Ábrándjaim derűs világát Beárnyékozta szenvedés. Hol a nap még szívembe süthet, Immár csak egy parányi rés. Oda van a tavasz bűbája. Ibolya többé nem terem! Mégis, mikor te jutsz eszembe, Szép májusról zeng énekem.
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, hogy valahol, bárhol a nagy világon könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, eredj… Szállj mint a fecske, délnek, vagy északnak, mint a viharmadár, magasából a mérhetetlen égnek kémleld a pontot, hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen hiszed: a hontalanság odakünn nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, hogy odakünn a világban nem ácsol a lelkedből, ez érző, élő fából az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának észrevétlen ezer új hangja támad, süvít, sikolt, s az emlékezés keresztfáira téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt, ki rab hazában élni nem tudott de vállán égett az örök kereszt s egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok fürödni a Márvány-tengerbe jártak, meglátogatták az itthoni árnyak, szelíd emlékek: eszeveszett hordák, a szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták… Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett: inkább, semmint hordani itt a jármot, szórd a szelekbe minden régi álmod; ha úgy látod, hogy minden elveszett, menj őserdőkön, tengereken túlra ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én! Károgva és sötéten, mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, de itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában, leszek az alj a felhajtott kupában, az idegen vérben leszek a méreg, miazma, láz, lappangó rút féreg, de itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang, mely temet bár: halló fülekbe eseng és lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyujtózsinór, a kanóc része, lángralobbant vér, mely titkon kúszik tíz-száz évekig hamuban, éjben, míg a keservek lőporához ér. És akkor…!!
Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, de addig, varjú a száraz jegenyén: én itthon maradok.
Az uráliakból elszakadtak a szamojédok. Megmaradtak a finnugorok.
Ezt a finnugor népet mi magyarok az eredet szempontjából már úgy tekinthetjük, mint a családban a nagyapát. Említettünk eddig néhány közös szót; ezeket már ez a nép is ismerte, akkor még az egész rokonság együtt volt.
Krisztus születése előtt ötszáz vagy ezer évvel történhetett, hogy ez a nép is kettévált. Az egyik része az Urál hegység felől a mai Finnország irányába indult; zöme, a mai finn nép, el is jutott oda, de útközben a százados vándorlás alatt kisebb-nagyobb tömegeket hagyott hátra, előbb a votjákokat és a zürjéneket, aztán a cseremiszeket és mordvinokat. A nagyatyai nép másik fele helyben maradt.
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
"Átok reád, magyarok hazája, Átok rád, te pártos büszke nép! Ingadozzon fejed koronája, S mint az árnyék, légyen oly setét. Mint kemény kard, oly kemény sziveddel Meg ne békélj soha ten feleddel.
És te, isten! aki fölkenettél, Hogy viselném földön képedet, Elfelejts, ha meg nem védelmeztél, Nem kivánom több kegyelmedet. Salamonnak nincs hol maradása, Földön nyugta, égre vágyódása."
A lesujtott angyalként imígyen Átkozódik a futó király; Tört sisakja, pajzsát elvetette, S kardja csorba, csonka vasból áll; Vért piroslik hősi arculatja, Honfivért a kardnak markolatja.
Teste dúlt, de lelke még dulottabb; Tátog a seb véres oldalán, De nagyobb az, jobban ég szivében, Melyet érez vesztett koronán. Futva fut; de bármi gyors futása, Vele száguld keble óriása.
S már folyók és rónaság vidéki, Bércek, völgyek elmaradtanak, S a határnál a futó elébe Egy vad erdő lombi hajlanak: Ott elvész a bús lovag pályája, Ráborúlván rengeteg homálya.
És az év jár; sárga koszorúját Veszti váltja a komor vadon, Felzendűl az elholt dal koronként A virúló ifju lombokon, Agg a szarvas, feje ágozatján Éve számát büszkén mutogatván.
És az évek múltán a vadonban Domb alatt, hol forrás csörgedez, Melyhez a vad csörtető robajjal Jár, ha hévtől szomjan epedez: Egy jámbornak áll kis kápolnája, Nyílt, födetlen, ég mosolyg le rája.
Egy letűzött kard a szent kereszt ott, És az oltár isten-adta föld, Térdepelve éjt-napot hosszában A remete ott ahítva tölt; És ragyogva ömlik el szakála: Mindenik szál lelki béke szála.
Kebelében szenvedély hatalmi Rég nyugatra csillapodtanak, Arcain vad indulat vonási Lágy-szelídre elsimúltanak; Egy ohajtást rejt, s mond szíve, szája "Boldogúljon a magyar hazája!"
S elhal a nagy átok, messze tűnvén A királynak gőgös álmai, És az ember jobb természetének Visszatérvén aggodalmai: "Légy szerencsés, rokonim hazája! S a szerencsét ön erőd táplálja!"
Így ohajt, és teste romladékán A halálnak gyilkos karja győz Összeroskad, s hervadó levéllel Eltakarja őt a sárga ősz. S a királynak puszta sírhazája Most vadaknak ordító tanyája.
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Adyval vitézkedtem egykor én még És virrasztottam Adyval sokat, Fiatalságunk csókos, boros éjén És most idézi őt az alkonyat: Ó hova lett a régi, furcsa mámor És mire ment a régi viadal? Egy hant mered rám: itt pihen a bátor Isten vitéze és sír az avar. Igaz, a dal szól és száll egy világnak, Megérti lassan kelet és nyugat, Megdöngeti az új botondi bánat És betöri az aranykapukat. De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap És merre van a végső diadal S akit imádtunk átkozódva, ó jaj, Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?
Mert nem segit más, nem segit más,
Csak kulcsolt kéz, esengő sirás:
Lesirni az Irgalmasságot.
Talán szolgája a halál
Mégis, mégis egy nagyobb úrnak,
Ki egy életet még megnyujthat,
Ha imád hozzá eltalál.
Asszony, találsz-e hozzá hangot?
Én csak kegyetlenségét láttam
S csak keserű szót hordok számban.
Ne hallja meg, ha én sóhajtok.
Ne lássa meg vádoló arcom ─
Csak a te rémült szíved lássa!
Ha irgalmához nem találsz ma;
Holnap a neved: özvegyasszony.
Jóság, agyában gondolat terem.
Aki megáll a balsors ellenében
S mint Krisztus, átvezet a tengeren.
Egy férfi kellene, ki az időnek
Igéjét érti és jövőbe néz
S míg intésére falak égbe nőnek
Földön szavára érik a vetés.
Egy férfi kellene, ki nem habozva
Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád,
Előre vinne új, nagy századokba,
Kiküzdve a magyarság igazát.
Egy férfi kellene ó add, te végzet!
Ki nem csak múlton kérődző tanítvány
S eszembe jut, hogy most száz éve lépett
Örök pályára ő: Széchenyi István!
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szívembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bűbája.
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.
Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.
Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.
Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.
Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.
Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.
Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!
Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.
Az uráliakból elszakadtak a szamojédok. Megmaradtak a finnugorok.
Ezt a finnugor népet mi magyarok az eredet szempontjából már úgy tekinthetjük, mint a családban a nagyapát. Említettünk eddig néhány közös szót; ezeket már ez a nép is ismerte, akkor még az egész rokonság együtt volt.
Krisztus születése előtt ötszáz vagy ezer évvel történhetett, hogy ez a nép is kettévált. Az egyik része az Urál hegység felől a mai Finnország irányába indult; zöme, a mai finn nép, el is jutott oda, de útközben a százados vándorlás alatt kisebb-nagyobb tömegeket hagyott hátra, előbb a votjákokat és a zürjéneket, aztán a cseremiszeket és mordvinokat. A nagyatyai nép másik fele helyben maradt.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A multnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Átok rád, te pártos büszke nép!
Ingadozzon fejed koronája,
S mint az árnyék, légyen oly setét.
Mint kemény kard, oly kemény sziveddel
Meg ne békélj soha ten feleddel.
És te, isten! aki fölkenettél,
Hogy viselném földön képedet,
Elfelejts, ha meg nem védelmeztél,
Nem kivánom több kegyelmedet.
Salamonnak nincs hol maradása,
Földön nyugta, égre vágyódása."
A lesujtott angyalként imígyen
Átkozódik a futó király;
Tört sisakja, pajzsát elvetette,
S kardja csorba, csonka vasból áll;
Vért piroslik hősi arculatja,
Honfivért a kardnak markolatja.
Teste dúlt, de lelke még dulottabb;
Tátog a seb véres oldalán,
De nagyobb az, jobban ég szivében,
Melyet érez vesztett koronán.
Futva fut; de bármi gyors futása,
Vele száguld keble óriása.
S már folyók és rónaság vidéki,
Bércek, völgyek elmaradtanak,
S a határnál a futó elébe
Egy vad erdő lombi hajlanak:
Ott elvész a bús lovag pályája,
Ráborúlván rengeteg homálya.
És az év jár; sárga koszorúját
Veszti váltja a komor vadon,
Felzendűl az elholt dal koronként
A virúló ifju lombokon,
Agg a szarvas, feje ágozatján
Éve számát büszkén mutogatván.
És az évek múltán a vadonban
Domb alatt, hol forrás csörgedez,
Melyhez a vad csörtető robajjal
Jár, ha hévtől szomjan epedez:
Egy jámbornak áll kis kápolnája,
Nyílt, födetlen, ég mosolyg le rája.
Egy letűzött kard a szent kereszt ott,
És az oltár isten-adta föld,
Térdepelve éjt-napot hosszában
A remete ott ahítva tölt;
És ragyogva ömlik el szakála:
Mindenik szál lelki béke szála.
Kebelében szenvedély hatalmi
Rég nyugatra csillapodtanak,
Arcain vad indulat vonási
Lágy-szelídre elsimúltanak;
Egy ohajtást rejt, s mond szíve, szája
"Boldogúljon a magyar hazája!"
S elhal a nagy átok, messze tűnvén
A királynak gőgös álmai,
És az ember jobb természetének
Visszatérvén aggodalmai:
"Légy szerencsés, rokonim hazája!
S a szerencsét ön erőd táplálja!"
Így ohajt, és teste romladékán
A halálnak gyilkos karja győz
Összeroskad, s hervadó levéllel
Eltakarja őt a sárga ősz.
S a királynak puszta sírhazája
Most vadaknak ordító tanyája.
1832
Mikor beköltözött az örmény negyedbe,
Gyér udvarát kemény regulába szedte.
Jóreggel harangszó, mise nyáron, télben,
Rendre sorakozott kiki az ebéden;
- Ő maga ült fejtül... Nagymesszire nézve,
Nem látta, hogy keshedt az urak mentéje.
Ír-olvas napestig - vadászgat gyakorta -
Francia gróf izent - be sem bocsátotta,
Mert a titulusban esett vala vétség,
Fejdelmi személye várta, megkövessék.
- Gőgös magyar úr volt.
Aztán évek szálltak. Fakóbb a reménység,
Megritkul az udvar, gyérebb a cselédnép -
Ő a kályhatűznél, kis faragószéken
Fúr, csiszol, vesződik - átizzad egészen -
Gyönyörű szakála faforgácscsal teli,
Csendesen elfordul... maga is neveti.
De néha megborzong hűs, tengeri szélben,
Fáradt lesz, elszunnyad forró, nyári délben,
Fiát emlegeti; jön-e már, hol késik?
Hogy ott van, reszketve simogatja végig...
- Csendes öregúr lett.
Évszázadok multak. S egyszer - mért, miért nem -
Ócska sírt bolygatnak messze tengerszélen,
Avatag koporsót felkapja ölébe
Fújó gőzparipa - lihegve fut véle.
"Diadal!" S kigyulnak kérkedve a máglyák.
"Diadal - hazajön!" seregek kiáltják.
Sok drága puskaport égbe lövöldöznek,
Farsangos látásra asszonyok öltöznek,
Tort ülnek, lakoznak, harsog a szó szörnyen.
Benn a koporsóban halkan összezörren
Egynéhány reves csont.
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze és sír az avar.
Igaz, a dal szól és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap
És merre van a végső diadal
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?