Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsúztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben. Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Ide tartozik Abaúj megye, a Hernád keleti része Zemplén, Szabolcs, Hajdú keleti része és Bihar északkeleti része.
Abaúj megye kivételével mindenütt „ou, öü, ëi” típusú kettős hangzót használnak az „ó, ő, é” helyén. A nagyobbik északi részre az „e”-zés és az „ië”-zés a jellemző, de Hajdúságban az „í”-zés is használatos:-kiëk, sziëp. Abaúj északi részén viszont inkább „ö”zés és „é”zéssel lehet találkozni:- embör, terömt, kéz, szép.
Mássalhangzóknál zárt szótagban az „l, r, j” előtti magánhangzók megnyúlnak:- álma, fárkas, embér. Az egésaz terült „j”-zős, a „t, d, n és l” hangok itt már nem palaterizálódnak:- alig, dinnye, és „gy, ty”-.zés sincsen:- dobja, kapja.
Családi helyhatározók csak szórványosan fordulnak elő”nul, nül:- biróunul, Sándoréknál menyek. A honnan kérdésre búl, bű, túl, tűl, rúl, rűl raggal válaszol. A val, vel nem hasonul:- ökörvel, járomval. A tárgyas alakok hasonlóak a köznyelvihez:- várja, mongya, tuggya, viszont az udvarias felszólító mód mindig ikes igeragozásban van:- üjjík le!. Az „a és az” határozott névelőket itt is használják és a sok után szintén megtaláható a többesszám ahogy a palóc nyelvjárásban is.
Akkor indultak él, szengyörnap iëccakáján. Ű meg ment utánnok. Lezsbe! De űtet nem híjták, a vië Szilágyinéit...Mekkerűlték a Rózsájt. Viz vóut abba az árogba, hát nagy árok az ott. Mekkerültiëk a túsúo óudalát is a Rozsájnak, az Izsák várát, oszt ehez a patakhoz mentek. Ű meg ment utánnok, mindiëg ment. Mikor má azok a partra iëtek-ű látta-akkor szijjelniëzett a három asszo, lúra űltek- piszkapára, sziëmvonóura-bele a vizbe! Mikor a közepi tájám vóutak a viznek, ez a pártrúl kijáttya, hogy- Várjatok, éin is megyek, minek hatytok itt!? Azok oszt megfenyegettiëk, hogy : megáj, mért esz' mekkeserüllöd!
Mátyás király nem értett honn ülni kényesen, Értett a harczi ménen megülni győztesen, S ha harczi nem valának, bársony nyugágy helyett, Mátyás király kezébe birói pálczát vett.
Bejárta szép országát, s mint béke angyala, Törvényt, igazságot tett, a merre járt vala, Bejárta a Dunának s Tiszának mesgyeit. Kihallgatá urával a pór sérelmeit.
Törvény után, követvén az ős magyar szokást, Tartott az útazásra Gömörben áldomást; Az áldomások árja enyelgő és komoly, Mikép Maros aranyja, Tokaj nedűje foly.
Van, a ki a királyért üríti a kehelyt, A hon virágozása dobogtat más kebelt, Ez a német vesztére nagy rettentőt iszik, Az a török halálán, ez a csehén bizik.
S végig lakoztanak már, és végig ittanak, - Egyért feledtek inni a vigadó urak, S vigalmok a hegyig hat, hol munkás hangyakép A tő tövét kapálja pőrén a póri nép.
Mátyás király a tréfát fölötte kedvelé, Mátyás király föláll s int a szőlőhegy felé: «Ím, dolgozott a munkás, mig vigadánk, urak! Ne váltanók fel őket, hogy ők vigadjanak?
Fel, a király nyomába!» Szól és előre mén, Mikép a felkelő nap a fényes ég ivén, Utána mén az úrnép vontatva s kénytelen, Mikép a lomha árnyék a test után megyen.
S bámészan a parasztok reá tekintenek, Kiváncsilag megállnak a vándor fellegek, A nap kibú alóluk, meglátni a csodát, A hős király kezének ügyében a kapát.
Mátyás király megedzett s dologszokott vala, Az úrinép puhán nőtt, és otthon lomhula; Mátyás király ügyes volt és könnyü termetű, Az úrinép nehézkes, tömör tekintetű.
Mondjam tovább, ne mondjam a tréfa folyamát, Mint űli a veríték az úrnép homlokát? Mondjam tovább, ne mondjam: a gyors király mögől, Miképen jobbra balra az úri nép kidől?
«Uram király - kiáltnak - pogány dolgot mivelsz, Kegyelmetes tréfáddal még mind rakásra ölsz - A kardot elviseljük, kapáljon a ki tud!» És a panasz keserve Mátyás fülébe jut.
De mint a könnyü sólyom fölöttök a király A megkapált barázdán nem fáradottan áll, Arczára méltóság ül, szigor van homlokán S a lelkendő urakhoz ily szó jön ajakán:
«Ám hagyjuk a szokatlan dolog kisérletét, De megjegyeznetek kell nehéz verejtekét: A föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli, Véres verejtekének gyöngyével öntözi.
Azért, ha máskor isztok, nem kell felednetek Az áldomásba szőni: hogy éljen népetek!» Szólott - s az úri nép megjegyzé az oktatást, - Mátyás király Gömörben igy tarta áldomást.
Magyarok Istene, rontsd a labanc erejét! Közeleg az óra csata riadóra Hogy a magyar akarata, csata vasa, diadala mentse meg a szomorú hazát. Hős Rákóczi népe, kurucok, előre! Diadal veletek, ellenes feletek letiportátok, verje gonoszokat átok! Már a hazán íme újul a vész, Íme a gonoszok seregi fenyegetik. Hej! Hova lettek a hős daliák? Hova lettek a hős, a derék vezetők, A szegény nép sokezerje, A legigazabb dalia vezér Bujdoshatnak most szanaszét. Lobogónk magasan, ez a büszke nemzet újra talpon áll. Aki előtt ellen soha meg nem áll csak elő, csak elő, csak előre! Szabadon él a magyar vagy érje a halál. Mert a magyarok Istenére, szent nevére, esküt esküre teszen e hős nép: Míg ragyogón kel a nap az égen, Rab a magyar soha, soha, soha, soha, sohase leszen.
Szánja az uristen hiveinek romlását, Az ő fiainak, leányinak romlását, Noha most eltűri, de el nem szenvedi Nagy szidalom-vallását.
Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk, Ily éktelenségen magunkban elrémőltünk, Isten beszédében mi is, választottak, Csaknem kétségbeestünk.
Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk, Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük, Mert mind veszten veszni szegény országunkat Szemeinkkel jól látjuk.
Egyik veszedelem az másikat ott éri, Hogy mind nagyot, kicsint ily kiméletlen üti, Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat Még hinnie sem meri.
De vess véget immár, uram, büntetésünkben, Fordíts szemeidet reánk kegyességedben, Mert az te népeid majd kétségben esnek Ennyi nagy sok inségben!
Kegyelmes az isten, nem ver örökké minket, Egy szempillantásig hagyott most csak el minket; De örökkévaló irgalmasságból Ismeg fölemel minket.
Oh nyomorult foglyok! Istenhez hiáltsatok, Nagy bizodalomban, reménységben legyetek, Az ki kézbe adott, majd az megszabadít, Szemetekkel meglátjátok.
A mi fiainkat siralomval elhattuk, Ezentől azokat nagy örömvel meglátjuk, Mi ellenségeinknek nagy veszedelmeket Nagy örömvel beszéljük.
Az szentek példáját életünkben kövessük, Istennek ostorát tőlünk el ne taszítsuk, Mert isten országát háborúság nélkül Semmiképpen nem nyerjük.
Sírván így könyörge az Istennek egyháza, Mikor tatár miatt felföldnek lőn rablása: Ezerötszázhatvan és hat esztendőben Mikoron írnak vala.
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos. Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék. Nem mondhatom el ki vagyok, És azt sem, hogy te ki vagy nekem. Mert üresek mind és némák a szavak, Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás: Rabnak születik minden gondolat, Minden érzés, minden vallomás. Hiába próbálok, nem mondhatok semmit. Semmit , ami mély, ami közel van a tűzhöz. Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha, Érezned kell a kimondhatatlant !
Megüdvözöllek régi búm dalával, Reménynek éve! álom jöttödet. Oh tégy irgalmat e szegény hazával! Ha bünhődnénk, elég a bünhödet, S elég viselni - ha mint Jób - keresztünk, Szirt is leroskad, nemhogy férfi váll. Ne csalj, ne csalj, midőn remélni kezdünk, Még egy csalódás: annyi mint - halál!
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak. Két karodban átölelsz te ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Mint király, állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Elszakadt testes derekad tövétől.
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szűlvén, elereszti: hullnak
Ők, és nem tudván rövid életekről
Rendre kihalnak.
Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-é valyon
Vélni felőled?
Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek’, étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?
Ah, minek kérdem! szemeimbe tűnnek
Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed,
S titkos elejtőd.
Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – H a z á n k! szelíd ég!
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
6.Észak-keleti nyelvjárás
Ide tartozik Abaúj megye, a Hernád keleti része Zemplén, Szabolcs, Hajdú keleti része és Bihar északkeleti része.
Abaúj megye kivételével mindenütt „ou, öü, ëi” típusú kettős hangzót használnak az „ó, ő, é” helyén. A nagyobbik északi részre az „e”-zés és az „ië”-zés a jellemző, de Hajdúságban az „í”-zés is használatos:-kiëk, sziëp. Abaúj északi részén viszont inkább „ö”zés és „é”zéssel lehet találkozni:- embör, terömt, kéz, szép.
Mássalhangzóknál zárt szótagban az „l, r, j” előtti magánhangzók megnyúlnak:- álma, fárkas, embér. Az egésaz terült „j”-zős, a „t, d, n és l” hangok itt már nem palaterizálódnak:- alig, dinnye, és „gy, ty”-.zés sincsen:- dobja, kapja.
Családi helyhatározók csak szórványosan fordulnak elő”nul, nül:- biróunul, Sándoréknál menyek. A honnan kérdésre búl, bű, túl, tűl, rúl, rűl raggal válaszol. A val, vel nem hasonul:- ökörvel, járomval. A tárgyas alakok hasonlóak a köznyelvihez:- várja, mongya, tuggya, viszont az udvarias felszólító mód mindig ikes igeragozásban van:- üjjík le!. Az „a és az” határozott névelőket itt is használják és a sok után szintén megtaláható a többesszám ahogy a palóc nyelvjárásban is.
Akkor indultak él, szengyörnap iëccakáján. Ű meg ment utánnok. Lezsbe! De űtet nem híjták, a vië Szilágyinéit...Mekkerűlték a Rózsájt. Viz vóut abba az árogba, hát nagy árok az ott. Mekkerültiëk a túsúo óudalát is a Rozsájnak, az Izsák várát, oszt ehez a patakhoz mentek. Ű meg ment utánnok, mindiëg ment. Mikor má azok a partra iëtek-ű látta-akkor szijjelniëzett a három asszo, lúra űltek- piszkapára, sziëmvonóura-bele a vizbe! Mikor a közepi tájám vóutak a viznek, ez a pártrúl kijáttya, hogy- Várjatok, éin is megyek, minek hatytok itt!? Azok oszt megfenyegettiëk, hogy : megáj, mért esz' mekkeserüllöd!
(Gacsály, Szatmár)
Mátyás király nem értett honn ülni kényesen,
Értett a harczi ménen megülni győztesen,
S ha harczi nem valának, bársony nyugágy helyett,
Mátyás király kezébe birói pálczát vett.
Bejárta szép országát, s mint béke angyala,
Törvényt, igazságot tett, a merre járt vala,
Bejárta a Dunának s Tiszának mesgyeit.
Kihallgatá urával a pór sérelmeit.
Törvény után, követvén az ős magyar szokást,
Tartott az útazásra Gömörben áldomást;
Az áldomások árja enyelgő és komoly,
Mikép Maros aranyja, Tokaj nedűje foly.
Van, a ki a királyért üríti a kehelyt,
A hon virágozása dobogtat más kebelt,
Ez a német vesztére nagy rettentőt iszik,
Az a török halálán, ez a csehén bizik.
S végig lakoztanak már, és végig ittanak, -
Egyért feledtek inni a vigadó urak,
S vigalmok a hegyig hat, hol munkás hangyakép
A tő tövét kapálja pőrén a póri nép.
Mátyás király a tréfát fölötte kedvelé,
Mátyás király föláll s int a szőlőhegy felé:
«Ím, dolgozott a munkás, mig vigadánk, urak!
Ne váltanók fel őket, hogy ők vigadjanak?
Fel, a király nyomába!» Szól és előre mén,
Mikép a felkelő nap a fényes ég ivén,
Utána mén az úrnép vontatva s kénytelen,
Mikép a lomha árnyék a test után megyen.
S bámészan a parasztok reá tekintenek,
Kiváncsilag megállnak a vándor fellegek,
A nap kibú alóluk, meglátni a csodát,
A hős király kezének ügyében a kapát.
Mátyás király megedzett s dologszokott vala,
Az úrinép puhán nőtt, és otthon lomhula;
Mátyás király ügyes volt és könnyü termetű,
Az úrinép nehézkes, tömör tekintetű.
Mondjam tovább, ne mondjam a tréfa folyamát,
Mint űli a veríték az úrnép homlokát?
Mondjam tovább, ne mondjam: a gyors király mögől,
Miképen jobbra balra az úri nép kidől?
«Uram király - kiáltnak - pogány dolgot mivelsz,
Kegyelmetes tréfáddal még mind rakásra ölsz -
A kardot elviseljük, kapáljon a ki tud!»
És a panasz keserve Mátyás fülébe jut.
De mint a könnyü sólyom fölöttök a király
A megkapált barázdán nem fáradottan áll,
Arczára méltóság ül, szigor van homlokán
S a lelkendő urakhoz ily szó jön ajakán:
«Ám hagyjuk a szokatlan dolog kisérletét,
De megjegyeznetek kell nehéz verejtekét:
A föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli,
Véres verejtekének gyöngyével öntözi.
Azért, ha máskor isztok, nem kell felednetek
Az áldomásba szőni: hogy éljen népetek!»
Szólott - s az úri nép megjegyzé az oktatást, -
Mátyás király Gömörben igy tarta áldomást.
Közeleg az óra csata riadóra
Hogy a magyar akarata, csata vasa, diadala
mentse meg a szomorú hazát.
Hős Rákóczi népe, kurucok, előre!
Diadal veletek, ellenes feletek letiportátok,
verje gonoszokat átok!
Már a hazán íme újul a vész,
Íme a gonoszok seregi fenyegetik.
Hej! Hova lettek a hős daliák?
Hova lettek a hős, a derék vezetők,
A szegény nép sokezerje,
A legigazabb dalia vezér
Bujdoshatnak most szanaszét.
Lobogónk magasan, ez a büszke nemzet újra talpon áll.
Aki előtt ellen soha meg nem áll
csak elő, csak elő, csak előre!
Szabadon él a magyar vagy érje a halál.
Mert a magyarok Istenére, szent nevére,
esküt esküre teszen e hős nép:
Míg ragyogón kel a nap az égen,
Rab a magyar soha, soha, soha, soha, sohase leszen.
Az ő fiainak, leányinak romlását,
Noha most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom-vallását.
Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elrémőltünk,
Isten beszédében mi is, választottak,
Csaknem kétségbeestünk.
Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,
Mert mind veszten veszni szegény országunkat
Szemeinkkel jól látjuk.
Egyik veszedelem az másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kiméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Még hinnie sem meri.
De vess véget immár, uram, büntetésünkben,
Fordíts szemeidet reánk kegyességedben,
Mert az te népeid majd kétségben esnek
Ennyi nagy sok inségben!
Kegyelmes az isten, nem ver örökké minket,
Egy szempillantásig hagyott most csak el minket;
De örökkévaló irgalmasságból
Ismeg fölemel minket.
Oh nyomorult foglyok! Istenhez hiáltsatok,
Nagy bizodalomban, reménységben legyetek,
Az ki kézbe adott, majd az megszabadít,
Szemetekkel meglátjátok.
A mi fiainkat siralomval elhattuk,
Ezentől azokat nagy örömvel meglátjuk,
Mi ellenségeinknek nagy veszedelmeket
Nagy örömvel beszéljük.
Az szentek példáját életünkben kövessük,
Istennek ostorát tőlünk el ne taszítsuk,
Mert isten országát háborúság nélkül
Semmiképpen nem nyerjük.
Sírván így könyörge az Istennek egyháza,
Mikor tatár miatt felföldnek lőn rablása:
Ezerötszázhatvan és hat esztendőben
Mikoron írnak vala.
(1566)
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül...
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. -
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék.
Nem mondhatom el ki vagyok,
És azt sem, hogy te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak,
Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás:
Rabnak születik minden gondolat,
Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.
Semmit , ami mély, ami közel van a tűzhöz.
Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha,
Érezned kell a kimondhatatlant !
Reménynek éve! álom jöttödet.
Oh tégy irgalmat e szegény hazával!
Ha bünhődnénk, elég a bünhödet,
S elég viselni - ha mint Jób - keresztünk,
Szirt is leroskad, nemhogy férfi váll.
Ne csalj, ne csalj, midőn remélni kezdünk,
Még egy csalódás: annyi mint - halál!
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te
hallgatlak.
Két karodban átölelsz te
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.