(Bujdosó magyar énekli) Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod, Vérem népe, magyar népem, Sátor-sarkon bort nyakalva Koldus-vásár közepében, Már menőben bús világgá, Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak Béna árnyak, rongyos árnyak, Nótát sipol a fülembe Sípja régi babonának, Édes népem, szól a sípszó, Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép, Ne hagyja az Úr veretlen, Uralkodást magán nem tűr S szabadságra érdemetlen, Ha bosszút áll, gyáva, lankadt S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam Kézsmárk hegye, Majtény síkja, Határ-szélén botot vágok, Vérem többé sohse issza Veszett népem veszett földje: Sohse nézek többet vissza.
A gárdának a jelszavát Egész világ hangoztatja: "A francia gárda meghal, Hanem magát meg nem adja." Nekünk is volt egy jelszavunk. Lázba jött a honvéd tőle: Nem volt abban a halálról, Nem volt abban megadásról, Egy szó volt csak, hogy: Előre!
Ezzel hímzé a honleány, E szóval a honfi-zászlót, Ezzel ment el az a gyermek, Akit anyja másnap gyászolt. De ha maradt még egy fia S kívánta a haza tőle: Az egyiket nem siratta, A másikat odaadta S ment a gyermek, ment - Előre!
Csodálatos ifjú sereg, Mely, nem tudni, hogyan támadt, Napok szülték s mégis mintha Szülte volna három század. Ott rohannak. pusztító tűz. A fele már ki van dőlve. Most elnyeli a füstfelleg. Meghaltak tán? - Nem! ott mennek! Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharkor a tengernek Összezúdul minden habja: Mind ott voltak. Egymás mellett A fiú és édesapja. Apa elhullt - és a fiú Ráborult a vérző főre: Csak egy szót még, édesapám!. A haldokló fölnézett rá És azt mondta, hogy: Előre!
Oh drága kincs, melyet annyi Sírhalom-föld be nem fedett. Szó, amely - bár némán - kiált. Mit elvenni nem lehetett, Ott van a zúgó erdőkbe - Beírva az arcredőkbe, Csontok közé, mik széthulltak. Mert azok is megmozdulnak, Ha még egyszer lesz: Előre!
Túl a mezőn, túl a hazán, S a part fölött, a nagy Dunán Ki népe zajlik ott? Föl Endre! Béla! föl magyar! Ellenhad az, mely vészt akar, Ellenség zajlik ott.
Ő az, ki partidon halad És száz hajót és száz hadat Hoz, oh hon, ellened, A gőgös Henrik az, ki rád Hoz háborút, és hoz halált, S bizik, hogy eltemet.
Föl Endre! Béla! föl magyar! Pozsonyhoz kell a férfikar: A vítt Pozsony remeg. - S melyik magyar nem megy, ha kell: Utánok a hon puszta hely: Mind harcon termenek.
De a király bús, s Béla szól: "Csaták miatt ha nyughatol Oh ifju szép hazánk? Teremt-e isten több magyart, Mig a világ, mig napja tart, Ha mink is elfogyánk?"
S fellázad a bú, a harag Busult szivekben háborog, Mint tenger és vihar; Még inkább vért, hadat kiált S hirért, hazáért száz halált Kész halni a magyar.
Csak barna Kund nem háborog; De bátor szíve feldobog, Mint hegyben a tüzár; "Halld, Béla, majd ha éj jövend S a part fölé száll néma csend, Ott Kund egy szóra vár."
Csekély a szó, köz a vitéz, De úgy van mondva, oly merész, Hogy nem lehet hazug. Hős Béla parthoz tart legott, Hol vészben a megcsapdosott Dunának árja zúg.
Járása, mint a rémeké, Éjfélileg le s fölfelé Dobog magányosan; S még semmi hang, még semmi jel: Kund nem jő, távol és közel A puszta szél rohan.
Ki az, ki a víz szörnyekint A förgetegre föltekint S meg habba öltözik? Ki vagy te, aki jársz alatt S ijeszted a futó halat, Mely mélyeken lakik? -
Vésztűzben néha vízen át Henriknek látni táborát, S Pozsony kivillanik; S ím a Dunából szirt gyanánt, Egy ember kit mély árja hányt, Sötéten felbukik.
"Hah Kund te vagy?" s még nem hiszi: "Hah ember!" őt így kérdezi: "Mi dolgod ott alant?" "Hej Béla! víz hullámiban, Míg rajta zúgó vész rohan, Jó lenni ott alant."
Szól Kund - és ő az - "nézz oda, Hol Henrik felriadt hada Tolong a víz iránt! Nézd, táborában mint remeg: Hajóit e kar fúrta meg; Hadd vesszen, aki bánt."
S villám tüzénél Béla néz, Túlparton minden habba vész: A zászlók hullanak, Özön fut rajtok el vadon, És száz hajón, és száz hadon Hullámok omlanak.
Kund hol van? félreköltözött, De olyat százezer között Hős Béla feltalál. S túl a mezőn, túl a hazán, Fut, búsong Henrik vert hadán, S Pozsony végvára áll.
- Kik voltak a honvédek, jó apám, Hogy annyit emlegetik nevüket? - - Midőn hazánkba törtek kétfelől, Őket szülé a nemzet-becsület. Ha megnősz egykor, édes gyermekem, S szívedben érzesz édes örömöt: Hogy hazád neve messze ismerős, Fiam! A honvédnek köszönöd! -
- Voltál-e honvéd te is, jó apám? - - Igen, az voltam, édes gyermekem, Hogy én is védhessem a nemzetet, Megengedé a jó Isten nekem. Mert férfinak a hon védésinél Nagyobb kegyet nem adhat már az ég, Még gyenge ifjú voltam akkor én. Tölgyek közt fűszál, de ott valék.
- S a honvédek vették be Budavárt? Mutasd, apám, mutasd meg, merre, hol? - Nézd, gyermekem, nézd, ottan délfelé, Hol a hegyen most két út összefolz. A hajnal éppen akkor lépte át A hegytetőket büszkén, véresen... Így lépték ők is várfokra föl, Oh, ennél szebb nap nem lesz sohasem! -
- S a harc végtére mégis elveszett; Mi tette ezt? Beszéld el jó apám! - A diadalnak őrült mámora, Hiú versengés, árulás talán; Mert nagy volt akkor a mi nemzetünk, Világ hallá, ha toppant serege, Nem az erőszak, nem kétségb'esés, Belső viszály, óh! az győzte le! -
- S a tizenhárom tábornok ki volt, Kinek képét árulják mostan itt? - Óh fiam, ez a legszörnyűbb eset, Amit eddig a történet tanít, Megrendül a hit, hogy ez végbe ment, Úgy fojtattak bitón meg - s annyian; De ne beszéljünk erről sohasem, Mez az Istenben hinnünk kell, fiam.
Lomb aranylik lenge ágon, pók ezüstöz holt mezőket. Holló-hangok hamvas égen - holló-párom, hallod őket? Felleg-úton itt vonulnak, fellebegnek, visszahullnak. Pár a párral, csak magukban, szél előttük, tél nyomukban. Pár a párral, soha hadban, rikácsoló nagy csapatban. Éjszakázva dúlt berekben, rom-falukban rengetegben, s új birokra kelve reggel köddel, faggyal, fergeteggel.
Pók ezüstöz holt mezőket, holló tart a kormos éjnek. Holló párom, zeng fölötted, zeng fölöttem, sorsos ének: Csak magamban, csak magadban, virradatban, alkonyatban, soha csacska csóka-hadban, rikácsoló vad csapatban. Messze szállnánk - visszaszállunk: visszavár a sziklaszálunk. Durva fészken vadfa ringat, ott neveljük fiainkat. Sírdombjáról kurta nyárnak egyszer ők is útra szállnak. Észak útján, soha délnek - zeng fölöttük sorsos ének - soha hadban, csak magukban, szél előttük, hó nyomukban, éjszakázva rom-berekben, dúlt falukban, rengetegben.
Jaj, magányos, kósza fajta, árvaságnak átka rajta. Napsugárban, felleg-árban, tél-szakában jár magában - úgy vesz el az Éjszakában.
Hiába csitítasz, vigasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog; beteg vagyok s áltatni azzal nem mersz te sem: meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs mód rá, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok - kit ez gyötör, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképet, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás: veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség. Annak lepnek tünetei, olyan riasztón, szinte félek tükör felé tekinteni. Így érezhet, akinek arcát sárgítani kezdi a rák, így, akinek vérbaj-fekély üt homlokára szentenciát; minden nap elérhet a vég. Így nézem magam; így néz reám; lassúbb-gyorsabb agonizálás minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal, ha eltakarod szememet az elől, amitől talán már nem is oly nagyon rettegek. Tudjam nem elgyávulva nézni, mit elkerűlni nem tudok, erre használd, édes csitítóm, asszonyi tudományotok; tudjak, ha meglep ama végső ebtámadás, a végzeté, hátrálni úgy, hátra se nézve, mint rég anyánk térde közé; tudjam, - halld a szép, régi verset: te spectem suprema mihi cum venerit hora - "utolsó órám, ha majd távozni hí: szememet terád emelnem" és - te teneam moriens deficiente manu - "téged fogjon bukó kezem." Te ments!
Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátlanná aljasít, s mert régtől fogva te előtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén.
Ki megvigasztaltad a testem, áldott legyen a te neved. Hazug voltál, hiú, hitetlen? Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe. Nincs áhítat már nélküled. Csak nemléted fekete szörnye, és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom többé már meg nem osztja más. Vár végső szégyenem: halálom. S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet szerettem, s föltárult, elengedett szépséged gyújtottam ki a szilaj szenvedély képzelt lángcsóváival? Lehet, hűséged, vadságod csupa varázsolt rongy volt, festett glória: én rádbűvöltem rajongón - te csak eltűrted jámbor hóbortjaimat? Lehet, hogy így volt. Akkor is neked köszönök mindent - s elvégeztetett. Fönntart még a tőled vett lendület. Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg: minden vonásom végleges. Mi eddig eszmém s mámorom lett, eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen lépkedek feszes nyugalomban. Dühöm csak jelentéktelen legyek dünnyögésére robban: a folytonos életveszély morajától szemem se rebben; minden reményem benned él, halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat, kihordunk annyi kínt, kívül-belül, hogy elszakadni egyikünk se tudhat többé a másiktól: feltétlenül valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. - S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom, fele bánatod én veszem magamra, és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség: lélek-fogytig a hűség szálai két szeretetnek végképp összeszövettek...
*
És Penelopém vár odahaza, szövi a remény álom-szőnyegét. Nincs termő nyara, kacér tavasza, néki ez a telt öröklét elég, hogy el ne múljék tőle a varázs, mit érkezésem, a bizonytalan sajdít belé, s a halk vigasztalás, hogy csak őérte őrzöm meg magam.
Nagy haragú Etelét, dúlóját annyi hadaknak, Százhalom aljában rejti az érdi határ. Istenek ostora ő, eljött büntetni világot; Mint rohanó villám, égete, rombola, tűnt.
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélén botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.
Egész világ hangoztatja:
"A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja."
Nekünk is volt egy jelszavunk.
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: Előre!
Ezzel hímzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
Akit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia
S kívánta a haza tőle:
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta
S ment a gyermek, ment - Előre!
Csodálatos ifjú sereg,
Mely, nem tudni, hogyan támadt,
Napok szülték s mégis mintha
Szülte volna három század.
Ott rohannak. pusztító tűz.
A fele már ki van dőlve.
Most elnyeli a füstfelleg.
Meghaltak tán? - Nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak. Egymás mellett
A fiú és édesapja.
Apa elhullt - és a fiú
Ráborult a vérző főre:
Csak egy szót még, édesapám!.
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: Előre!
Oh drága kincs, melyet annyi
Sírhalom-föld be nem fedett.
Szó, amely - bár némán - kiált.
Mit elvenni nem lehetett,
Ott van a zúgó erdőkbe -
Beírva az arcredőkbe,
Csontok közé, mik széthulltak.
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer lesz: Előre!
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.
Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.
Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.
Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Testedet, a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.
Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.
Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.
S a part fölött, a nagy Dunán
Ki népe zajlik ott?
Föl Endre! Béla! föl magyar!
Ellenhad az, mely vészt akar,
Ellenség zajlik ott.
Ő az, ki partidon halad
És száz hajót és száz hadat
Hoz, oh hon, ellened,
A gőgös Henrik az, ki rád
Hoz háborút, és hoz halált,
S bizik, hogy eltemet.
Föl Endre! Béla! föl magyar!
Pozsonyhoz kell a férfikar:
A vítt Pozsony remeg. -
S melyik magyar nem megy, ha kell:
Utánok a hon puszta hely:
Mind harcon termenek.
De a király bús, s Béla szól:
"Csaták miatt ha nyughatol
Oh ifju szép hazánk?
Teremt-e isten több magyart,
Mig a világ, mig napja tart,
Ha mink is elfogyánk?"
S fellázad a bú, a harag
Busult szivekben háborog,
Mint tenger és vihar;
Még inkább vért, hadat kiált
S hirért, hazáért száz halált
Kész halni a magyar.
Csak barna Kund nem háborog;
De bátor szíve feldobog,
Mint hegyben a tüzár;
"Halld, Béla, majd ha éj jövend
S a part fölé száll néma csend,
Ott Kund egy szóra vár."
Csekély a szó, köz a vitéz,
De úgy van mondva, oly merész,
Hogy nem lehet hazug.
Hős Béla parthoz tart legott,
Hol vészben a megcsapdosott
Dunának árja zúg.
Járása, mint a rémeké,
Éjfélileg le s fölfelé
Dobog magányosan;
S még semmi hang, még semmi jel:
Kund nem jő, távol és közel
A puszta szél rohan.
Ki az, ki a víz szörnyekint
A förgetegre föltekint
S meg habba öltözik?
Ki vagy te, aki jársz alatt
S ijeszted a futó halat,
Mely mélyeken lakik? -
Vésztűzben néha vízen át
Henriknek látni táborát,
S Pozsony kivillanik;
S ím a Dunából szirt gyanánt,
Egy ember kit mély árja hányt,
Sötéten felbukik.
"Hah Kund te vagy?" s még nem hiszi:
"Hah ember!" őt így kérdezi:
"Mi dolgod ott alant?"
"Hej Béla! víz hullámiban,
Míg rajta zúgó vész rohan,
Jó lenni ott alant."
Szól Kund - és ő az - "nézz oda,
Hol Henrik felriadt hada
Tolong a víz iránt!
Nézd, táborában mint remeg:
Hajóit e kar fúrta meg;
Hadd vesszen, aki bánt."
S villám tüzénél Béla néz,
Túlparton minden habba vész:
A zászlók hullanak,
Özön fut rajtok el vadon,
És száz hajón, és száz hadon
Hullámok omlanak.
Kund hol van? félreköltözött,
De olyat százezer között
Hős Béla feltalál.
S túl a mezőn, túl a hazán,
Fut, búsong Henrik vert hadán,
S Pozsony végvára áll.
Hogy annyit emlegetik nevüket? -
- Midőn hazánkba törtek kétfelől,
Őket szülé a nemzet-becsület.
Ha megnősz egykor, édes gyermekem,
S szívedben érzesz édes örömöt:
Hogy hazád neve messze ismerős,
Fiam! A honvédnek köszönöd! -
- Voltál-e honvéd te is, jó apám? -
- Igen, az voltam, édes gyermekem,
Hogy én is védhessem a nemzetet,
Megengedé a jó Isten nekem.
Mert férfinak a hon védésinél
Nagyobb kegyet nem adhat már az ég,
Még gyenge ifjú voltam akkor én.
Tölgyek közt fűszál, de ott valék.
- S a honvédek vették be Budavárt?
Mutasd, apám, mutasd meg, merre, hol?
- Nézd, gyermekem, nézd, ottan délfelé,
Hol a hegyen most két út összefolz.
A hajnal éppen akkor lépte át
A hegytetőket büszkén, véresen...
Így lépték ők is várfokra föl,
Oh, ennél szebb nap nem lesz sohasem! -
- S a harc végtére mégis elveszett;
Mi tette ezt? Beszéld el jó apám!
- A diadalnak őrült mámora,
Hiú versengés, árulás talán;
Mert nagy volt akkor a mi nemzetünk,
Világ hallá, ha toppant serege,
Nem az erőszak, nem kétségb'esés,
Belső viszály, óh! az győzte le! -
- S a tizenhárom tábornok ki volt,
Kinek képét árulják mostan itt?
- Óh fiam, ez a legszörnyűbb eset,
Amit eddig a történet tanít,
Megrendül a hit, hogy ez végbe ment,
Úgy fojtattak bitón meg - s annyian;
De ne beszéljünk erről sohasem,
Mez az Istenben hinnünk kell, fiam.
(1865 körül)
lenge ágon,
pók ezüstöz
holt mezőket.
Holló-hangok
hamvas égen -
holló-párom,
hallod őket?
Felleg-úton
itt vonulnak,
fellebegnek,
visszahullnak.
Pár a párral,
csak magukban,
szél előttük,
tél nyomukban.
Pár a párral,
soha hadban,
rikácsoló
nagy csapatban.
Éjszakázva
dúlt berekben,
rom-falukban
rengetegben,
s új birokra
kelve reggel
köddel, faggyal,
fergeteggel.
Pók ezüstöz
holt mezőket,
holló tart a
kormos éjnek.
Holló párom,
zeng fölötted,
zeng fölöttem,
sorsos ének:
Csak magamban,
csak magadban,
virradatban,
alkonyatban,
soha csacska
csóka-hadban,
rikácsoló
vad csapatban.
Messze szállnánk -
visszaszállunk:
visszavár a
sziklaszálunk.
Durva fészken
vadfa ringat,
ott neveljük
fiainkat.
Sírdombjáról
kurta nyárnak
egyszer ők is
útra szállnak.
Észak útján,
soha délnek
- zeng fölöttük
sorsos ének -
soha hadban,
csak magukban,
szél előttük,
hó nyomukban,
éjszakázva
rom-berekben,
dúlt falukban,
rengetegben.
Jaj, magányos,
kósza fajta,
árvaságnak
átka rajta.
Napsugárban,
felleg-árban,
tél-szakában
jár magában -
úgy vesz el az
Éjszakában.
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog;
beteg vagyok s áltatni azzal
nem mersz te sem: meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs mód rá, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok -
kit ez gyötör, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképet, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás: veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így néz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is oly nagyon rettegek.
Tudjam nem elgyávulva nézni,
mit elkerűlni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, - halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora - "utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet terád emelnem"
és - te teneam moriens
deficiente manu - "téged
fogjon bukó kezem." Te ments!
Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és tisztátlanná aljasít,
s mert régtől fogva te előtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.
Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.
Szépség, szűzesség, ifjúság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.
Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. -
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek...
*
És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vigasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.
Százhalom aljában rejti az érdi határ.
Istenek ostora ő, eljött büntetni világot;
Mint rohanó villám, égete, rombola, tűnt.