Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szivében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évrül-évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e, ahol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az időt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. Nyujtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra. Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal, Megifjodnak a vén nemzetek, De ti hernyók új lombot nem adtok, Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a Népszerűség őket paizsára, Az elámult sokaság, miképen Megváltóit, karjaiba zárja. Megváltók? ők a hon eladói, Elveszünk ez ordítók miatt... Rólok tudja ellenünk, hogy félünk, Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kiséri őket ujjongatva, És ha egykor közibök vetődöm, Nem egyébért lépek e csapatba, Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez Ál nagyok győzelmi szekerét, S haragomnak ostorával vágjam Arcaikra a bitó jelét!
Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, Téridet országos négy folyam árja szegi; Ám természettől mind ez lelketlen ajándék: Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.
Megállok lihegve: Páris, Páris, Ember-sûrûs, gigászi vadon. Pandur-hada a szájas Dunának Vághat utánam: Vár a Szajna s elrejt a Bakony. Nagy az én bûnöm: a lelkem. Bûnöm, hogy messzelátok és merek. Hitszegõ vagyok Álmos fajából S máglyára vinne Egy Irán-szagú, szittya sereg.
Jöhetnek: Páris szivén fekszem, Rejtve, kábultan és szabadon. Hunnia új szegénylegényét Õrzi nevetve S beszórja virággal a Bakony.
Itt halok meg, nem a Dunánál. Szemem nem zárják le csúf kezek. Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen Valami nagy-nagy, Bús semmiségbe beleveszek.
Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet, Tisza kiönthet a magyar síkon: Engem borít erdõk erdõje S halottan is rejt Hű Bakony-erdõm, nagy Párisom.
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.
Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.
Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,
A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.
Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk
A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.
Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély,
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt hiressé.
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.
S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.
Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!
hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!
Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem
ha látom hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.
És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom borzadva hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.
Nem volna jobb-e, magyarok,
mig rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok,
szorossan összebúni mind?
Dalolni tán vigasztalót,
S vigyázva lesni hol derül,
és szólni: "Kösd ki a hajót!"
ha partot látnánk messzirül?
De jaj, bajában sem barát,
magyar sem érti a magyart,
civódik mint a rossz család,
s olykor még áldja a vihart:
ó szörnyü! még dicsérgeti,
mert rab türõvé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél kedvesebb.
Ok amig vérük vére hull
úgy védik itthon a hazát
hogy szivbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek igazát.
Igy jártam én is - nem rege -
és úgy vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit egyre vernek a nagyok.
De csitt! duzzogni nem szabad,
szivem! jutalmat ne keress!
Jutalmul: mindig légy szabad,
S ha nem szeretnek is: szeress!
Gondold, hogy könny és vér pereg,
s van méltóbb annyi fájdalom:
s ne sirj, ha vernek, mint gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!
te rablóknak szabad préda,
sirasd magad: miért is vagy
szolgalelkek ivadéka?
Bilincstürő, bilincsváró
voltál tegnap s vagy te ma is,
esküdtél a sötét éjre,
s minden másra, ami hamis.
Nem láttad a magad útját,
úgy gubbadtál hallgatagon.
Csak a jászol kellett néked,
hogy légy mindig boldog barom.
Minden jó volt, ahogyan volt,
s nem kellett már egyéb néked:
csak a mázsás szónoklatok
s legyen borod, eleséged.
Leányaid? asszonyaid? Csúffá
tették ten hírneved,
így lett bordélyház az ország,
mely ezer évig vétkezett.
S a pipogyák férfihada? Csak
szavában vala bátor.
Nem voltak ők húsból-vérből,
Inkább voltak korhadt fából.
Intő példa nem segít már: úgy
tünsz el a forgószélben,
mint ősszel a légy, mint a távol
lebukó nap az égen.
Téridet országos négy folyam árja szegi;
Ám természettől mind ez lelketlen ajándék:
Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.
Idvezlégy kegyelmes Szent László király!
Magyarországnak édes oltalma,
szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
csillagok között fényességes csillag.
Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,
Te szent léleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.
Magyarországnak vagy kerályi magzatja,
szent kerályoknak fényes tüköre
teneked atyád kegyes Béla kerály,
hogy hozza képest kegyes kerály lennél.
Nekönk sziletíl Lengyelországban,
Mennyből adatál nagy csudaképpen.
másszor sziletíl szent keresztvíztől,
ősödnek nevén László lőn neved.
Mikoron méglen gyermekded volnál,
kihoza Béla kerály jó Magyarországba,
hogy dicsekednél te két országban,
Magyarországban és Mennyországban.
Letelepedél Bihar-Váradon,
ah várusnak lől édes oltalma;
templomot rakatál Szíz Máriának,
kiben most nyugoszol menden tisztességvel.
Környől fekesznek téged császárok,
püspökök, kerályok és jobbágyurak;
olaj származik szent koporsódból,
tetemed foglalták az szép sár-aranyból,
Téged dicsérnek szent zsolozsmával
papok, diákok és várusnépek;
téged dicsér földnek kereksége,
mert téged dicsérnek Istennek angyeli.
Te dicsekedel keráli székedben,
képed feltötték az magas kőszálra,
fénlik mint nap, salyog mint arany:
nem elégeszik senki, tereád nézni.
Te arcul teljes, szép piros valál,
tekéntetedben embereknél kedvesb;
beszédedben ékes, karodban erős.
lám mendent te ejtesz, ki tevéled küzdik.
Testedben tiszta, lelkedben fényes,
szívedben bátor, miként vad oroszlán,
azért neveztek Bátor Lászlónak,
mikoron méglen iffiúdad volnál.
Tagodban ékes, termetedben díszes,
válladtul fogva mendeneknél magasb;
csak szépséged császárságra méltó,
hogy szent korona téged méltán illet.
Mert választa az Szíz Mária,
megdicsőíte sok jó ajándékkal,
hogy te őriznéd és oltalmaznád,
neki ajánlád jó Magyarországot.
Fejedben kele az szent korona,
megbátorejta téged az Szentlélek;
kezdéd követni atyádnak életét,
rózsákot szaggatál, koronádban fízéd.
Te tatároknak vagy megtereje,
magokat szaggatád az havasokban,
te pogányoknak vagy rettenetik,
terekek mondottak feld félelmének.
Te kivagdalád az eretnekeket,
mind kigyomláltad, elszaggatád,
nem volt idédben gonoszol teve,
mert csak híred-neved mindenek rettegték.
Azért igazságnak valál bírója,
Az szép szízességnek valál koronája,
te tisztaságnak tiszta ótalma,
irgalmasságnak teljes keveteje.
Dicsérjük magyarok Szent László kerált,
Bizony érdemli mi dícséretönköt,
dicsérik őtet angyelok, mondván:
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály.
Ember-sûrûs, gigászi vadon.
Pandur-hada a szájas Dunának
Vághat utánam:
Vár a Szajna s elrejt a Bakony.
Nagy az én bûnöm: a lelkem.
Bûnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegõ vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.
Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon.
Hunnia új szegénylegényét
Õrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony.
Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek.
Hív majd a Szajna s egy csöndes éjen
Valami nagy-nagy,
Bús semmiségbe beleveszek.
Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet a magyar síkon:
Engem borít erdõk erdõje
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdõm, nagy Párisom.
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Most élem gyöngy életem,
Balogh Ádám a nevem,
Ha vitéz vagy jer velem!
Fakó lovam, a Murza
Lajta vizét átússza
Császárt hogyha megkapom
Bécs várába ugratom.
Sándor Ferkó, sógorom,
Adja ide a borom!
Harc után, ha szomjazom,
az áldomást megiszom.
Zsindelyesi eszterház,
Ég a város, ég a ház.
nem is egy ház, háromszáz,
mert a kuruc ott tanyáz.
Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban,
Ezer év búja búg a hant alól.
A Végeken, hol mély magányban éltem
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajtám keserve, megértettelek!
E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül
És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövőbe látott,
Szent táltosunk, teljék be látomásod!