Költő vagyok s magyar. Kimondom, fönnen érzem én Hisz nemzetemre vall Dalom, hatalmas zengzetén. Kitárom én szívemnek Dúsgazdag életét, És dús szívemből árad A szép magyar beszéd.
Költő vagyok: ki több? Van-e, ki jobban, szebben él? Ó, van-e szédítőbb Gyönyör az ihlet kéjinél? Örvényeidbe látok Átszellemülve, lét! És mélyeid kizengi Bűvös magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki mer Repülni versenyt én velem? Cserélni senkivel El nem cserélem életem. Dalomban töri gátját Hatalmas árja szét, S büszkén kel ajkaimról Lelkes magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki lát Mélyebbre, mint a dal fia? Megnyílik a világ, S titokzatos harmónia Zeng akkor ajkaimról És árad messze szét. Méltó vagy Istenekhez, Dicső magyar beszéd!
Költő vagyok. Szívem A szabadságért lelkesül, Mert írva mélyiben. Éljen az ember emberül! Ujjongok álmaimban Bilincset törve szét, Kitör belőlem akkor Szilaj magyar beszéd.
Költő vagyok s magyar. Virága büszke törzsnek én, Napfényes álmival Csügg lelkem áldott életén. Dalomnak minden ember Megérzi még hevét, S fönséged elragadja, Csodás magyar beszéd!
Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj! Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj. Villáma fesse a szabadság hajnalát, S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok király! csatára magyarok, Fejére vészhalál, ki reánk agyarog. Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
A föld talpunk alatt, s fejünk felett az ég Tanú legyen, hogy áll Árpád ős népe még, S mely e szent földre hull, minden csepp honfi-vér, Kiáltson égbe a bitorra bosszuért! Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal ójuk azt, Pusztítsa fegyverünk a fejedelmi gazt, A zsarnokok torán népek vigadjanak, A nép csak úgy szabad, ha ők lebuktanak. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé, elé, jertek, haramiahadak, Kiket nemzetbakók reánk uszítanak, Temetkezéstekűl, ti bősz szelindekek, Helyet dögész vadak gyomrában leljetek. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szivünk elszánt keserv, markunk vasat szorít, S csatára milliók imája bátorít, Ó drága véreink, vagy élet vagy halál, De szolganépre itt a zsarnok nem talál. Él még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk bucsúkezet, Iszonytató legyen, s döntő ez ütközet, Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért, Végső piros cseppig hadd folyjon a honért. El még a magyarok nagy istene, Jaj annak, ki feltámad ellene. Az isten is segít, ki bír velünk? Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Monda Lajos, a nagy király: Eredj szolgám, Laczfi Endre, Küldj parancsot, mint a villám, Köss nehéz szablyát övedre: A tatártól nagy veszélyben Forog Moldva, ez a véghely: A tatárra veled menjen Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre, Veszi útját Nagy-Váradnak Kölestermő Kunság földén Jó csatlósi áthaladnak; Várad kövecses utcáin Lovuk acél körme csattog, Messze fénylik a sok fegyver, Messze döng a föld alattok.
Hallja László a templomban, Körösvíznek partja mellett; Visszatér szemébe a fény, Kebelébe a lehellet; Koporsója kőfedelét Nyomja szinte három század: Ideje már egy kevéssé Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszőjére S fogja a nagy csatabárdot, Mellyel egykor napkeleten A pogánynak annyit ártott; Félrebillent koronáját Halántékin igazítja; - Éjféltájban lehetett már, - A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki, a térre, És irányát vészi jobbra, Hol magasan felsötétlik Ércbül öntött lovagszobra; Távolról megérzi a mén, Tombol, nyerít, úgy köszönti, Megrázkódik a nagy ércló S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik, Kapál, nyihog, lángot fúvall; László a nyeregbe zörren S jelt ad éles sarkantyúval; Messze a magas talapról, A kőlábról messze szöktet; Hegyén völgyön viszi a ló A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária És kilenc a Királyhágó; Hallja körme csattogását A vad székely és a csángó: Ám a lovat és lovagját Élő ember nem láthatja; Csudálatos! de csudákat Szül az Isten akaratja.
Három teljes álló napig Vívott a pogánnyal Laczfi; Nem hiányzott a székely szív, De kevés a székely harcfi, Míg a tatár - több mint polyva, Vagy mint a puszták fövénye - Sivalkodik, nyilát szórja, Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi, Már veszélyben a nagy zászló; De fölharsog a kiáltás: "Uram Isten és Szent László!" Mint oroszlán, ví a székely, Megszorítva, nem megtörve... Most a bércen, láthatatlan, Csattog a nagy ércló körme.
Ide, ide, jó vitézek! Gyüjti népét Laczfi Endre; Hát egyszer csak vad futással Bomlik a pogányság rende; Nagy tolongásnak miatta Szinte már a föld is rendül; Sok megállván, mint egy bálvány, Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában A repülő kurta csákány; Sok ki sem mozdul helyéből, Maga rab lesz, lova zsákmány. Foglyul esett a vezér is Atlamos, de gyalázatja (Nehéz sebben vére elfoly) Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre Számos hadifoglyot indít; Annyi zászló - annyi préda Ritka helyen esik, mint itt. Rabkötélen a tatárság Félelemtül még mind reszket, És vezeklik és ohajtja Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá, - Vala épen László napja - Keresztvízre áll a vad faj, Laczfi lévén keresztapja. Összegyűl a tenger néző, Hinni a csodába, melyet Egy elaggott, sírba hajlott Ősz tatárnak nyelve hirdet:
Nem a székely, nem is Laczfi. Kit Isten soká megtartson, Hanem az a: László! László! Az győzött le minket harcon; A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél, Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő felséges; Korona volt a fejében, Sáraranyból, kővel ékes; Jobb kezében, mint a villám, Forgolódott csatabárdja: Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek, Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek; Koronája napsugárból, Oly tündöklő, oly világos - Monda a nép: az Szent László És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle, Bizonyítá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sírboltban Lászlót hiába kereste; Negyed napra, átizzadva Találtatott boldog teste.
Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg Karácsony van, de nekem nem kellenek olcsó fenyőgallyaid Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséddel Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér terítőjét Fekete posztó van alatta, két gyertya ide és feszület Krisztus törvényszéke elé rángatlak, hívlak tetemére Ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott De volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést Aminőt soha még hinni se mert a világ Egy nemzedék se, mióta Cromagnon s a neanderi völgy Ködös reggeleit elhagyta ez a földre lepottyant Valami idegen bolygóról idekerült különös féreg, az ember Hasonló s mégis egészen más mint az ittlakó többi barom Remegett minden ebben az ünnepi várakozásban Mint a gyerekek, mielőtt megszólal odabent a csengő Én magam sejteni véltem azt is, mi lesz az ajándék Homályos célzással régen ígérte már sok kusza jel Idelent a Földön és fönt a csillagos Égen Ezt a csákót és kardot, ezt az isteni kinevezést Hogy mostohatestvéreink fák és krokodilok Közt a legifjabb s nem is a legjobb és legügyesebb Az a fajta, amelyhez tartozom véletlenül én is Hogy éppen ez kapja kezébe amire mindnek foga vásik Kényre-kedvre örökbe a Nagy Mennyei kirakatnak Legszebb játékát, ezt a nagy Lapdát, aminek Föld a neve S amivel játszani már nem akar többé aki csinálta Gyönyörű lapda, éppen nekünk való embergyerekeknek Nem olyan nagy mint a Nap például, de nem is oly forró Ujjunk meg nem égeti s tele van gyönyörű rajzzal Erdők és tengerek és hegyláncok csupa színes ábra Hókristály és vízirózsa és északi fény gyönyörű S miénk lesz az egész, tehetünk vele ami tetszik Belebujhatunk vagy kihajíthatjuk nagy ívben a térbe El is ronthatjuk, megnézhetjük a szerkezetét Mindenki lázasan készült ennek a századnak elején Erre az ünnepi napra, mikor az ember lesz úr a világon Kezdtük szemügyre venni alaposan ami majd miénk lesz Hogy tudjunk bánni vele, ne legyen fennakadás Élvezni, élni, csinálni minden pazar örömét Egyikünk a hal siklását figyelte a vízben S eltanulta, hogyan szed ki a vízből levegőt Másik a madarat röptiben nézte ravaszdin S másnap maga is harsogva felröppent mint a madár Harmadik tettenérte a Láthatatlan Sugarat S déli időben fényes nappal megjelent a kísértet Félelmes csontváz eleven testünk lágy kérge alatt A negyedik és ötödik közellé tette a távolt Megfogta az időt, eleven lett mozgó vásznon a mult Aladin csodalámpája hangot varázsolt a füledbe S tudtad Szaharában most sírni a sárga sakált Tündérmese csizma hétmérföldes hipp-hopp ahol akarok Így kavargott négy évszak négy díszlete közt a Darab Mennyei Színjáték és csupa emberi drága szerep Énnekem is volt szerepem húsz évesen ilyen fiatalon Készültem rá még mielőtt látni tanult a szemem Hogy a prológust majd én mondom el, ha kezdődik a játék Egy reggel, jól emlékszem, a Halley üstökös éppen Fönt libegett halványan hajnali égi mezőn Jöttem a réteken át gyalogost Rákos felől fútt a szél S komponáltam az Ódát nyurga nagyszájú kamasz Mint akinek nincs, nem is lehet más dolga csak ez Ódát harsogni, ódát a Századhoz, mámoros ditirambust "Én múzsák ifjú papja" vagy Rotterdamus Erasmus Ennél is szebbet, ujjongóbbat és szabadabbat Eldicsekedni fennszóval, hogy necsak az élők Hallják, hallják a holtak is régi temetői rögökben Da Vinci Lionardó és Daedalus és Shakespeare és Verulami Bacon Pár semmi évezred iskolatársa és tanulója Hogy szárnyas szavaik zúgó szárnyakká átalakultak S nem kép és hasonlat immár a büszke beszéd: repülés! Mert félórával előbb láttam két földi szememmel Dagadni és dudorodni a földet s horpadni a mennybolt Kupoláját ferdén libegve s futni alattam a felhőt S nem rímek és szavak és muzsika részegített meg Nem szédített látni káprázatot olcsó borával a Szépség Ez a Valóság volt, ez a vászonból tákolt monoplán Minden szépnél szebb, minden Igézetnél igazibb Igézet Hogy győzni fogunk diadal diadal diadal minékünk S ha a mennyeknek országa nem száll le a földre Majd érte megyünk mimagunk s "lészen éj és nap Hat nap és hat éjjel s a hetediken megpihenünk" Így volt ez s még aznap délután szép kedvesemmel Ültünk a budai cukrászda hűvös terraszán S álmodtunk kisdedet aki majd megéri ezt a napot Gyalázatos század, mit tettél mire a kisded megszületett December közepetájt karácsony előtt tizenhetedikén Százezer ember hörgött Mazurnál a jeges pocsolyában S kedvesemet elvitte mint meg vagyon írva "Gyűlölet és téboly mocskos magzatja a dögvész" Országok tépték s marcangolták egymás húsát mint az ebek Aztán csönd lett, a megtépett föld sebeit nyalogatta Sok-sok év mulva tértem magamhoz egy árokban valahol Ahová dobott a földrengés s elindultam keresni helyem Kábultan még roggyanó térddel és betörött fejjel Keresni a kedvem és hitem és hetyke bizalmam Hová tettétek mi ez miféle világ lett Hol a kerek asztal aminek gazdáját dícsérni akartam Köszönteni dallal miféle arcok ezek a régi helyén Ostoba gúnnyal hallgatnak ha szólok nem értik a nyelvet Köszönök és nem is felelnek torkomon akad a szó Ég felé nyujtom tenyerem hogy eszükbejussak Összenéznek s alamizsnát tesznek belé azt hiszik koldulni jöttem Mennék már innen repülnék fönt berreg valami Aranyat csempész a gépen a bankár át a határon Vagy valami bombát a háborúra spekuláló iparos Messze suhan már nem érem utól összeesem az ucca kövén S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletem
"Hová, hová, édes férjem?" "Megyek a csatába: Galambócon vár a török, Ne várjon hiába." "Megállj, megállj, édes férjem! Ne menj még csatába: Befordulok egy kicsinyég Öltöző szobámba."
"Én kegyesem, szép hitvesem, Ellenemre jársz-é? Sima vállad, puha kebled Töri az a páncél; Félve tartod a nagy kardot Remegő kezedben: Mit keresnél, gyönge asszony, Véres ütközetben?"
"Azt keresem, hív magyar nő, Véres ütközetben, Hogy lehessek, élve, halva, Mindig közeledben: Súlyos a kard, de nehezebb Százszor is a bánat; Jobban töri, mint a páncél, Kebelem utánad."
Gyöngyös arany fejkötőjét Sisakkal borítja, Karcsú fűzött selyem vállát Páncélba szorítja; Kardot is köt: bársony övre Gyémántos fogantyút; Pici piros csizmáira Szép ezüst sarkantyút.
Csalogatja csemegével Muci paripáját; Lebke szellő lebegteti Tengerzöld ruháját; Széles úton, poros úton Felleget ver a ló, Csillámlik a... villámlik a Fényes acél patkó. -
"Fogadj Isten, húgom asszony, Itt az ütközetben; Nyilat ugyan, amint látom, Hoztál szép szemedben -" "Uram király, Zsigmond király? Nem oly divat már ma Nyíllal lőni, mint felséged Fiatal korába.'"
Galambócot a Dunáról Ostromolni kezdik; Folyamon is, szárazon is Egyre törik, vesztik. Elöl, elöl Rozgonyival Kedves élet-párja, Hív szerelme, szép Cicelle, Szentgyörgyi leánya.
Pogány török a Moráván Érkezik új haddal: "Most vitézek! hajós népek! Közül-akarattal!" maga vivé Rozgonyiné Ellenök a gályát, Követi a sok dalia Lobogós ruháját.
Szól az ágyu - szokatlanul Durva ozmán fülnek; Hajóira tűz kanócok, Koszorúk repülnek; "Vizet, vizet!" a pogányság Ordítoz hiában; Mind odaég, bár van elég Víz a nagy Dunában.
Maga Murad ezt a dolgot Nem veszi tréfára, Közeledik nagy hadával Törökök császára; Százezerre megyen serge, Sok basával, béggel, Török, tatár - spahi, jancsár, Válogatott néppel.
Kár volt neked, Zsigmond király Mingyárt megijedned, Gyalázaton a pogánytól Egér-utat venned, Fut a farkas néha-néha, De szikrázó foggal: Népedet te átkeletted Szökve, mint a tolvaj. -
Spahi, jancsár utóhadnak Ered az inába: Sok rohan ott éles tőrbe, Még több a Dunába; Gyalog szerrel a király is Csak nehezen futhat; Jó Rozgonyi karja, kardja Csinál néki utat. -
"Hej! ki hozza, kormányozza Ide azt a gályát? Vagy már senki meg nem menti Magyarok királyát?" "Én, én hozom, gyönge asszony, Hajómat az éjben: Ülj fel uram, Zsigmond király, Te is, édes férjem!
Lászlóvárott a magyarság Vala bátorságban. Híre futott a csatának Széjjel az országban. Egy árva szó sem beszéli Zsigmond győzedelmét: Mind a világ, széles világ Rozgonyi Cicellét. -
Háromszáz évig várt rád nemzeted - Nemrég jövél s több század életed. Atyád a nép volt, nevelőd a vész, Vész karja a legjobb baráti kéz. Véres pallos függ álmaid felett, De egy nemzet, ki őrzi éltedet. Szónok, kitől zsarnok vére fagy, Rákóczy égből kitört lelke vagy. Hullám, mit vértenger felvetett, Hogy elmeritsd, vagy vidd fel népedet.
Mi a szabadság? Isten szép ege S lelked e kinyilt égnek gyermeke. Börtönbe láttad első sugarát, Rabtársul ott találtad a hazát. S e két rabtestvér szenvedése nagy - Sok százados fájdalmak ajka vagy, Szellő, patak, villám, tenger vihar, Hogy sir a lélek, sir rá a magyar.
Beszélj, beszélj, e nemzet téged ért, Ad életet, vért minden hangodért. Előre új Washington! ez neved, Vidd a szabad világba nemzeted, Kezedben van minden nép zászlaja, Utánad megy, mint árnyad a haza. Törd őssze a zsarnokság láncait, Emeld fel a népnek szent trónjait; Teremts egy új kort, új hazát nékünk - Te benned lesz halhatatlan nemzetünk.
Ha lesz egy nap, hol millió szemek Mint egy szívből egy könyt ejtenek, Ha lesz egy sír, hol reményt nem lelünk, Hisz életed örökké kell nekünk - Emléked egy hazának fénye lesz, Soká mondjuk: Kossuthnak lelke ez!
A fecskék elköltöztenek, Hull a fának levele: A víg dalok megszüntenek, Erdő s mező bús bele: A rét fakó térségein Száraz füvek suhognak: A vén tölgyek gerébein Csókák s varjak kárognak: Közelget az év-enyészet, Haldoklik a szép természet! - Így hal szívem fenekén A remény, - így halok én.
126.dal
Napok jönnek, napok mennek, De búm, csak nem távozik: És az órák elreppennek, De sorsom nem változik: A volkánok kifáradnak, De nem az én tüzeim: Folyók, tavak kiapadnak, De nem az én könnyeim: Erdők, mezők felvidulnak, A szerencse forgandó, - Csak inségem állandó!
172. dal
Téged látlak az egeknek Magas, tiszta kékjében: Téged látlak a vizeknek Folydogáló tükrében: Nappal a nap aranyának Ragyogó láng-fényében: Éjjel a hold világának Reszkető ezüstyében. Minden időperczenetben, Mindennémű szegeletben, Üldözőm vagy szüntelen - Haggy békét, óh kegyetlen!
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Eltünt a hó. A leejtőkön a földből meleg gőz csap meg, édes keserű; a fák vad láza sisteregve föltör s halványzöld kardját feni már a fű; suhanc szelek viháncolnak napestig, a húnyó eget lángszínűre festik; a hegyeken még fáklyatűz ragyog, de máris följöttek a csillagok.
Szobádban ülsz. Az ablak tárva. Látod alant a várost és fönt az eget. Íme, költő, ez itt a te világod, országod, álmod, várad, életed: négy szűk határ közt egy maroknyi szántó; ha tarackos is, földje legalább jó; a fejed fölött, ha szűk lett idelenn, vigaszodul a tágas végtelen.
Mit akarsz többet? Óperenciákat? Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt? Vigyázz: nem az tied, mit a vágyad. hanem amit ekéd vasa szánt! A világ ura lehetsz - álmaidban, de megművelned azt kell, ami itt van: s ne panaszold, hogy puszta és szegény: a te munkádtól lesz majd televény.
Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb; de itthon élni, s híven: igazabb. Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet; de te maradj: te sorsod ura vagy! Az ég akár derült, akár vihart ad: jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad; s el nem veheti senki életed, amíg te megad el nem engeded.
Nézd ezt a várost: ez volt ifjúságod. Hallod a Duna pergő könnyeit? Az a kék köd az alföldi lapály ott; porában szenderegnek őseid. Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János; nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos... Amott a tó! - s a halott nyarakon a koporsófödél: a Badacsony.
Meg sem születtél s mindez máris óvott: téged védtek a Kúnság síkjai, túl a Dunán a morcos kis Moróczok, s néma renddel az anyák sírjai; táblabírák, szinészek, néma pórok szívós sorában léted alkotódott, s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség: viszhangot ád az eltünt nemzedék.
És el nem űzhet innen keserűség. végzet haragja, semmi hatalom. Kemény paranccsal ideköt a hűség: jóban vagy roszban, mindig szabadon, magunk törvényét vallva, senki másét, s ha körülöttünk akár egy világ ég, óvni magunkban s híven adni át a fiainknak ezt a kis hazát.
Jöjj hát, tavasz! Sarjadjatok vetések! Virulj Tündérkert, kicsi Magyarország! Koldusnak is jó földeden az élet. ha szebbé válik tőle az orcád. Költő, dalolj hát! énekeld hazádat, mutasd föl szívét magas világnak! S porod fölött csak ezt véssék fába: "Megtette dolgát és nem élt hiába."
Egy teleknek a lábjában,
Felrepűlne, messze szállna,
Messze messze,
Tengerekre,
Csakhogy el van metszve szárnya.
Tűnődik, féllábon állván,
El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun, újrakezdi.
Szárnya mellé dugta orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna,
Kőfalon nem látni átal.
Még az égre fölnézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad gólyák szállnak ottan
Jobb hazába;
De hiába!
Ott maradt ő, elhagyottan.
Várja, várja, mindig várja,
Hogy kinő majd csonka szárnya
S felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik.
Őszi képet ölt a határ;
Nincsen rajta gólyamadár,
Egy van már csak: ő, az árva,
Mint az a rab,
Ki nem szabad,
Keskeny ketrecébe zárva.
Még a darvak hátra vannak,
Mennek ők is, most akarnak:
Nem nézi, csak hallja őket,
Mert tudja jól,
Ott fenn mi szól,
Ismeri a költözőket.
Megkisérté egyszer-kétszer:
Nem bírná-e szárnya még fel;
Hej, dehogynem bírná szárnya,
Csak ne volna
Hosszu tolla
Oly kegyetlen megkuszálva!
Árva madár, gólya madár,
Sohse nő ki tollad, ne várd,
Soha többé, fagyos télig;
Mert, ha épen
Nő is szépen:
Rossz emberek elmetélik!
Kimondom, fönnen érzem én
Hisz nemzetemre vall
Dalom, hatalmas zengzetén.
Kitárom én szívemnek
Dúsgazdag életét,
És dús szívemből árad
A szép magyar beszéd.
Költő vagyok: ki több?
Van-e, ki jobban, szebben él?
Ó, van-e szédítőbb
Gyönyör az ihlet kéjinél?
Örvényeidbe látok
Átszellemülve, lét!
És mélyeid kizengi
Bűvös magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki mer
Repülni versenyt én velem?
Cserélni senkivel
El nem cserélem életem.
Dalomban töri gátját
Hatalmas árja szét,
S büszkén kel ajkaimról
Lelkes magyar beszéd.
Költő vagyok. Ki lát
Mélyebbre, mint a dal fia?
Megnyílik a világ,
S titokzatos harmónia
Zeng akkor ajkaimról
És árad messze szét.
Méltó vagy Istenekhez,
Dicső magyar beszéd!
Költő vagyok. Szívem
A szabadságért lelkesül,
Mert írva mélyiben.
Éljen az ember emberül!
Ujjongok álmaimban
Bilincset törve szét,
Kitör belőlem akkor
Szilaj magyar beszéd.
Költő vagyok s magyar.
Virága büszke törzsnek én,
Napfényes álmival
Csügg lelkem áldott életén.
Dalomnak minden ember
Megérzi még hevét,
S fönséged elragadja,
Csodás magyar beszéd!
(1890)
Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj.
Villáma fesse a szabadság hajnalát,
S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok király! csatára magyarok,
Fejére vészhalál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk
Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
A föld talpunk alatt, s fejünk felett az ég
Tanú legyen, hogy áll Árpád ős népe még,
S mely e szent földre hull, minden csepp honfi-vér,
Kiáltson égbe a bitorra bosszuért!
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal ójuk azt,
Pusztítsa fegyverünk a fejedelmi gazt,
A zsarnokok torán népek vigadjanak,
A nép csak úgy szabad, ha ők lebuktanak.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé, elé, jertek, haramiahadak,
Kiket nemzetbakók reánk uszítanak,
Temetkezéstekűl, ti bősz szelindekek,
Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szivünk elszánt keserv, markunk vasat szorít,
S csatára milliók imája bátorít,
Ó drága véreink, vagy élet vagy halál,
De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk bucsúkezet,
Iszonytató legyen, s döntő ez ütközet,
Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért,
Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.
El még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Eredj szolgám, Laczfi Endre,
Küldj parancsot, mint a villám,
Köss nehéz szablyát övedre:
A tatártól nagy veszélyben
Forog Moldva, ez a véghely:
A tatárra veled menjen
Tízezernyi lófő székely.
Kél Budáról Laczfi Endre,
Veszi útját Nagy-Váradnak
Kölestermő Kunság földén
Jó csatlósi áthaladnak;
Várad kövecses utcáin
Lovuk acél körme csattog,
Messze fénylik a sok fegyver,
Messze döng a föld alattok.
Hallja László a templomban,
Körösvíznek partja mellett;
Visszatér szemébe a fény,
Kebelébe a lehellet;
Koporsója kőfedelét
Nyomja szinte három század:
Ideje már egy kevéssé
Szellőztetni a szűk házat.
Köti kardját tűszőjére
S fogja a nagy csatabárdot,
Mellyel egykor napkeleten
A pogánynak annyit ártott;
Félrebillent koronáját
Halántékin igazítja;
- Éjféltájban lehetett már, -
A vasajtót feltaszítja.
És megindul, ki, a térre,
És irányát vészi jobbra,
Hol magasan felsötétlik
Ércbül öntött lovagszobra;
Távolról megérzi a mén,
Tombol, nyerít, úgy köszönti,
Megrázkódik a nagy ércló
S érclovagját földre dönti.
Harci vágytól féke habzik,
Kapál, nyihog, lángot fúvall;
László a nyeregbe zörren
S jelt ad éles sarkantyúval;
Messze a magas talapról,
A kőlábról messze szöktet;
Hegyén völgyön viszi a ló
A már rég elköltözöttet.
Egy ugrás a Kalvária
És kilenc a Királyhágó;
Hallja körme csattogását
A vad székely és a csángó:
Ám a lovat és lovagját
Élő ember nem láthatja;
Csudálatos! de csudákat
Szül az Isten akaratja.
Három teljes álló napig
Vívott a pogánnyal Laczfi;
Nem hiányzott a székely szív,
De kevés a székely harcfi,
Míg a tatár - több mint polyva,
Vagy mint a puszták fövénye -
Sivalkodik, nyilát szórja,
Besötétül a nap fénye.
Már a székely alig győzi,
Már veszélyben a nagy zászló;
De fölharsog a kiáltás:
"Uram Isten és Szent László!"
Mint oroszlán, ví a székely,
Megszorítva, nem megtörve...
Most a bércen, láthatatlan,
Csattog a nagy ércló körme.
Ide, ide, jó vitézek!
Gyüjti népét Laczfi Endre;
Hát egyszer csak vad futással
Bomlik a pogányság rende;
Nagy tolongásnak miatta
Szinte már a föld is rendül;
Sok megállván, mint egy bálvány,
Leragad a félelemtül.
Sokat elüt gyors futtában
A repülő kurta csákány;
Sok ki sem mozdul helyéből,
Maga rab lesz, lova zsákmány.
Foglyul esett a vezér is
Atlamos, de gyalázatja
(Nehéz sebben vére elfoly)
Életét meg nem válthatja.
Fel, Budára, Laczfi Endre
Számos hadifoglyot indít;
Annyi zászló - annyi préda
Ritka helyen esik, mint itt.
Rabkötélen a tatárság
Félelemtül még mind reszket,
És vezeklik és ohajtja
Fölvenni a szent keresztet.
Hogy elértek Nagy-Váraddá,
- Vala épen László napja -
Keresztvízre áll a vad faj,
Laczfi lévén keresztapja.
Összegyűl a tenger néző,
Hinni a csodába, melyet
Egy elaggott, sírba hajlott
Ősz tatárnak nyelve hirdet:
Nem a székely, nem is Laczfi.
Kit Isten soká megtartson,
Hanem az a: László! László!
Az győzött le minket harcon;
A hívásra ő jelent meg,
Vállal magasb mindeneknél,
Sem azelőtt, sem azóta
Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi,
Arca rettentő felséges;
Korona volt a fejében,
Sáraranyból, kővel ékes;
Jobb kezében, mint a villám,
Forgolódott csatabárdja:
Nincs halandó, földi gyarló
Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember,
Egy azokból, kik most élnek,
Feje fölött szűz alakja
Látszott ékes nőszemélynek;
Koronája napsugárból,
Oly tündöklő, oly világos -
Monda a nép: az Szent László
És a Szűz, a Boldogságos.
S az öreg tatár beszédét,
Noha kétség nincs felőle,
Bizonyítá a templomnak
Egy nem szavajátszó őre:
Hogy három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
Negyed napra, átizzadva
Találtatott boldog teste.
Karácsony van, de nekem nem kellenek olcsó fenyőgallyaid
Hazug viaszkönnyet ne sírjon a karácsonyi gyertya
Meg nem vesztegetsz cifra csecsebecséddel
Rántsátok le az asztal vacsorázó fehér terítőjét
Fekete posztó van alatta, két gyertya ide és feszület
Krisztus törvényszéke elé rángatlak, hívlak tetemére
Ennek a gúzsbakötött és megtört valaha isteni szívnek
Milyen boldog voltam én ennek a századnak elején
Nem magam miatt szegény voltam és magamrahagyott
De volt valami példátlan izgalom és remény a levegőben
Készültünk valamire és vártunk valami Meglepetést
Aminőt soha még hinni se mert a világ
Egy nemzedék se, mióta Cromagnon s a neanderi völgy
Ködös reggeleit elhagyta ez a földre lepottyant
Valami idegen bolygóról idekerült különös féreg, az ember
Hasonló s mégis egészen más mint az ittlakó többi barom
Remegett minden ebben az ünnepi várakozásban
Mint a gyerekek, mielőtt megszólal odabent a csengő
Én magam sejteni véltem azt is, mi lesz az ajándék
Homályos célzással régen ígérte már sok kusza jel
Idelent a Földön és fönt a csillagos Égen
Ezt a csákót és kardot, ezt az isteni kinevezést
Hogy mostohatestvéreink fák és krokodilok
Közt a legifjabb s nem is a legjobb és legügyesebb
Az a fajta, amelyhez tartozom véletlenül én is
Hogy éppen ez kapja kezébe amire mindnek foga vásik
Kényre-kedvre örökbe a Nagy Mennyei kirakatnak
Legszebb játékát, ezt a nagy Lapdát, aminek Föld a neve
S amivel játszani már nem akar többé aki csinálta
Gyönyörű lapda, éppen nekünk való embergyerekeknek
Nem olyan nagy mint a Nap például, de nem is oly forró
Ujjunk meg nem égeti s tele van gyönyörű rajzzal
Erdők és tengerek és hegyláncok csupa színes ábra
Hókristály és vízirózsa és északi fény gyönyörű
S miénk lesz az egész, tehetünk vele ami tetszik
Belebujhatunk vagy kihajíthatjuk nagy ívben a térbe
El is ronthatjuk, megnézhetjük a szerkezetét
Mindenki lázasan készült ennek a századnak elején
Erre az ünnepi napra, mikor az ember lesz úr a világon
Kezdtük szemügyre venni alaposan ami majd miénk lesz
Hogy tudjunk bánni vele, ne legyen fennakadás
Élvezni, élni, csinálni minden pazar örömét
Egyikünk a hal siklását figyelte a vízben
S eltanulta, hogyan szed ki a vízből levegőt
Másik a madarat röptiben nézte ravaszdin
S másnap maga is harsogva felröppent mint a madár
Harmadik tettenérte a Láthatatlan Sugarat
S déli időben fényes nappal megjelent a kísértet
Félelmes csontváz eleven testünk lágy kérge alatt
A negyedik és ötödik közellé tette a távolt
Megfogta az időt, eleven lett mozgó vásznon a mult
Aladin csodalámpája hangot varázsolt a füledbe
S tudtad Szaharában most sírni a sárga sakált
Tündérmese csizma hétmérföldes hipp-hopp ahol akarok
Így kavargott négy évszak négy díszlete közt a Darab
Mennyei Színjáték és csupa emberi drága szerep
Énnekem is volt szerepem húsz évesen ilyen fiatalon
Készültem rá még mielőtt látni tanult a szemem
Hogy a prológust majd én mondom el, ha kezdődik a játék
Egy reggel, jól emlékszem, a Halley üstökös éppen
Fönt libegett halványan hajnali égi mezőn
Jöttem a réteken át gyalogost Rákos felől fútt a szél
S komponáltam az Ódát nyurga nagyszájú kamasz
Mint akinek nincs, nem is lehet más dolga csak ez
Ódát harsogni, ódát a Századhoz, mámoros ditirambust
"Én múzsák ifjú papja" vagy Rotterdamus Erasmus
Ennél is szebbet, ujjongóbbat és szabadabbat
Eldicsekedni fennszóval, hogy necsak az élők
Hallják, hallják a holtak is régi temetői rögökben
Da Vinci Lionardó és Daedalus és Shakespeare és Verulami Bacon
Pár semmi évezred iskolatársa és tanulója
Hogy szárnyas szavaik zúgó szárnyakká átalakultak
S nem kép és hasonlat immár a büszke beszéd: repülés!
Mert félórával előbb láttam két földi szememmel
Dagadni és dudorodni a földet s horpadni a mennybolt
Kupoláját ferdén libegve s futni alattam a felhőt
S nem rímek és szavak és muzsika részegített meg
Nem szédített látni káprázatot olcsó borával a Szépség
Ez a Valóság volt, ez a vászonból tákolt monoplán
Minden szépnél szebb, minden Igézetnél igazibb Igézet
Hogy győzni fogunk diadal diadal diadal minékünk
S ha a mennyeknek országa nem száll le a földre
Majd érte megyünk mimagunk s "lészen éj és nap
Hat nap és hat éjjel s a hetediken megpihenünk"
Így volt ez s még aznap délután szép kedvesemmel
Ültünk a budai cukrászda hűvös terraszán
S álmodtunk kisdedet aki majd megéri ezt a napot
Gyalázatos század, mit tettél mire a kisded megszületett
December közepetájt karácsony előtt tizenhetedikén
Százezer ember hörgött Mazurnál a jeges pocsolyában
S kedvesemet elvitte mint meg vagyon írva
"Gyűlölet és téboly mocskos magzatja a dögvész"
Országok tépték s marcangolták egymás húsát mint az ebek
Aztán csönd lett, a megtépett föld sebeit nyalogatta
Sok-sok év mulva tértem magamhoz egy árokban valahol
Ahová dobott a földrengés s elindultam keresni helyem
Kábultan még roggyanó térddel és betörött fejjel
Keresni a kedvem és hitem és hetyke bizalmam
Hová tettétek mi ez miféle világ lett
Hol a kerek asztal aminek gazdáját dícsérni akartam
Köszönteni dallal miféle arcok ezek a régi helyén
Ostoba gúnnyal hallgatnak ha szólok nem értik a nyelvet
Köszönök és nem is felelnek torkomon akad a szó
Ég felé nyujtom tenyerem hogy eszükbejussak
Összenéznek s alamizsnát tesznek belé azt hiszik koldulni jöttem
Mennék már innen repülnék fönt berreg valami
Aranyat csempész a gépen a bankár át a határon
Vagy valami bombát a háborúra spekuláló iparos
Messze suhan már nem érem utól összeesem az ucca kövén
S már nem tudom eldadogni vádoló végrendeletem
jéggel veri meg szemeinket!
Fehér vagy mint a jég verése,
zuhansz vaságyra, jégfehérre.
Ráfekszik szívemre a sorsod,
csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.
Véren, zúzmarán túl tavasz van,
lesz-e még nyár - kérdem magamban.
Aranyeső tündököl sárgán,
árva vagy, itt maradtam árván.
Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.
Csak ez kellett, csak ez hiányzott,
csírázik itt az átok átkot.
Forgok arcomon új pecséttel:
új tehetetlenség dühével.
Nikotin ikrásodik számban,
a csikkek szétmásznak szobámban.
A szesz kék tüzein keresztül
idegeim lármája zendül.
Alkohol nincs ami ledöntsön,
valami szörnyűt tervez az ösztön!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
Kitárva fejednél az ablak,
nyitok ajtót a léghuzatnak.
Mintha egy szél fújna egy holtra,
nem mozdulsz, csak a hajad fodra.
Tulipánt hozok, meg se látod,
álmod a morfium s virágod.
Lehet, hogy hozzád késve jöttem,
lehet, hogy el se köszönsz tőlem.
Csak elmész, elzengnek a szárnyak
s marad a vérhomály utánad.
Érted már félig megszakadtam,
tündérem, ne légy irgalmatlan.
A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.
Hiszek, s hitemet levagdalja
tündéri fintorod hatalma!
Csalogatlak sírva magamhoz,
te csak a halálhoz ragaszkodsz!
Nappalom éjjelem tiéd lett,
te csak a temetőt igéred!
Fényleni éretted akartam,
te az észt rombolod agyamban!
Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!
Ó, aki csontra vesz fel inget,
jéggel veri meg szemeinket!
"Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába."
"Megállj, megállj, édes férjem!
Ne menj még csatába:
Befordulok egy kicsinyég
Öltöző szobámba."
"Én kegyesem, szép hitvesem,
Ellenemre jársz-é?
Sima vállad, puha kebled
Töri az a páncél;
Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:
Mit keresnél, gyönge asszony,
Véres ütközetben?"
"Azt keresem, hív magyar nő,
Véres ütközetben,
Hogy lehessek, élve, halva,
Mindig közeledben:
Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;
Jobban töri, mint a páncél,
Kebelem utánad."
Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsú fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút;
Pici piros csizmáira
Szép ezüst sarkantyút.
Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;
Széles úton, poros úton
Felleget ver a ló,
Csillámlik a... villámlik a
Fényes acél patkó. -
"Fogadj Isten, húgom asszony,
Itt az ütközetben;
Nyilat ugyan, amint látom,
Hoztál szép szemedben -"
"Uram király, Zsigmond király?
Nem oly divat már ma
Nyíllal lőni, mint felséged
Fiatal korába.'"
Galambócot a Dunáról
Ostromolni kezdik;
Folyamon is, szárazon is
Egyre törik, vesztik.
Elöl, elöl Rozgonyival
Kedves élet-párja,
Hív szerelme, szép Cicelle,
Szentgyörgyi leánya.
Pogány török a Moráván
Érkezik új haddal:
"Most vitézek! hajós népek!
Közül-akarattal!"
maga vivé Rozgonyiné
Ellenök a gályát,
Követi a sok dalia
Lobogós ruháját.
Szól az ágyu - szokatlanul
Durva ozmán fülnek;
Hajóira tűz kanócok,
Koszorúk repülnek;
"Vizet, vizet!" a pogányság
Ordítoz hiában;
Mind odaég, bár van elég
Víz a nagy Dunában.
Maga Murad ezt a dolgot
Nem veszi tréfára,
Közeledik nagy hadával
Törökök császára;
Százezerre megyen serge,
Sok basával, béggel,
Török, tatár - spahi, jancsár,
Válogatott néppel.
Kár volt neked, Zsigmond király
Mingyárt megijedned,
Gyalázaton a pogánytól
Egér-utat venned,
Fut a farkas néha-néha,
De szikrázó foggal:
Népedet te átkeletted
Szökve, mint a tolvaj. -
Spahi, jancsár utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalog szerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. -
"Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?"
"Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!
Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét:
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét. -
Nemrég jövél s több század életed.
Atyád a nép volt, nevelőd a vész,
Vész karja a legjobb baráti kéz.
Véres pallos függ álmaid felett,
De egy nemzet, ki őrzi éltedet.
Szónok, kitől zsarnok vére fagy,
Rákóczy égből kitört lelke vagy.
Hullám, mit vértenger felvetett,
Hogy elmeritsd, vagy vidd fel népedet.
Mi a szabadság? Isten szép ege
S lelked e kinyilt égnek gyermeke.
Börtönbe láttad első sugarát,
Rabtársul ott találtad a hazát.
S e két rabtestvér szenvedése nagy -
Sok százados fájdalmak ajka vagy,
Szellő, patak, villám, tenger vihar,
Hogy sir a lélek, sir rá a magyar.
Beszélj, beszélj, e nemzet téged ért,
Ad életet, vért minden hangodért.
Előre új Washington! ez neved,
Vidd a szabad világba nemzeted,
Kezedben van minden nép zászlaja,
Utánad megy, mint árnyad a haza.
Törd őssze a zsarnokság láncait,
Emeld fel a népnek szent trónjait;
Teremts egy új kort, új hazát nékünk -
Te benned lesz halhatatlan nemzetünk.
Ha lesz egy nap, hol millió szemek
Mint egy szívből egy könyt ejtenek,
Ha lesz egy sír, hol reményt nem lelünk,
Hisz életed örökké kell nekünk -
Emléked egy hazának fénye lesz,
Soká mondjuk: Kossuthnak lelke ez!
(1847)
A fecskék elköltöztenek,
Hull a fának levele:
A víg dalok megszüntenek,
Erdő s mező bús bele:
A rét fakó térségein
Száraz füvek suhognak:
A vén tölgyek gerébein
Csókák s varjak kárognak:
Közelget az év-enyészet,
Haldoklik a szép természet! -
Így hal szívem fenekén
A remény, - így halok én.
126.dal
Napok jönnek, napok mennek,
De búm, csak nem távozik:
És az órák elreppennek,
De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak,
De nem az én tüzeim:
Folyók, tavak kiapadnak,
De nem az én könnyeim:
Erdők, mezők felvidulnak,
A szerencse forgandó, -
Csak inségem állandó!
172. dal
Téged látlak az egeknek
Magas, tiszta kékjében:
Téged látlak a vizeknek
Folydogáló tükrében:
Nappal a nap aranyának
Ragyogó láng-fényében:
Éjjel a hold világának
Reszkető ezüstyében.
Minden időperczenetben,
Mindennémű szegeletben,
Üldözőm vagy szüntelen -
Haggy békét, óh kegyetlen!
meleg gőz csap meg, édes keserű;
a fák vad láza sisteregve föltör
s halványzöld kardját feni már a fű;
suhanc szelek viháncolnak napestig,
a húnyó eget lángszínűre festik;
a hegyeken még fáklyatűz ragyog,
de máris följöttek a csillagok.
Szobádban ülsz. Az ablak tárva. Látod
alant a várost és fönt az eget.
Íme, költő, ez itt a te világod,
országod, álmod, várad, életed:
négy szűk határ közt egy maroknyi szántó;
ha tarackos is, földje legalább jó;
a fejed fölött, ha szűk lett idelenn,
vigaszodul a tágas végtelen.
Mit akarsz többet? Óperenciákat?
Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt?
Vigyázz: nem az tied, mit a vágyad.
hanem amit ekéd vasa szánt!
A világ ura lehetsz - álmaidban,
de megművelned azt kell, ami itt van:
s ne panaszold, hogy puszta és szegény:
a te munkádtól lesz majd televény.
Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb;
de itthon élni, s híven: igazabb.
Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet;
de te maradj: te sorsod ura vagy!
Az ég akár derült, akár vihart ad:
jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad;
s el nem veheti senki életed,
amíg te megad el nem engeded.
Nézd ezt a várost: ez volt ifjúságod.
Hallod a Duna pergő könnyeit?
Az a kék köd az alföldi lapály ott;
porában szenderegnek őseid.
Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János;
nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos...
Amott a tó! - s a halott nyarakon
a koporsófödél: a Badacsony.
Meg sem születtél s mindez máris óvott:
téged védtek a Kúnság síkjai,
túl a Dunán a morcos kis Moróczok,
s néma renddel az anyák sírjai;
táblabírák, szinészek, néma pórok
szívós sorában léted alkotódott,
s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség:
viszhangot ád az eltünt nemzedék.
És el nem űzhet innen keserűség.
végzet haragja, semmi hatalom.
Kemény paranccsal ideköt a hűség:
jóban vagy roszban, mindig szabadon,
magunk törvényét vallva, senki másét,
s ha körülöttünk akár egy világ ég,
óvni magunkban s híven adni át
a fiainknak ezt a kis hazát.
Jöjj hát, tavasz! Sarjadjatok vetések!
Virulj Tündérkert, kicsi Magyarország!
Koldusnak is jó földeden az élet.
ha szebbé válik tőle az orcád.
Költő, dalolj hát! énekeld hazádat,
mutasd föl szívét magas világnak!
S porod fölött csak ezt véssék fába:
"Megtette dolgát és nem élt hiába."
(1947. március)