek uráé,
S emberi fegyverrel ha csatázna gonosz fiak ellen.
Arcán lelkének teljes nagysága ragyog, s még
Hódítóbb ez erős ifjúság kellemi által.
Termete nem látszik romlandóságra teremtve:
Szép, magas, és izmos; vállán két bojtos oroszlán
Bőre terűl, széles mellén egymásba harapva
Vastag aranyszájjal; paizsán Pomeránia hőse
Látszik tört fejjel lehanyatlani Béla kezétől.
Béla hatalmasan áll fölemelt dárdával előtte,
Érte sohajt, rá vár a gyenge királyi leányka,
S már-már nyujtja kezét, koszorúját nyujtja kezében.
Kalpagját hamuszín lobogó árnyéka takarja;
Rojtos két saruján súlyos sarkantyuja fénylik,
Jobbjában villog, s perdűl a szörnyü szekerce.
Nézi Ozul, bámúl a nép, elhűlten, ijedve
Kérdezik a halmon: "ki az a hadi férfi közöttük,
Nagy s izmos vállal magasabb a többi seregnél?"
Mint mikor a vizek istene kél, nagy melle kilátszik,
És elnéz hullámi fölött: László is azonkép
Vállastúl magasan látszott a többi seregből,
És ha körűlhordozta szemét, elláta fölöttük.
Három erős apród jött sok fegyverrel utána,
Íját hozta egyik s nyilait puzdrába szorítva.
A másik buzogányt, s rohanó kopjákat. Utánok
Jött, s egyedűl a nagy dárdát hordozta Kelendi.
Szálfa előbb, hegyen állt bokros szép fejjel az égnek,
Ágai közt madarak fészkeltek: most oda fénylő
Gyilkos acélhegy van faragott végére szorítva.
Két kézzel bajosan, s csak alig forgatja Kelendi:
Béla dicső fia azt félkézzel emelgeti könnyen.
Régi hazánk fia ő: unokák! örvendjetek immár
Hallani a harcot, melyet László keze harcolt.
Összemegy a három vezető, komorodva megállnak
A rohanó seregek. Nem máskép csendesedik le
Tengeri partok közt a zajt még rejtegető víz:
Csillám fut tetején; de belűl a nagy hevet érzik,
És iszapos gyöngyös fenekére lebuknak az úszók;
A bölcs kormányzó csillámát messze kerűli,
S könnyü vitorlákkal siet a vészetlen öbölbe.
És ím zaj támad, feketén fordulnak alulról
A vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten
Tátogat a tenger, fölhíja üvöltve szakállos
Gyermekeit, s iszonyú rohanással harcol az égre.
Nem nyughatnak alúl, fejöket rettegve ütik föl
Tört tajtéka közűl a mélység szörnyü lakói:
Barnúl akkor az ég, s a napfény elfut előlök.
Úgy nyugovának ezek; de vitéz képeikre kiültek
A rejtett haragok, s az ölő hatalomnak alakja.
Jel fuvaték, s egyszerre kitört a gyilkos erőszak.
Félig alájöve gőgös Ozul, s már záporözönként
Csengve röpült a nyíl két harcos népnek ivéből
S a szabados köztért sűrű árnyéka borítá.
Rettentő; de nem ártó harc: fáradva leestek
Porzó lábak előtt a vesszők, csak maga László
Külde ölő nyilat a nagy idegről gőgös Ozulra.
Elment az, s csillogva csapott paripája szügyébe.
A megszökkent ló nyöszörögve rogyott le Ozullal,
S az csak alig tartotta magát, hogy völgybe ne hulljon
Messze vetett heggyel dárdáját földbe szegezvén.
Látták, s rémülten sietének elébe vitézi.
Unta ez ütközetet Salamon, s "a hegyre" kiálta.
"Most ide, aki vitéz, a hegyre kövesse királyát."
És ki ne menne? "Temessük el azt, riadoznak az ifjak,
Aki velünk nem jő" s mennek vetekedve nyomában.
Ernyei szól egyedűl: "Ne siessünk veszni, királyom,
Van laposabb út is, meredek nagyon a hegy előttünk."
"Gyáváknak meredek, nem az a nagy bércek urának."
Igy szól, s egyszersmind nagyot ugrat könnyü lovával
A tüzes ifju király, alig ér vele népe; de mostan
A kunság ordítva lecsap. Száz kopja röpül le;
A megütött paizsok nagyokat döbbenve repednek;
Megrendűl Salamon nyergében, hullnak az ifjak.
Hasztalan, ő el nem csügged, folytatja vivását.
Kardra kerűl a harc, s ím a magyar ifju királynak
Kardvasa villámlik legelől. Sok futna előle,
Meg nem fordulhat: leesik csikorogva sebében,
S hengeredő tört teste lovak lábában akad meg.
Most közelít Árboc, szerelem s harag űzi csatára.
Súlyos karjától leesik Bere, Szondi: lovastúl
Megdől az, s csak alig lesz ment a szörnyü haláltól:
Társai fogják föl sürüen csapatozva nyomában.
Már Salamonra vivé dárdáját Árboc; ijedve
Zúgtanak a távollévők: ősz Ernyei gyorsan
Ott terem, és az ütő dárdát elcsapja szivéről.
Most gyalog indulnak fel többnyire: gyilkos acéllal
Fordul meg Salamon, bántóját szerte keresvén.
Ernyeivel küzd az, s elvágott dárdanyelével
Visszacsap a nemes ősz bajnok képére boszúsan.
Arra rohan maga is, vele fölrándulnak az ifjak
S elleneit víják: a kun vaskarja nem enged,
S hosszu lesz a rövid út a nagy meredekre vivóknak.
Géza tovább lekerűl népét kímélni ohajtván.
Hosszu de biztos utat választ a hegyre: vasazva
Megy négy szegletben roppant dandára, s tömötten.
Nincs akadály, melyet meg nem nyomhatna. Előttök
Bátor Opos száguld, s csak alig zabolázza haragját.
Menne, rohanna, röpülne, de nem hagyhatja vezérét.
Messze kerűld idegen föld gyermeke, messze kerűld őt!
Irgalmatlan erővel jár a harci veszélyben,
S még kezeit soha ellenség nem hagyta el élve.
Gyors vágtatva jön egy csapat a dandárra: erősen,
Bár lassan, megnyomja, s halad bölcs Géza közöttök.
Bátor Opost már a megölöttek vére borítja.
László közre marad, s így haddal szerte körűl van
Véve Ozul. Hármas ropogással csattanik össze
Két heves ellenség. Iszonyú torkokkal üvöltöz
A győztös harag, és nyomorultan jajgat az inség,
Cseng, törik a fegyver, döbög a pajzs, harsog az érckürt,
S a levegő nem elég a sok hadi hangot emelni.
Gyilkos népek alatt nyög Cserhalom, oldala síkján
Vas lábú paripák dúlnak: port verne, de vérrel
Páros az, és letapadva borúl a gyenge füvekre.
Villámként fut s csattog Ozúl a rengeteg ormon.
Nincs helye, száz helyen is lecsap a seregekre gyakorta.
Majd itt, majd meg amott tündöklik fegyvere: vissza
Verdesi a közelítőket, s biztatja vitézit.
Mint mikor a nádas tetejét szél űzi, zavarja,
Úgy kevereg s mozog a kelevéz s kard: ő buzogánnyal
Döngeti elleneit, s valamerre megy, a zaj, erőszak
Ővele jár: ott a rontó csata mérge. Miatta
Csak lassan kelhet Salamon. Még messze hegy alján
Harcol Géza; de László jő veszedelmes erővel,
S a lecsapó katonák nem győzik elállani utját.
Jő legelőbb egy könnyü csapat. Kopjázva vet ellent
Bajnokival László, azok egymást érve lehullnak
Kopjavetési miatt; de vadan jő Cserge vezérök,
Mint hegyi szálfa, magas lobogóval messze kitetszvén.
Kétszer vet Lászlóra gerelyt, harmadszor eléri
S rettenetest hangzik Lászlónak pajzsa; de vissza
Rántja ez a kopját, s rohanón Csergére hajítja.
Cserge bukik vesztére: saját vasa száll be ropogva
Homloka nagy csontján, s ő félrezuhanva lefordul:
Fut lova, és az üres nyerget szomorún viszi hátán.
Béla dicső fia megy tova, s már öldökli, zavarja
A másik csapatot. Katonái zajongva nyomulnak
Dúló bárdja után, s a kunság elfogy előttök.
S ím más hadnagy jő feketés vaslapba ruházva,
A csendes Kobut, és Lászlóra szökelteti ménét.
Régi vitéz lassú ártalmat hordoz eszében,
S nem kis erőt agg karjaiban. Rémítve csörömpöl
A páncél testén; László paripája megugrik,
S már Kobut a kelevézt derekához méri hegyével.
El sem véti; de Lászlónak peje ujra megugrik,
S elrohan a kelevéz üresen. Nem késik, azonnal
Megfordul Kobut, és tova tér Lászlónak előle.
Most meghajtja lovát László, s a szörnyü szekerce
Fölkel ölő vágásra; Kobut nincs itt, hogy elérje.
Távolról rohan ő sarkantyút adva lovának,
S a kelevézt magasan László arcára feszíti.
Mindent félrevet ez, kinyitott baljába szorítja
A vékony kelevézt, s Kobutot vele húzza magához.
Akkor jobbjával leesik nagy bárdja Kobutra,
S amint megszegi vassisakát, nagy része kicsorbúl,
És lereped. Kobut elszédűl, s a másod ütésre
Megcsörrenve ledűl, s ősz fürtei vérbe borulnak.
Béla dicső fia megnézé, s így monda: "Merészen
Harcola bajnokiért az öreg, s tetemökre borult le.
Meg ne tiporjátok ti Biharnak gyermeki őtet.
Nem harcol többé, temetését várja porában."
Igy szólt, s elkerülék az elejtett testet az ifjak.
Ő pedig a repedett bárdot levetette, s Kelendi
Jött a nagy dárdával elő. A harmadik osztályt
Kergeti már László. Dárdáját félve kerűlik
A kunok, és mással keverednek harcba körűle.
S ismét jő egy hadnagy, erős magzatja Cikának,
A rohanó Dember; de nem ellene, népe felé csap,
És Bihar ifjai közt száguldoz véres acéllal.
Ellene megy László oldalt fordítva futását.
Hallja zaját Dember s nem fordúl vissza, tovább megy
Mint a vízszakadás, a völgyi vitézeket űzvén.
Nem retteg dúló csapatok közepébe rohanni,
Csak maga rettenetes László, őt futja, kerűli,
És dárdája elől bátor katonáin utat tör.
Hasztalan! ott terem ez. Haloványság űli az ifju
Arcait, és most éltében legelőször ijed meg.
Megfordúl; de remeg sastoll lobogója fejével.
Rettentőn közelít dárdás László is azonban,
A rezzent levegőt zúgó rohanása hasítván.
Mind Demberre kiált a kún, s ő rendbe szedődvén
Helyt áll, régi dagályával fölkelti haragját,
S a hosszú kelevézt szúrásra feszíti; de László
A szúró kelevézt ügyesen föltartja paizzsal,
S egyszersmind suhogó dárdáját szörnyen emelvén
A nyakszirten ütött Dembert megsujtja: lovastúl
Eldűl a nyomorult, a völgybe hat ölnyire bukván.
A nagy erőszaktól Lászlóval tántorog a ló,
És lerogy összeszorúlt páráját nyögve kifúván.
Szép, míg déli tetőn áll a fiatal fa, verőfény
Járja fejét, lombjának zúgva hizelkedik a szél,
S gyenge virágok bujnak elő hűtözni tövénél
Harmatos árnyékban; de hamar jő ellene szélvész,
S forgó harcaival csikorogva kirántja tövéből.
Akkor napfénytől elhalnak az ifju virágok,
S hervadt lombjai közt szomorúan hallgat az alszél.
Szép s ragyogó voltál Dember te is a magas ormon.
Most az erősebbnek nagy sujtására ledőlvén
Éktelenűl nyomod a földet, hova rablani jöttél,
S majd beköszöntenek a véres por férgei hozzád.
Új paripára szökik László, ijedezve kerűlik
Rettentővé lett karját a vert hadak. Ortos
A negyedik hadnagy, jövetét nem merve bevárni
Megszalad. Oktalan! a dárdát nem tudja kerülni:
Az derekába merűl, s gonosz élét elnyeli gyomra.
Még ki van, aki merész karját Lászlóra kinyujtsa?
Hol vagytok, kiket a delelő nap láta örülni,
És elbujt rablástok elől? Hova lettetek ádáz
Bajnokok? a hírért ki csatáz meg Béla fiával?
Nincsenek! a szaladás legutósó gyáva reményök.
Még maga harcol Ozul, s László katonái elesnek
Karja miatt. Elesik szeme fényit vesztve Zavartag
És Kaba, és az erős Kurzánnak erős fia Dombi.
Jött Kalló, sebes örvényként forgatta kezében
A láncos buzogányt, s az messze röpülve halálos
Gombjával szaladók hátát döngetve bezuzta.
Most meglátta Ozult, s csörgő láncára eresztvén
A sujtó buzogányt iszonyún jártatta fejénél.
Ezt is Ozúl, az ütést kikerülvén könnyü bukással,
Mellben vágta, s szivét ketté osztotta. Legottan
Ingadozott Kalló, s buzogánya magára csapódván
Láncával betekerte nyakát. Rávága Ozúl még,
S az lezuhant. Érted hala meg, szent földe hazámnak
És el nem jajdúlt, fenyegetve borúla porodba.
Látták a szaladók, s ordítva siettek Ozulhoz,
Ő haragos szemeit forgatván harsoga rájok:
"Im gátot vetek a holtakból, még hova futtok?
Élni talán? Ide hát! még itt élet van előttem.
Elvész, aki szalad: szaladását éri halála."
Monda s erősített lélekkel vitte vitézit.
Új harc támada most. Elbúsúlt lelkek ijeszték
A győzők erejét. Valamint mély poklos üregben
Hol szilajúl sívó ördögfiak üldözik egymást,
Oly vala itt a zaj viadalmi körében Ozulnak.
Látta, de nem kerülé ezt a fejedelmi levente.
Kardot rántva csapott közepébe s kiáltoza fennyen:
"Jer neki, büszke vezér, vagy szívedet add meg előttünk."
S íme egész seregek mérgét hordozva szivében
Eljöve gőgös Ozul. Mint pusztai borzas oroszlán
Megrohaná Lászlót, s paizsát elverte kezében.
Visszacsapott ez, s most vasaik veszedelmes erővel
Összetalálkozván a léget messze betölték
Rémítő csengésökkel. Borzadva remegtek
A lobogók, s fejeikre halál árnyéka setétűlt.
És ha mikor Lászlót megszédíthette halandó,
Most vala az. Diadalra szokott vágása Ozulnak
Bal vállába hatott, s vérét mellére kiontá.
Már László keze is vágásra szegűle, de látta
S elkerülé Ozul a villámló kardot azonnal
Félrébb szöktetvén, és új rohanásra irányzott.
Nem várá emez, ellene ment és monda: "Ne örvendj
Véremen, ellenség, fejedet viszem érte hazámnak."
Igy szólt s egyszersmind megelőzve csapásit Ozulnak
Hármas erőszakkal leütött nagy barna fejére.
Szélvész markában kard nem sujthatna nagyobbat:
Ketté vágta fejét, s mellcsontját érte hegyével.
A hasadott fejjel leesett nagy teste Ozulnak,
S melyen büszkén járt, lett a rút porral egyenlő.
Nézték, s nem láták többé katonái csatáját,
S teste körűl keserű szívvel harcolva elestek.
Cserhalom a meredek helyen is már meg vala víva,
A vérben fürdött Salamon fölütött az oromra,
Elfoglalt ragyogó zászlót lobogatva kezében.
Már csak tetteiből vélnéd országok urának:
Mindene tépve vagyon, tetemén nincs semmi királyi.
Itt is megszalad a kunság, más részen előttök
Áll a széledező dandárral Géza, s Oposnak
Életvesztegető buzogánya kopog le fejökre.
Merre, hová? nincs út, menedék nincs, gyász van előttök,
Gyász nyomaikban: dőlt feleiknek szörnyü halála.
Árboc is, a szomorú csatazaj zendűlve fülében,
Megfuta Ernyeitől, s rabját fölkapta ölébe.
Vaddá lett veszedelmében, nem hallgata szóra
S nem vala mint ezelőtt szerelemmel képe mosolygó;
Féltés ült azon, és vesztő borulása szivének.
A lány esdeklő szemeit most senki sem érté,
Tajtékzó paripán lebegett reszketve sikoltva,
Vad szél hordta haját, vad szél hordozta ruháit,
S a bajnok vas karja feküdt bús keble verésin.
Fenn vala már László, s vállát bekötözni leszállott.
Most hogy előtte rohant a lány gyötrelmivel Árboc,
Rá iszonyú szemeket vetvén végezte kötését,
S lóra kapott. Hangos dobogását messze kihallá
A szaladó Árboc. "Haj! hát elvesztlek Etelke,
És az írígy végzés téged sem hágy meg ölemnek?
Vesszek el inkább, és te is akkor vessz el előttem."
Igy szól, s visszatekint, s fél dárdavetésnyire látja
Gáttalan űzőjét villogva nyomába rohanni.
Még egyszer meghajtja lovát, s keseredve szorítván
A lányt melléhez legutósó harca elől fut.
Mindinkább közelít a zaj. Már méri fejéhez
A kardot László. Még jókor visszacsap Árboc,
És a gyilkos ütést vasa elhárítja fejéről.
Ekkor tágúlást lelvén a lányka, öléből
Földre szökik szaporán. S most Árboc szembekerűlve
Harcol oroszlánként, melynek fölverte tanyáját
A környéki vadász. Jó fegyvere mint az ölő láng
Villog markában s Lászlónak melle felé jár.
S mintha tanyát ottan kívánna felütni örökre,
Mind csak azon fárad; mélysége kecsegteti, abba
Vágy belahatni s szivét onnan kicsikarni vasával,
A szivet, a lánynak, mint vélte, ha veszne, jutandót.
Harca dühösb vala mint ártó. Vas várra csatázott,
Mely iszonyú csengésekkel felel a sok ütésnek.
Nem hever a legerősb daliának jobbja is addíg;
Dúlja, emészti az őt és megfárasztja sebekkel,
Hogy végtére betört házként nyergére leroskad
S tündér vágyaiból a halál veszi által az omlót.
Csak maga állt már a győző s harc-nyomta lováról
A vérsíkra leszállt. A lányka elébe borúla,
És köszönő ajakát az örömnek hangja futá el.
László a remegőt kegyesen fölemelte magához.
Az kipihent karján, s a holt Árbocra tekintvén
Megszáná esetét, s így szólt jó lelke hevéből:
"Oh ha szabad még kérni nekem, hálával adósnak,
Hagyd nekem e holtat: gondom van hűlt tetemére.
Nem volt ő zordon, szerelem szép szózatival jött
Lábamhoz, s mikor úr lehetett kényére, rabom volt.
Tán vétkes s büntetni való, hogy rablani eljött;
Ámde kiszenvede már: én őt kis csörge patakhoz
Eltemetem s lobogós dárdát tűzök le porához.
Fölszedem a kikelet rózsáit, a parti virágok
Bokraival sirjára teszem. Hervadjanak ott el,
Mint ő is szomorún elhervada ifju korában."
Megfogadá a fejedelem, s enyelegve imígy szólt:
"Hát a győzőnek mi jutalmat szána Etelke?
Nem fog-e Cserhalom neki is szentelni virágot,
Mely hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?"
Szebb vala ő, mint tudta, s szivet csábíta szavával.
Megnézé a lányka, szemét lesütötte ijedve.
Visszaesett a szó ajakán, a gondolat elhalt
Lelkében, s piruló arcát égette szemérem.
És mikoron mégis felelését várta mosolygva
A diadalmas hős, rebegő lágy hangon imígy szólt:
"Fejedelem! csak holtaknak kell adni halotti
Tiszteletet, s gyászos koszorút a hervatag ágból.
Élő háladatos szívvel tiszteljük az élőt,
S a győző neve kedves hang: leborúlva nevezzük."
Látta pirúlását László, s nem enyelge továbbá.
Mint a tiszta harang kedves csengései, gyöngén
Hangzott a rebegő lánynak szózatja fülében
És lelkébe hatott; de az érzés könnyü hatalmát
A nagy gondolatok kiveték tusakodva eszéből;
Mégis szép szemeit nem merte bevárni szemével;
Harc-koszorúzta fejét a szűnő zajra fölütvén
Szerte körűlnézett, de futókat nem mene űzni.
Néma szelídséggel vezeté atyjához Etelkét,
És az öreg harcos karjába fogadta leányát
Elvetvén gondját, mellyel volt nyomva, szivéről,
S így szólt elboruló szemeit magas égnek emelvén:
"Mért mondott nyelvem panaszos szót ellened oh ég!
Nem büntetsz te, megáldottál bánattal, örömmel,
S most a bánat után tisztább örömekre derűlök.
Oh már nem lesz üres vénségem, mert velem vagy,
És a puszta lakot szavaid lágy hangja betölti."
Igy minden részről az örömnek napja beállott.
Elragadott fiak és hölgyek rokonaikra borulván
Gazdag örömkönnyek folyták a bajnokok arcát.
Nincsen már csata. Rémítő hűs csendben alusznak
A rohanó daliák. Szél nem mozgatja meg őket.
És most néma dicsőséggel lépdezve közöttük
Összejön a három győző. Bámulva tekintik
Egymást, mint kiket a villongás messze szakasztott.
Hosszú pálya, halál pályája terűle közöttök,
És iszonyú jeleket vágott a harc keze rajtok.
Összejövének most, s népestűl térdre borulván
Hálát zengettek diadalmas ajakkal az úrnak.
Ők kiket annyi halál meg nem fáraszthata, kikkel
Nem birt a hadi vész, az idő mélyébe merültek,
S hamvaikat már a szellő sem lelheti többé.
Még maga áll a hegy, tetején sok század után is
Véren nőtt fűvel koszorúzva uralkodik a hír.
Vajha, midőn odatér honnunk fia, el ne felejtse
Őseit, és szabadabb lélekkel zengje utánunk:
Cserhalom, a te tetőd diadalmak büszke tetője!
1825. április-május
Sűrű spanyolbort szürcsöltél-e?
Vagy ittál-e már téli estén
hajadonlány-szeretőd ajkán
legördülő parfőmös nyálból?
Vagy aludtál-e sátorában
a lángoló nő üstökének?
És húnytad-e már szemedet le,
látva egy vérző, hűs narancsot?
… Én Mária Abariendost
tartom a borok velejének!
A szeretők anyjának tartom
én Mária Abariendost!
Áldassék érte minden lépte,
mely forró combját összehajtja,
hogy egyszer húsa volt a párnám
s véréből ittam vért és óbort…
2
Ó, Mária, szüzek szüze! –
bús szájam ezt rebegte;
a Via del Pinón a bál,
a farsang lelke vagy te!
Ó, Mária, kis balkonod
magasra építették.
Én nem alszom már két hete,
oly lázasak az esték…
A Quarnero oly hűs, oly lágy,
mint – gondolom – a kebled…
Ma reggel rádgondoltam és
ráfeküdtem… Ne vess meg!
Szemem behúnytam és a víz
mellem s hasamat érte:
rádgondoltam és üdvöm volt,
légy százszor áldott érte!
Versek bús csavargója: én,
te táncosnő és nő vagy.
Én meleg ételt nem eszem,
s te szótlan – öldöklő vagy.
Még ifjú testem bús, mert szűz;
te csókokon kövérszel.
És mégis vézna csöppenként
korán miattad vész el.
Kapud alatt, hol buja nők
árulnak rothadt dinnyét,
itt éhezem én éccakán
s el nem mozdulok innét,
amíg a sok fagrádicson
föl nem kerültem hozzád…
Abariendos Mária
borítsd szememre szoknyád…
3
Lejött Mária, lejött Mária,
suhogott, mint a selymek.
S rekedten szólt: ölelj meg!
Bezárt szemmel nézett reám
s kínosan zárt öléből
szent füst szállt föl a mélyből.
Belémártotta körmeit
szennyes, vézna husomba;
selyme csípőm surolta.
Kivonszolt… piszkos földje volt
a Via del Pinónak;
lent fügehéj és tökmag.
Lerántott. Forró keblein
kihasadt a ruhája.
S én hanyatt rogytam rája.
Karolt a karja, mint a vész
s karolt két izmos lába. –
Fuldoklottam hajába…
A nyelve, mint piros narancs,
fogam közé úgy folyt be;
s nyála a keblén folyt le.
És ringott, mint a tengerek,
és ringtam, mint a tenger:
két égő acélhenger…
… És vége volt… És vége volt…
Egy úr állt a balkónon,
mely sötét volt és ódon.
És harsány hangon kacagott
és Mária is véle…
Vajjon még él-e?… Él-e?…
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméltem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő dolgozó
nép gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mint bánja sor törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz "nyiltan" dönt, ki ezer éve
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!
életem körül távoli
gyűrűkben, mint egy óriás agy
fekete tekervényei;
feketén dolgozott köröttem,
hogy legyen arany és gyümölcs:
egyik hazám fekete volt: a
föld volt ő, a fekete föld.
A másik előttem s mögöttem
eltorlaszolta a halált
és ellenséggel és baráttal
az éltető jelenbe zárt,
megfoghatatlan és fehér volt
és átlátszó, mint az üveg:
második hazám az idő volt
és amit adott, a szerep.
És hazám volt a szó, s hazám volt
a nép, mely magyarul beszél,
a nép, az óriási állat,
mely e fekete földön él;
amit mondtam, a nyelvén mondtam,
erőm az ő ereje lett,
sorsát magamba épitettem,
sorsa magába épitett.
S így, meghalva s újjászületve
gőgön és alázaton át
találtam meg végül az élő,
igazi, állati hazát:
a test az igazi közösség,
az idő piros földje ő,
piros húsunkban él az ország,
piros vérünkben a jövő.
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott “vigyázz!”-ban,
“tűz”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
meg abban,
megállt a kapulajban;
abban, ahogy a “halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelen
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrba-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más,
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,
vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből,
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
A magyarság ontológiai képe mellé most tegyük oda az axiológiait is. A magyarság nemcsak valóság, hanem érték is. Érték először kozmikus szempontból, a teremtettség jogán. Belehelyeztetett ebbe a világba, önálló és tiszta léthez jutott, épp annyi jogcíme van élni, mint bármely más létezőnek e világon. A magyarság kell, hogy legyen, azért, mert van.
Lehet, hogy valakire nézve káros lehet, hogy másvalaki helyette jobbat ajánlana: Isten nem ezen a véleményen volt akkor, amikor megteremtette és a világba belehelyezte.
A magyarság értékét biztosítja az is, hogy az emberi szellemnek sajátságos minőségét adja, olyat, amilyet e világon senki más nem ád, csak a magyar és a magyarral az emberi szellem gazdagabbá és változatosabbá lesz. Ezt érezte ösztönszerűen Széchenyi, mikor arról beszélt, hogy az emberiséget meg kell ajándékoznunk egy nemzettel: a magyarral. Lehet-e nagyobb ajándékot adni az emberiségnek, mint egy önálló, tiszta formájú, egyeneslelkű nemzetet?
Ezt meg is tette a magyar. Ezer esztendő alatt egy darabnyi földön teremtett egy önelvű, egyéni művelődést. E nagy mű megalkotásánál nagy erkölcsi és szellemi erőkről tett tanúbizonyságot. Keményen dolgozott, szorgalmas és takarékos volt, bátran verekedett „tékozolva híven életét” és vérével öntözte ezt a földet. Sorsdöntő órákban erkölcsi felelőssége tudatában és bölcsességgel járt. Ezzel létrehozott, kifejlesztett egy nyelvet, e nyelvben egy európai mértékkel is megbecsülendő irodalmat.
Létrehozott társadalmi rendet, jogrendszert, alkotmányt, európai szempontból is értékes alkotást. Hitéről bizonyságot tett, alkotott műremekeket, igazat mondott és jót tett, bűneit megbánta, megvezekelt érte és reménységét nem engedte kilobbanni. Mindezzel a Közép-Dunamedence vezető nemzetévé vált. Kiegyenlített és összefoglalt, elválasztott és egybekapcsolt ellentétes művelődéseket, sokszor saját teste és saját lelke pusztulása árán.
Mindebből azonban még csak az következik, hogy a magyarság eddig értéknek bizonyította magát, kozmikus szempontból épúgy, mint emberi és történelmi szempontból, de nem következik az a nagy dolog, ami pedig reánknézve lényegesen döntő: a magyarság nemcsak állapot, hanem feladat is, nemcsak olyasvalami, ami létezik, hanem olyasvalami is, aminek lennie kell. A magyarságnak is alaptörvénye az, hogy legyen. Ezért olyan mély a Széchenyi látása és olyan helyes az ő tanításának összefoglalása ebben a mondatban: „Magyarország nem volt, hanem lesz.” Ezt eredetileg Széchenyi így mondta: „lennie kell”; egyszóval nem prófétáit vele, hanem elénk írta a nemzet kategorikus imperativusát.
Van tehát két íratlan törvény, s ez a kettő egymással összefügg. Az egyik az, hogy minden magyar ember köteles minél jobb magyarnak lenni, a másik pedig ez: magyarnak kell tartani azt az embert, azt a gondolkozásmódot, lelkiséget és cselekvést, amelyik ilyen meg ilyen. Meg kell keresnünk tehát a magyarságra nézve a helyes szabályt. Mi a magyarság normája?
Először állapítsuk meg a helytelen szabályt. A legáltalánosabb az, amikor egy nép vagy csoport magát a norma egyetlen letéteményesének véli s fenntartja azt a jogot, hogy ő dönt, ki mennyire üti meg a mértéket. Ez a jelenség egyetemesen emberi. Minden erkölcsi szabályozásnál előállott egy csoport, vagy társaság, s azt igényelte, hogy az ő kezében van a kánon, a mérővessző, ő jogosult ítéletet mondani a helyes és a helytelen felől; egyedül bírja és egyedül illetékes alkalmazni a mértéket.
Igen sokszor megtörtént, hogy egyetemes érvényű mértéknek mondta azt, amit ő sajátmaga a maga érdekében állapított meg. Ki ne látná ezt a gondolatot érvényesülni pl. a politikában? Azt lehet mondani, hogy ez a természetes politikai fonna. Egy párt, vagy csoport azt igényli magának, hogy ő állapítsa meg, ki a hívő, vagy a hitetlen, a becsületes, vagy a becstelen, a jó hazafi, vagy a hazaáruló. Nem ritka eset ez Magyarországon sem, hiszen mi különösképpen politikus nemzet voltunk. Ezért volt az, hogy századokon keresztül keleti és nyugati magyar nem tartotta egymást jó hazafinak. Kuruc és labanc állandóan hazaárulózta egymást; hatvanhetes és negyvennyolcas szintén így cselekedett s mai nap sem ritkaság az, begy a liberális és konzervatív irányzatú ember egymást nemzetárulással vádolja.
Nem segít ezen a dolgon az sem, hogyha a magyarságra nézve akár általánosságban, akár valamelyik rész-jelentésére különösen a múltnak egyik-másik tiszta megfogalmazását vesszük alapul és azt általános szabállyá szélesítjük. Különösen látszik ez az erkölcsben és a művészetben. Az erkölcsben ott, ahol az egyszer magunkévá tett és a gyakorlat által beidegzett életformát gyermekeink vagy unokáink számára egyedül lehetséges formának tartjuk. Különösen érthető ez, mikor az erkölcsi életnek nem nagy, alapvető kérdéseiről van szó, hanem az alkalmazott etikának egyik-másik időleges kérdéséről, pl. a szokásokról, divatról, modorról. Mindaz, ami a magyarságból erkölcsi vonatkozás, főképpen ami a magyar embernek a nemzeti életben való erkölcsi magatartására vonatkozik, könnyen e csoport alá vehető. Épígy látható ez művészi vonatkozásban is. Egy nagy mester megoldási módjai, ezek a nagy győzelmek szabályokká válnak az iskola falain belül s a tanítványok nem tudnak más művészetet elképzelni, csak azt, amelyik ezeknek a torvényeknek hódol. Ez az epigon korszak bölcsessége és minden művészi korszak epigon, amelyik egy láng címe eltűntétől a másik lángelme megérkeztéig tart. A „közbeeső idő”-ben érvényes ez a szabály. Mindenütt, ahol azt keresík, hogy mi a magyarság az irodalomban, a művészetben, könnyen megtörténhetik, hogy egy klasszikus korszaknak, vagy egy nagy géniusznak az alkotásmódját egyetemes szabállyá szélesítik, s ami attól eltér, az nem magyar. Különösen az irodalomban, s különösen a legújabb időkben tehetünk errevonatkozóan tapasztalatot. Nagy tehetségeket magyartalannak nyilvánítottak azért, mert másképpen írtak vagy alkottak, mint a művészetükben felléptükig uralkodó lángelme cselekedte.
Itt említem meg ennek negatív formáját, amikor a magyar ságot a maga egészében valaki műveletlennek, elmaradottnak és ízléstelennek tartja, s azt hiszi, hogy a magyarság azonos a bundaszaggal, bürgepaprikással, kifent bajusszal és káromkodással. Aki európai műveltségű ember, az nem lehet magyar, mert európaiságot csak német, francia, angol szellemiséggel lehet elérni. A magyar csak paraszt lehet és sohasem lehet európai. Ismerjük ezt a hamis és gonosz, hála Istennek lealkonyulóbán lévő felfogást.
Mindezek a megoldások a norma logikumának a félreértésén alapulnak. Megfeledkeznek arról, hogy minden norma csak mint forma lehet állandó; mihelyt tartalommal megtelik, többé nem szabály, nem mérték, hanem tény és eredmény. Pl. a norma csak azt mondhatja az irodalmi alkotásra nézve, hogy a magyar nyelv szellemével, kifejező erejének szélesítésével, a magyar történelmi folytonosság és a néplélek alkotásainak felhasználásával örökbecsű irodalmi mű alkotására törekedjünk. Ezt a normát nagyszerűen betöltötte Arany János, de Arany János maga még norma, mert túl és kívül rajta még mindig érvényes a szava, s el nem képzelhető, hogy minden irodalmi alkotás arany-jánosi stílust viseljen, mert ez a magyarság alkotó géniuszának az elnyomorítása lenne. Nem lehet azt mondani, hogy csak az a politika magyar, amelyik akár a kurucos, akár a negyvennyolcas, akár a liberális, vagy totális állameszmét szolgálja, mert ezzel örökre elnyomorítanók a magyarság politikai géniuszának a szabad működését. Csak azt állíthatjuk, hogy olyan politikát kell követni, amelyik az egész magyarságnak, a magyarságnak, mint életegységnek fizikai, szellemi és erkölcsi megerősítéséhez, átnemesítéséhez vezet, s a magyarságot mennyiségben és minőségben egyaránt fokozza.
Meg kell tehát állapítanunk, hogy nincs sehol egy olyan tárgyi vonás, amely akár az irodalomban, akár a művészetben változhatatlan kánonul, mérővesszőül elismerhető volna, s amelyikről azt lehetne mondani, hogy ami ezt a jegyet magán hordozza, az magyar, amiből hiányzik ez a jegy, az nem magyar. Eltűnt korszakok, vagy megkövült művelődések alkotásait vizsgálva, történeti szemmel meg lehet pl. állapítani, hogy az ilyen meg ilyen építkezési forma tiszta görög lelemény és mindenütt, ahol jelentkezik, görög hatásra lehet következtetni, de mindaddig, amíg a görög szellem élő és alkotó szellem volt, nem lehetett volna zárlatot csinálni és azt mondani: a görög szellem ezentúl ezt meg ezt a mintát köteles követni, különben nem nevezhető görög szellemnek. Perikles-szel nem záródott le a görög szellem, nem záródott le Justiniánus-szal sem. Lehetséges pl. azt mondani, hogy Délkelet-Európában bármely nép zenéjében jelentkező pentatonikus forma kétségtelenül magyar hatásra vezethető vissza, mert a magyar zene valóban pentatonikus, de nem azért, mert magyar, hanem azért, mert ága és része annak az ősi ázsiai művelődésnek, amelynek bizonyos népfajokra és területekre érvényes szabálya a pentatonikus zene.
De azért balgaság volna azt gondolni, hogy a norma csak üres szabály és nincs benne semmi tartalom. Ugyancsak van: az élet. A norma ugyanis nemcsak logikum, hanem élet is. Mint logikum egy formai szabály, független a mindenkori tartalmi megvalósulástól, hogy mindenikre érvényes lehessen. Mint élet, önelvű, titokzatos, megmagyarázhatatlan, magát eltartó létező.
Nem tud más alkatot ölteni, csak ami a teremtettségéből következik, például a bojtorjánból sohasem lehet füge, de akárhányszor testesül meg, sohasem lehet azt mondani, ez a végső tőkéletes forma, mert az élet mindig nagyobb, elsőbb, mint a gyümölcse, s nem a fa függ a gyümölcstől, hanem a gyümölcs a fától.
A normából azt, ami logikum, később ismerem fel, azt, ami élet: benső megrendüléssel, intuitíve megragadom, – ha van bennem érzék iránta. Lehet, hogy nincs, s akkor örökre titok marad előttem. Mihelyt megragadom, meg is ismerem. Ez az ismerő munka két ágra oszlik. Egyik abból áll, hogy megismerem és öntudatosítom magamban a lényegét alkotó tartalmi vonásokat (ezt végeztük el az első részben) és lassankint megalkotom a norma formális, szabályozó természetéről szóló ismeretemet, tisztába jövök az érvényességével. (Ezt tesszük itt, a második részben.) Három lépésről van tehát szó, itt és most a magyarságnál. Egy alapmegrendülésről, ősi örök igenről, amellyel felfogok és visszhangozok egy titokzatos érzelemfeletti életet. A második és harmadik lépés elágazó: egyikkel megismerem ezt az életet a maga ezerféle megvalósulás formájában, s azt mondom: ez az, ez is az. A másik ágazat értékelő: akarom, szeretem, gyakorlom azt ami magyar, mint életfunkciót, mert abban az életem nő és hozza meg gyümölcsét.
Kiderül tehát, hogy a magyarság az irodalomban, a művészetben, tudományban, egyszóval az öncélú értékmegvalósítás terén nem anyagi, tárgyi alkatelem, hanem egy becslő viszonyulás a magyarsághoz, mint értékes szellemiséghez. Az irodalmi, művészeti és tudományos alkotást magyarrá egy bizonyos lelkiség teszi, amely magában a műben vagy szerzőjében, illetve a kettő összefüggésében rejtőzködik és onnan sugárzik széjjel. Ennek különféle fokozatai és megnyilvánulási módjai vannak. Első az, hogy a magyarság örül önmagának, kedve telik önmagában, szeréti azt, ami magyar. Ez valójában nem egyéb, mint az a magától értetődő tény, hogy a magyarság, mint valóság addig terjed, ameddig a magyarságnak, mint értéknek érvénye ér. Szereti mérhetetlenül ezt a földet, minden más föld felett, ahol ezeréves történelme lejátszódott. Szereti a magyar embert a maga külsejében, belsejében önmagáért, nem azért, mert mint egyén rokonszenves, hanem azért, mert magyar. Hazánkat sem azért szeretjük, mert szép, hanem azért, mert a mienk. Ki volna olyan balgatag, hogy édesanyját azért szeretné, mert szép, bájos, előkelő? Édesanyánkat azért szeretjük, mert az anyánk, s nem változtat a szeretetünkön, ha csak nem fokozza, az a tény, hogy csúnya, beteg, elhagyott és szegény. Gyermekeinket sem azért szeretjük, mert kiválóak, szeretetre méltóak, sőt jobban szeretjük az eszesnél a fogyatékost és az egészségesnél a bénát. Amikor magyarokká lettünk, nem szabad választásunkból lettünk magyarokká; ezt így vettük, létünknek, sorsunknak alkotórésze a magyarság. A magyarság szeretetében tehát az Ámor Fati végzetszerűsége rejlik. A magyar ember szereti a fajtáját, minden hibája ellenére, s minél hibásabbnak látja, szeretete annál fórróbb és emésztőbb iránta. Szeretnünk kell mindazt, amit ez a nép ezen a földön alkotott, a történelmét, a nyelvét, az alkotmányát, a művészetét, egész művelődését. Ereznünk kell, hogy a magyar művelődés a mi lételemünk, s úgy vagyunk vele, mint a hal a vízzel, rajta kívül nem tudjuk elképzelni magunkat és oda bárhonnan vissza-visszatérünk. Szeretnünk kell a magyarságot, mint ajándékot, akár sors, akár küldetés. Igent kell mondanunk erre az eleveelrendelésre, s alázatosan, de határozottan kell vállalnunk minden következményét. Amelyik műből ilyen magyarság érezhető ki, ott mindegy, hogy az író milyen nyelven beszél, milyen alakokat szerepeltet, milyen világba helyezi művének személyeit, az az író és az a mű a magyarságnak, mint értékelési irányzatnak egyik élő darabja.
Mindebből az is következik, hogy a magyarság nemcsak valóság és érték, tény és szabály, hanem ezenkívül még hivatás, küldetés is. Minden magyar emberre áll pl. az a kötelesség, hogy minél jobb magyar legyen. Legyen jobb magyar általánosságban és részletekben is. Általánosságban szellemi erőinek a magyarság körül való központosításával, magyar öntudata fényesítésével, elmélyítésével, a magyar élet- és sorsközösség minél bensőbb átélésével. Részleteiben pedig a magyarság különböző megvalósítási módjának a fejlesztésével. Ez azt jelenti, hogy próbáljuk minél jobban és minél helyesebben beszélni a magyar nyelvet, nemcsak grammatikája, hanem muzsikája szempontjából is. Igyekezzek minél jobban megismerni a magyar történelmet, mint olyan valamit, ami az én életemnek, sorsomnak hátrafelé kivetített, legyezőszerű én szétfeszített alkotórésze. Vegyek fáradságot arra, hogy ismerjem meg a magyar embert a maga néprajzi sajátságaiban és alkotásaiban. Vegyem körül magam azzal, amit a magyar lélek alkotott művészetben, tudományban, néprajzban. Érezzek roppant felelősséget, amikor a nemzet sorsáról kell határoznom és egész életemet rendeljem alá a nemzet és benne a magyarság érdekének. Tudjam megvédeni a magyart ellenségeivel és önmagával szemben is. Mutassak rá arra, ami a magyarban szép, jó és nemes, s ezt ne engedjem kétségbevonni vagy elhomályosítani; de lássam meg a magyar hibákat és bűnöket, s indítsak kemény harcot ellene. A bűnt mindig gyűlöli a jóakaratú ember, de leginkább akkor, amikor a szívéhez legközelebb eső lényeket pusztítja. Mindent el kell követnünk, hogy népünk magához térjen, bűnbánatot tartson, elforduljon vétkeitől és előre haladjon az új életben. A prófécia tüze, az ítélet keserűsége és az ostorozás súlya egyenes arányban áll a szeretet mélységével és igazságával. Ebben a magyarságért vívott nagy etikai harcban egy ponton bizonyosan győzelmet arathatok, egy embert meg tudok szabadítani nemzeti bűneink és gyarlóságaink bilincseitől: önmagamat. Ha kicsiny vagyok is, lehetek nyereség a magyarság számára.
Magyarnak lenni nemcsak tény, nemcsak érték, hanem küldetés is, művészi szenvedély, alkotó vállalkozás, megvalósítandó életcél. Mondhatom tehát, hogy magyarság az a szenvedély, amely ezen a földön mindent magyarrá akar tenni, legelsősorbán azt, ami különben is az. Mondhatom, hogy nagy összeesküvés, titkos forradalom, vérszerződés arra, hogy a döntés pillanatában uralkodó gondolattá az válik bennünk, amitől magyarabbá lesz a magyar, s a magyar szellemiség becsületesebbé és nemesebbé válik.
Végül még csak azt kell megállapítanunk, hogy a magyarságnak mint erkölcsi és szellemi valóságnak a tömörítése, a fokozása kétféleképpen történhetik: egy formai és egy tartalmi úton. Formai úton akkor, ha minél inkább öntudatosítom, minél tisztább fogalmat alkotok róla, tartalmát minél bensőbben és biztosabban ragadom meg s minél határozottabban és szenvedélyesebben mondok igent és áment a magyarság fényére és becsére. Másodszor azzal, ha a magyarságot formai tényezőnek nézem és minél nemesebb emberi tartalmat igyekszem elhelyezni benne. Két egyformán jó magyar közül magyarnak is az a különb, aki igazabb, becsületesebb, hívebb és önfeláldozóbb.
A magyarság akkor lesz teljessé, ha minél tisztább öntudattal és minél nemesebb erkölcsiséggel párosul.
A magyarság a tiszta szellem és jó akarat úgy, amint ennek α népnek természeti, szellemi és történelmi egyéniségében megjelenik mint tény és megvalósul mint érték.
Forrás: Ravasz László : A magyarság