Azóta elég sűrűn láttam rokont. Volt olyan is, akivel az egész idő alatt magyarul beszélhettem. Hadd mondjam még ezt el, szórakoztató és egy kicsit borzongató élmény volt, most néhány hónapja esett meg velem, itt Pesten.
Ez a rokon hatvan év körüli kedves bácsi volt, könyvből tanult magyarul, ezelőtt vagy negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt, a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatokat szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be. (Esetleg szoszvai vagy kondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Épp ezért beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandót, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat? Ez volt kísérteties: szellemidéző.
Az egyik szót Vörösmarty verseiből vette, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett, hogy strand, azt mondta: föveny. Másszor sógor helyett azt, hogy süv, úgy, ahogy ezt a középkorban mondták őseink, majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint ezelőtt hétszáz évvel a Halotti Beszéd prédikátora. Ahelyett, hogy "hirtelen", egyszer azt mondta: újságtalan.
Ekkor villant elém, hogy a hirtelen szóban a hír van elrejtve; egyszeriben ízlelni tudtam a kifejezést. Még sok ilyen szót leleplezett, megízleltetett velem akaratlanul is. "Ájtatosság nélküli" - mondta például haragosan valakire, aki elég gorombán kételkedni mert a finn-magyar nyelvrokonságban. Kipirult arcán láttam, hogy valami keményet akar mondani. Csodálkozva néztem rá. "Ájtatosságtalan!" - javította ki magát. Aztán, homlokára csapva, végre meglelte a helyes kifejezést: "Szemtelen" - mondta. Ekkor jöttem rá, hogy a szemtelen szóban nem a szem van elrejtve (aminek semmi értelme sem volna), hanem a szent szó, a buzgalom, a hit. A szemtelen az, aki semmit sem tart szentnek, még a finnugor rokonságot sem. Napokig elhallgattam volna a tanár urat; úgy éreztem, igazán csak tőle tudnám megtanulni a magyar nyelvet. A múltján át annak jelenét. Ő mindezt ismerte, s akaratlanul mintha percenként felboncolta volna a nyelvet. Elbűvölten néztem keze nyomát, a nyelv idegrendszerét, csontvázát, egész titkos anatómiáját és hasonlóságát a többi nyelvekkel, amelyekkel egy anyától született.
Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességnek. Ránk magyarokra az utóbbi hárul. Gondoljuk el, vannak nemzetek, akik büszkélkedve mint bátyjukra tekintenek ránk, segítséget és példát várnak tőlünk; a jövőben egyre többet fognak várni.
Vogul, osztják, zürjén, cseremisz, mordvin - mennyi név! És mennyit tehetünk még hozzájuk, kezdve a hunoktól egész a jászokig, besenyőkig, kunokig. Ez mind rokon, ez valamikor mind egy családhoz tartozott. Ideje, hogy végre egy kis rendet teremtsünk ebben a kiterjedt, de sajnos, csak névre oly nagyszámú famíliában.
És általérzi tûnõ életét, Míg zugva kattog a forró kerék, Cikázva lobban soksok ferde kép És lát, ahogy nem látott sose még.
Mint aki a sinek közé esett, A végtelent, a távol életet Búcsúztatom, mert messze mese lett. Mint aki a sinek közé esett.
Mint aki a sinek közé esett - Bús panoráma, rémes élvezet - Sinek között és kerekek között, A bús idõ robog fejem fölött. És a halál távolba menydörög, Egy percre megfogom, ami örök, Lepkéket, álmot, rémest, édeset.
Mint aki a sinek közé esett.
*
És látom Õt, a kisdedet, Aki fehérlõ ingbe lépdel. Még lopvalopva rám tekint És integet szõke fejével.
Arany gyertyácskát tart keze És este félve ül le mellém. Hallom kacagni csendesen S látom alvó fejét a mellén.
Õ a pap, az igaz, a szent, Bámulom, mint egy ismeretlent. Gyónok neki és áldozok És megsiratom Õt, ki elment.
*
A doktor bácsi. Áldott, aranyember. Világító, nyugodt szemei kékek. Komoly szigorral lép be a szobába, Szemébe nézek és cseppet se félek. Borzongva érzem biztos ujjait, Ha kis sovány bordáimon kopog. Õsz bajusza a fagytól zuzmarás, Hideg kezén arany gyûrû-sorok. Oly tiszta és jó. Õ ír medicinát, Keserût, édest, sárgát vagy lilát. Az õ kezébõl hull kis paplanomra Nagynéha egy halvány, szelid virág Rágondolok, ha szörnyû éjszakákon Párnáimon oly egyedül sirok. Õ az egészség és bizonyosság Titkok tudója és csupa titok. Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg, Prémét szeliden prémezi homály. De elmegy innen és itthagy magamra. Szinházba tér, vagy csendbe vacsorál...
Ilyenkor látom õt a páholyában, Amint valami víg tréfán nevet. De kék szeme egyszerre elsötétül S rám gondol, mit csinál a kis beteg? A béke õ, a part, a rév, az élet. Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan, Míg ájuló álomba lengve, árván, Kis ágyamon, mint egy bús barna bárkán Ködös habok közt ringatóztam.
*
Ó a halál. Mi ismerjük csak, pici gyerekek. Utunkba áll S könnyes, pityergõ szájunk megremeg. Ó a halál. A játszótársunk és tréfál velünk. Rohanva száll - Õ a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk. Tépázza gallérunk, ijedve forgunk. És kacagás közt betöri az orrunk. Kutakba látjuk, mély vizek felett, Sötét szobákba kuksol reszketeg Lepedõben - így mondta épp a dajka - Kasza van a kezében, csúf az ajka És fondoran vigyáz, Mikor rohan az esti láz S a hõmérõn, ha ugrik a higany Csontos markába hahotáz vigan. Övé a bál, Õ a halál. Farsangos éjen a nagyok mulatnak, De kis szobánkban fekete az ablak Az éjbe kint Õ ránk tekint. Mi gyermekek, mi küzködünk vele S játékpuskánkat fogjuk ellene.
*
Azon az éjjel Az órák összevissza vertek. Azon az éjjel Holdfényben úsztak mind a kertek. Azon az éjjel Kocsik robogtak a kapunk alatt Azon az éjjel Könyben vergõdtek a fülledt szavak. Azon az éjjel Égett szobánkba gyertya, lámpa. Azon az éjjel Féltünk a borzadó homályba. Azon az éjjel Arcunk ijedt volt s halavány. Azon az éjjel Halt meg szegény, õsz nagyapám.
Azon a reggel Csupa rokon jött, sirató nép. Azon a reggel Sürögtek az öreg mosónék, Azon a reggel Kendõvel kötötték fel gyenge állát Azon a reggel Búsan vezettek a feldult szobán át Azon a reggel Rozsdás pénzt tettek kék szemére, Azon a reggel Riadva bámultam feléje Azon a reggel Csak hallgatott makacs ajakkal Azon a reggel Olyan volt, mint egy néma angyal.
*
Már néha gondolok a szerelemre. Milyen lehet - én istenem - milyen? Találkoztam tán véle messze-messze, Valahol Andersen meséiben? Komoly és barna kislány lesz. Merengõ. A lelke párna, puha selyemkendõ. És míg a többiek bután nevetnek Virágokat hoz a bús kis betegnek. Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme. Halkan beszél, csak nékem, soha másnak. Fájó fejemre hûs borogatást rak. És kacagása hegedû-zene. Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló. Különös, titkos és ritkán mosolygó. Az éjbe nézõ. Fáradt. Enyhe. Csendes. Csak széttekint és a szobánkba csend lesz...
*
Este, este... Árnyak inganak És bezárjuk ajtainkat Figyelünk a kósza neszre. Egy vonatfütty messze-messze. És a csend jõ. Alszik a homályos éjbe Künn a csengõ. A divány elbújik félve Szundit a karosszék. Álmos a poros kép. Alszanak a csengetyûk. Alszanak már mindenütt. A játékok, a karikahajtók A szegény tûkör is hallgatag lóg. Ó a néma csengetyûk. Az óránk is félve üt. Alszik a cicánk s a vén szelindek. Fel ne keltsük - piszt - e sok-sok alvót. Alszanak a régi réz-kilincsek S alszanak a fáradt, barna ajtók.
*
A kis mécs. Az este bús cselédje Álmosan virraszt az asztalon. S az olajfoltos ernyõre nézve Sercegésit búsan hallgatom. A szobánk kis napja. Álom. Az arany olaj az árnyon És a fény folyó arany Szerteömlõ, szótalan. És a tülke csodapalota. Távol árnyak lengenek tova. Csendesen vetik az ágyat És a párna Barna árnya A fehér ajtóra bágyadt. Félszeg árnyék-figurák. Mind kevélyek és furák Egyik a felhõkbe nyargal, Másik hadonáz a karddal És a párnát egyre rakjuk, Ferdül, fordul az alakjuk, Mit a szorgos fény kimintáz. Panoráma, esti szinház. Hordjuk a fehér petrencét S nõ a vánkos furcsa tornya A kis ajtón - messze emlék - Hullámozva, ringatózva. Égig ér már A kevély vár Száz alak omol le s újra felkel És mi szivdobogva nézzük, Félve sanditunk feléjük Az éjben rubinpiros fülekkel.
*
Mi ez, mi ez? Szûz Mária, Mi ez, mi ez? Isten fia. Védd meg szegény kis gyermeked. Alázatos szivem remeg. Fehérlõ orgonák közt jártam. És egy leány a mély homályban Haragoszöld lombok között Vetkõzködött, öltözködött. Olyan volt, mint egy kis cukorbaba. Fehér hátára hullt sötét haja, Cikáztak az aranyoszöld legyek A fekete földön s õ nevetett.
Hogy nevetett. Mondd mit akarhat tõlem Õ, Miért fél igy remegõ Bús kisgyerek? Azóta folyton erre gondolok csak, A tárgyak álmosan forognak, Jaj, jaj nincs semmi szó, Lélegzetállító Gyönyör Gyötör. Kiszárad tikkadt ajakam És sirok, szégyelem magam És lángvörös a bús világ Az arcom ég pirulva forrón És délután vérzik az orrom Látok ezer tûzpántlikát És látom Õt - oly szenvedõ és halvány - A padlásunk derengõ rejtekén, A zöldszinû homályon, sárga szalmán És minden este korán fekszem én És bárhova megyek mindig felém jön, A zongoraszobában, az ebédlõn És lihegek és ég szemem S álmatlanul dadogok Néki, Néki És a szemem a szoknyáját letépi És látom Õt, Õt meztelen.
Én Istenem. Nézd kis karom minõ sovány. Milyen zavaros a szobám. Mi lesz velem?
*
Én félek. Az élettõl és sötéttõl, Mely mindenütt kegyetlenül elér, Ha száll a nap Az ablakom alatt Hullámozik az ismeretlen éj, A végtelen és ismeretlen éj. Egy tenger - vészesen és feketén - Csendes sírásom benne elmerül, Mint holt madár a tenger fenekén. A kisgyerek magába sir szegény.
Sirok, sirok, mindig csak egyedül És senki meg nem értett még soha. Oly ismeretlen ez a Nagyvilág S olyan borzasztó a sötét szoba. Lábujjhegyen kell járni a világban. Az éjszakában annyi a vonat, Mely összevág és széttöri gerincem S vigan megõrli fájó csontomat. Az éjszakában annyi rém, kisértés. Golyó, kötél, bitófa, kard remeg S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel Leskelnek rám a gonosz emberek, Kik vascipõben jönnek egyszer értem, Bõszült ököllel döngetik az ajtóm, Ecetet adnak, hogyha inni kérek S felráznak, ha alélt fejem lehajtom. Minden bokorban leskelõdik egy-egy, Nincs menekülni egy picinyke rés. Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak S olyan sok a halál s a temetés.
Zörgõ szekéren az idegen ember Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel S szegény anyám az ablakunkra rogyva Bámul utánam könnyes, kék szemével.
*
Akárcsak egy kormos szénégetõ Fekete az apám és szigorú. Nem csókol meg és sose nevet ö, A homlokán titokzatos ború. Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk S õ felkel és a csillagokba turkál Egy hosszú csõvel e temetõútnál És sose mutat csillagot nekünk. Csak nézem õt. Körötte száz csoda. Korongok, mérgek, kémszerek pora. Olyan tudós, erõs, akár az isten. Ha nála aluszom és a homályon Bús rémeket idézek, szinte várom, Mikor zörget rablókéz a kilincsen, Hogy összetörje és vadul lelõjje...
Úgy szeretem s félek vacogva tõle És félek, hogy egyszer a fegyverével Saját koponyáját locscsantja széjjel, Vagy elmegy innen s nem jõ sose vissza S vérben, halálban omlik el a titka.
Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.
Ilyenkor kimegyek. Az udvar alján Kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány - Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag. Akár apám kemény és sárga arca Egy fekete keménykalap alatt.
*
Féltizenkettõ. Messze-messze A piacunkon szines árnyak. Vörös napernyõk. Lila foltok. Kisvárosi arany-vasárnap.
Mint déli álmok. délibábok Ugy lengenek sután repülve A nyári aszfalt szürke csikján A 36° Reaumure-be.
A sáfrányszínü sugaraktól Lankadt lelkem halálra ernyedt, Mégis sietnek. Hova szállnak? Uri, szagos misére mennek.
Az istenük már várja õket Szagosan és aranyba fogva - Öreg, naiv vidéki isten - Ugy ül, mint egy pipereboltba.
Õk meg nevetnek, integetnek A hûvös templom bûvös öblén És muzsikál és orgonázik A zene, ima és a tömjén.
*
Mi van még itt? Egy kis fürdõhely is. Szegényes, kedves és titokzatos. Erdõ. Liget. A levegõje friss. Láncot csörget az öreg csónakos És ladikot bocsát a néma tóra. Tánccal, zenével hív az esti óra S hajnalba már - csiklandozós nagyon - Új zene veri furcs ablakom. Oly idegen az ágy, a gyertya, szék. Repedt tükör. A függöny furcsakék. Távol a fák között egy tarka bolt áll, Messzire fénylik ferde bábuja. Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa. Vörös karbolypor rossz kanálisoknál. Kiérdemült, olcsó romantika.
De õsz felé, jaj õsz felé, de bús itt. Az erdõ fúj. Ledobja koszorúit S üres lesz a sok ócska kalyiba. A tó, a tó is õszi ködbe búvik S döng a szúnyog az ablakszitán - Picike, véres, cincogó cigány - A nyár kisért. Munkálkodik a pók, A kikötõbe szállnak a hajók, S a fürdõházba kikukucskál árván A rozoga zuhanyból egy szivárvány. Az esti erdõn kertel a halál. A tó körül láz, békanyál...
És azután a híves, holdas esték. Itt nyaral a szegénység és betegség Alélt napon, vénasszonyok nyarán. Sok béna aggot párnaszékbe tolnak S tengõ raja a vénkisasszonyoknak Az árva nyártól bucsuzik talán. Az õszi vendéglõn szegény idillek. Egy álmos ur. Elõtte sör, szalámi. A sánta pincér piszkos frakkban illeg S a kutya nem gyõz a falatra várni. Késõi szezon. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt A part körül és megmeri a korsót S a tóból télre gyógyulást merit.
A tó, a tó! az eleven poézis Fölötte az ég - s összefoly a két viz - Egymásbaolvad - s tág gyerekszemekkel Fel-felmeredve nézem néma reggel. A tó, a tó! a messzeség! hahó! A messzeségbe elvisz egy hajó Ó álom, áldás, szivdobogtató Tündéri titkok tükre tiszta tó. Tündéri tó! Az ég is, mint a tó Kék habja oly sejtelmesen inog. Gyakran keresek rajt egy illanó Továbblibegõ, lenge ladikot.
*
Ha néha-néha meghal valaki Egy délután rikoltó trombitákkal Viszik a döbbent bús útcákon által S egész nap ezt a zenét hallani. Oly bánatos, olyan igénytelen A pap, a pluviále és a szolgák, Vörösre sirt orrokkal a rokonság, A gyászszegélyes kendõk a szemen S késõbb a hanton, ha az este jön, Magányos sirás künn a temetõn, Egy anya, aki gyászruhába sirva Kis pléhkoszorut igazít a sirra...
De mégis gyönyörû ez s kis szivemben Valami mondja, hogy ez az egyetlen, Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el És bánatomra harsogón felel A trombiták kõvér aranyló torkán Egekbe zengõ beethoveni orkán S a hangszerek a ködös égbe nõnek És este, este a felhõ-mezõnek Szélén gyakorta látom, Hogy gázol a homályon Csupa köd, zene s fellegek Egy óriási gyászmenet.
*
Milyen lehet az élet ottkivül?
Csak néha jönnek a vásárosok. S hirt hoznak városunkba messzirûl És markaikba sok-sok pénz forog, Különösek, tarkák és rikitók, Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók És síp fütyöl és zene a rossz zene, Varázsitalt iszunk és dob pörög Megváltozik mindnyájunk élete. Itt vannak a szakállas bûvölök A fülledt bódéban ezernyi nép, Halott királyok, kertek, régi kép, Hercegleányok, messze tengerek, Szemem káprázva megremeg S ijedve, égve látja, Hogy tolja fel lélegzõ, néma arcát Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb A sárga délutánba.
*
Nagy társaság. Ó bús macskazene. Sipitozó, fejetlen áriák. Egymástölõ, kietlen hangvilág. Nagybögõ-hangok mafla röheje. Malacbandák fortissimója. Solo. Vérmes, bibor kürthangok kacaja. Csupa fonák zaj és hangmaskara. Részeg citera. Sápitozva szóló. Üstdob. Cintányér. Õrült, kába lárma. Bõsz trombiták. Meggárgyult oboák. Mind oly titokzatos, siró, fonák, Hogy lelkem, ez a néma zongora Valami fájdalomtól rezdül által S mig hahotáz az öröm mámora, Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.
*
Másként halálos csend és néma untság. Poros akácsor, vakolatos utcák, Petróleumlámpák és nyugalom. Üveggolyók a kicsi udvaron, Olykor a hárs alatt egy bús sarokba Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna. Vasárnap délután meg tétován, Míg bánatommal egymagamba járok A lányok, a buta vidéki lányok Magyar dalt nyúznak a kis zongorán. Aztán a tiszta kisszobába hátul Borozgató barátok jönnek össze És kártya járja s nevetnek dörögve S kiküldenek a füstös, bús szobábul.
Elmúl egy hét. Most a varrónõ jön meg. S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.
Hogy vágyom innen el, el messzire, Hol kanyarog a vonatok sine, S piros, zöld lámpa lángol biztatón, Oda a sin felé tárom karom. És nézem a mozdonyt, a póznadrótot, Ott az öröm, ott a világ talán. De itt maradok s topogok, vívódok, Mint a rabok a börtön udvarán.
Isten veled, hazám, bátrak hazája, Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! Gyermek-reményim a bánatim tanyája, Isten veled, én messze elmegyek; Ha visszatérek, boldogulva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Nem mint Helvétia hótakart tetői, Nem nyúlnak oly magasra bérceid, S tán szebbek a Provence daltelt mezői, Mint zöld kalászt hullámzó téreid: Virág mit ér, mit ér a bérc nekem? Hazát kíván, hazáért ver szívem.
Az ég egy kincset ád minden hazának S a nemzet híven őrzi birtokát; Császárról szól a francia fiának, Büszkén mutatja Róma ó falát, Hellásznak kincse egy elomló rom: Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa, Ah, régen hallgat immár a magyar! S az ősök elenyészett nyomdokára Az esti szellő új fövényt takar; Hallgatva áll a tér, szívünk szorul, S egy könny beszél hazánk nagyságirul.
S egy könny Budáról, mely magas tetőjén Sötéten áll, egy bús emlékezet, Nagy sírköve hazámnak temetőjén, S ráírva mind, mi véle elveszett; Régen szétdönté az idő falát, Kövén meglátni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek Az új barázdán s régi hősökön Kalászai, erőt ad a mezőnek, Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. Nincs kő határán, nincsen kunhalom, De áll a tér s nem vész a fájdalom.
S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának Nagy tükörén egy honfiszem pihen, S magyar lakik a parton, s a hazának Csak egy romlatlan gyermeke leszen; Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
S oh én szeretlek néma bánatodban, Hazám, szeretlek könnyeid között, Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, Nehéz keserved melybe öltözött; Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, El még a sír felett is egy remény.
És most isten veled, talán sokára, Örökre tán, hazám, isten veled! Rég eltűnt ismert bérczid kék határa, S tovább siet vándorló gyermeked Ha visszatérek, boldogúlva, hon, Hadd lássam népemet virányidon!
Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszu útról, mikor elmegy, mikor megjön, sír a paraszt kint a földön.
Ha a nemes lakomázik, vigan ugrál, parolázik, serleget lódít a falra, a paraszt jajdul föl arra.
Ha a nemes szomorkodik, ha halálról gondolkodik, térdre zöttyen, úgy bókolgat, klastromot rak a papoknak,
hogyha búsúl, hogyha vidul, ha lány után kukurikul s kezesíti kösöntyükkel, fizetni a parasztnak kell.
Ha böjtöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaka közé a parasztnak ujra új adót akasztnak.
Kis sorsomból magas pólcra, léptem én világos dombra, szertenéztem hogy ott álltam, a világban csak ezt láttam.
Még akkora mint az arasz, nyögi terhét már a paraszt, alig ér tizenkét tavaszt, érzi ustorát a paraszt.
Ha a birtokán tanyázik, lovat ugrat, agarászik, akár fekszik, akár sétál, a parasztnak csak kárt csinál.
Szól a kakas, fennen kiált, világosodik a világ, kakas, kakas már repüljél, kastély tornyán énekeljél.
Akár bent van, akár kint van, a parasztnak csak új kin van, mig csak a föld hátán lépdel, rajtunk jár sok háznépével.
Hogyha meghal, ha temetik, kántorok kiénekelik, ülik kilenc napos torát, megnyögi azt is a jobbágy.
Átkot hoz még halottan is, lopó, csaló, rabló, hamis, ha fejére malaszt száll is, a paraszt fizeti azt is.
Nyilott szájunk jajpanaszra? Dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó fojtogatva.
Na, nem értünk a beszédhez! Elég is ennyi testvérek, balta, csép, már hadarólap magyarázza igazunkat.
Vérszopó dög, elég ennyi, farkasféreg valamennyi, testvéreim, - hajlokát is, szélbe szórjuk a porát is! Segélj, Krisztus, minket!
*
Elképzelem, igy szólt s nagy bajszát törölve, néz a futó égre, majd a zajló földre. S homlokán a harag rõt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen' szörnyü mocsaradba magyar történelem! S mint egy barát írta harcairól irván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán.
Gyerekfejjel keveredett fel gleccseres hegyre Ebre lelt, s fegyverekre. Ellenfele megette eledelét. és kecskéjét. Szerzetesekkel, erdészekkel cseverészett, Éles székely elmével, ékes beszédével, nyelvével
Heverészett. Pénzre tett szert. Beteg lett, mert evett egy szelet ehetetlen Két méteres egek fejedelmét, Félrenyelt, Bérelt szekéren elment vezéréhez pénzzel, Felérte ésszel eltemetett beteg Édes teteme mellett: Nem mehet fel két évre hegyre, Helyette elmegy messze: Csendes tenger megett Elkezd telepes életet.
Ez már nem szerelem többé, nem két ember kötése, keringő tánca egymás ellen, kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje. S változó viszonylat: Tőle vagy feléje.
Magány és párosság itt üres szavak csak, itt már az érzékek csak befele hatnak, egymást ha kívánjuk látni: elégséges állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki Rád néz, rajtad engem is fölismer, s érzékeljük egymást érzékszerveinkben. Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak: egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek! Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek. S aki magát rontja, pusztul igazán csak, s a fő-fő lázadó maga ellen lázad.
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté, aki kettős vágyból válik maga-eggyé, aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi, mindenképp a saját bajait tetézi.
Elengednélek, visszahívnálak, nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad. Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a Nap, mint a végzet egész testemmel égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad s holnapi romlása a vágynak
Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat, venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak. Elengednélek visszahívnálak hangya-gyászmenet hömpölyög, előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék s a világot elsötétíteném hajaddal.
A kékselyem mezőn itt állt az éji őrszem, Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám, Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...
S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár, S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott, Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már, S várták a vijjogók a véres napvilágot...
A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán, És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van. Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján, S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...
A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad, Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel, Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad, S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...
Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor, S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had, Futott szegény király, az immár koldus, kóbor, S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...
Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll, És míg gyors gőzösünk futó fénye világol, Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol Szép barna paripás, jó barna daliákról...
Ne fogjon senki könnyelmûen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb idõkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költõket, hogy õk vezessék A népet Kánaán felé.
Elõre hát mind, aki költõ, A néppel tûzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezébõl a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen õ árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bõség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.
S virrasztanak, némán virrasztanak
És sóhajokat hoz nekik a távol,
A mellük és a könnyük elapad.
A csillagokba néznek nyáron, ősszel,
Télen, tavasszal mindig, mindig ők;
A föld nekik most tágas temetőkert
S a vonatok fáradt halottvivők.
A győzelem nekik fekete hintó,
Mely holtakon és bénákon görög,
Múló a mámor és a gyász örök.
Az ég, a kék, derűs ég méla sírbolt
S mint obulusz rég holtak ajkain:
Tört szívükön gubbaszt nagy, néma kín.
Azóta elég sűrűn láttam rokont. Volt olyan is, akivel az egész idő alatt magyarul beszélhettem. Hadd mondjam még ezt el, szórakoztató és egy kicsit borzongató élmény volt, most néhány hónapja esett meg velem, itt Pesten.
Ez a rokon hatvan év körüli kedves bácsi volt, könyvből tanult magyarul, ezelőtt vagy negyven évvel. Az egyik rokon nép egyetemén a magyar és a vogul hangtan tudós tanára. Magyar kiejtése kísértetiesen tökéletes volt, a nyelvjárásokat is ismerte, s ha kívántam, a palóc dialektusban kezdett mondatokat szegedi vagy göcseji tájszólásban fejezte be. (Esetleg szoszvai vagy kondai vogulban.) A kiejtéssel tehát nem volt baj, noha a tanár úr leginkább csak az óráin gyakorolta a magyart, eleven magyarral nem sok alkalma volt társalogni. Épp ezért beszéd közben mindig egy kis szünetet tartott, összegyűjtötte legalább egy tökéletes mondat erejéig a mondandót, a szavakat; nem akart akadozni. De honnan gyűjtötte a szavakat? Ez volt kísérteties: szellemidéző.
Az egyik szót Vörösmarty verseiből vette, a másikat Zrínyiből; volt olyan, amelyért Levédiáig nyúlt vissza, szemem előtt kapta ki a nyelv alsó rétegéből, gyorsan megtörölgette, hogy én is ráismerjek, úgy nyújtotta felém. Kedves kék szemét összevonva, rövid hallgatás után egyszer például ahelyett, hogy strand, azt mondta: föveny. Másszor sógor helyett azt, hogy süv, úgy, ahogy ezt a középkorban mondták őseink, majd pillanatnyi szórakozottságában az igéket egy egész mondaton át úgy ragozta, mint ezelőtt hétszáz évvel a Halotti Beszéd prédikátora. Ahelyett, hogy "hirtelen", egyszer azt mondta: újságtalan.
Ekkor villant elém, hogy a hirtelen szóban a hír van elrejtve; egyszeriben ízlelni tudtam a kifejezést. Még sok ilyen szót leleplezett, megízleltetett velem akaratlanul is. "Ájtatosság nélküli" - mondta például haragosan valakire, aki elég gorombán kételkedni mert a finn-magyar nyelvrokonságban. Kipirult arcán láttam, hogy valami keményet akar mondani. Csodálkozva néztem rá. "Ájtatosságtalan!" - javította ki magát. Aztán, homlokára csapva, végre meglelte a helyes kifejezést: "Szemtelen" - mondta. Ekkor jöttem rá, hogy a szemtelen szóban nem a szem van elrejtve (aminek semmi értelme sem volna), hanem a szent szó, a buzgalom, a hit. A szemtelen az, aki semmit sem tart szentnek, még a finnugor rokonságot sem. Napokig elhallgattam volna a tanár urat; úgy éreztem, igazán csak tőle tudnám megtanulni a magyar nyelvet. A múltján át annak jelenét. Ő mindezt ismerte, s akaratlanul mintha percenként felboncolta volna a nyelvet. Elbűvölten néztem keze nyomát, a nyelv idegrendszerét, csontvázát, egész titkos anatómiáját és hasonlóságát a többi nyelvekkel, amelyekkel egy anyától született.
Az előkelő eredet fitogtatását ízléstelennek érzi az ember, a szegény rokonnal való törődést viszont kötelességnek. Ránk magyarokra az utóbbi hárul. Gondoljuk el, vannak nemzetek, akik büszkélkedve mint bátyjukra tekintenek ránk, segítséget és példát várnak tőlünk; a jövőben egyre többet fognak várni.
Vogul, osztják, zürjén, cseremisz, mordvin - mennyi név! És mennyit tehetünk még hozzájuk, kezdve a hunoktól egész a jászokig, besenyőkig, kunokig. Ez mind rokon, ez valamikor mind egy családhoz tartozott. Ideje, hogy végre egy kis rendet teremtsünk ebben a kiterjedt, de sajnos, csak névre oly nagyszámú famíliában.
Forrás: Illyés Gyula - Ki a magyar?
És általérzi tûnõ életét,
Míg zugva kattog a forró kerék,
Cikázva lobban soksok ferde kép
És lát, ahogy nem látott sose még.
Mint aki a sinek közé esett,
A végtelent, a távol életet
Búcsúztatom, mert messze mese lett.
Mint aki a sinek közé esett.
Mint aki a sinek közé esett -
Bús panoráma, rémes élvezet -
Sinek között és kerekek között,
A bús idõ robog fejem fölött.
És a halál távolba menydörög,
Egy percre megfogom, ami örök,
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.
Mint aki a sinek közé esett.
*
És látom Õt, a kisdedet,
Aki fehérlõ ingbe lépdel.
Még lopvalopva rám tekint
És integet szõke fejével.
Arany gyertyácskát tart keze
És este félve ül le mellém.
Hallom kacagni csendesen
S látom alvó fejét a mellén.
Õ a pap, az igaz, a szent,
Bámulom, mint egy ismeretlent.
Gyónok neki és áldozok
És megsiratom Õt, ki elment.
*
A doktor bácsi.
Áldott, aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
Szemébe nézek és cseppet se félek.
Borzongva érzem biztos ujjait,
Ha kis sovány bordáimon kopog.
Õsz bajusza a fagytól zuzmarás,
Hideg kezén arany gyûrû-sorok.
Oly tiszta és jó. Õ ír medicinát,
Keserût, édest, sárgát vagy lilát.
Az õ kezébõl hull kis paplanomra
Nagynéha egy halvány, szelid virág
Rágondolok, ha szörnyû éjszakákon
Párnáimon oly egyedül sirok.
Õ az egészség és bizonyosság
Titkok tudója és csupa titok.
Gazdag s nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
Prémét szeliden prémezi homály.
De elmegy innen és itthagy magamra.
Szinházba tér, vagy csendbe vacsorál...
Ilyenkor látom õt a páholyában,
Amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül
S rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke õ, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
Míg ájuló álomba lengve, árván,
Kis ágyamon, mint egy bús barna bárkán
Ködös habok közt ringatóztam.
*
Ó a halál.
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll
S könnyes, pityergõ szájunk megremeg.
Ó a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Õ a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk.
Tépázza gallérunk, ijedve forgunk.
És kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
Sötét szobákba kuksol reszketeg
Lepedõben - így mondta épp a dajka -
Kasza van a kezében, csúf az ajka
És fondoran vigyáz,
Mikor rohan az esti láz
S a hõmérõn, ha ugrik a higany
Csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Õ a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
De kis szobánkban fekete az ablak
Az éjbe kint
Õ ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küzködünk vele
S játékpuskánkat fogjuk ellene.
*
Azon az éjjel
Az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
Holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
Kocsik robogtak a kapunk alatt
Azon az éjjel
Könyben vergõdtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
Égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
Féltünk a borzadó homályba.
Azon az éjjel
Arcunk ijedt volt s halavány.
Azon az éjjel
Halt meg szegény, õsz nagyapám.
Azon a reggel
Csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
Sürögtek az öreg mosónék,
Azon a reggel
Kendõvel kötötték fel gyenge állát
Azon a reggel
Búsan vezettek a feldult szobán át
Azon a reggel
Rozsdás pénzt tettek kék szemére,
Azon a reggel
Riadva bámultam feléje
Azon a reggel
Csak hallgatott makacs ajakkal
Azon a reggel
Olyan volt, mint egy néma angyal.
*
Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
Valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengõ.
A lelke párna, puha selyemkendõ.
És míg a többiek bután nevetnek
Virágokat hoz a bús kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hûs borogatást rak.
És kacagása hegedû-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó.
Az éjbe nézõ. Fáradt. Enyhe. Csendes.
Csak széttekint és a szobánkba csend lesz...
*
Este, este...
Árnyak inganak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre.
Egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jõ.
Alszik a homályos éjbe
Künn a csengõ.
A divány elbújik félve
Szundit a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyûk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók
A szegény tûkör is hallgatag lóg.
Ó a néma csengetyûk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek.
Fel ne keltsük - piszt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
S alszanak a fáradt, barna ajtók.
*
A kis mécs.
Az este bús cselédje
Álmosan virraszt az asztalon.
S az olajfoltos ernyõre nézve
Sercegésit búsan hallgatom.
A szobánk kis napja. Álom.
Az arany olaj az árnyon
És a fény folyó arany
Szerteömlõ, szótalan.
És a tülke csodapalota.
Távol árnyak lengenek tova.
Csendesen vetik az ágyat
És a párna
Barna árnya
A fehér ajtóra bágyadt.
Félszeg árnyék-figurák.
Mind kevélyek és furák
Egyik a felhõkbe nyargal,
Másik hadonáz a karddal
És a párnát egyre rakjuk,
Ferdül, fordul az alakjuk,
Mit a szorgos fény kimintáz.
Panoráma, esti szinház.
Hordjuk a fehér petrencét
S nõ a vánkos furcsa tornya
A kis ajtón - messze emlék -
Hullámozva, ringatózva.
Égig ér már
A kevély vár
Száz alak omol le s újra felkel
És mi szivdobogva nézzük,
Félve sanditunk feléjük
Az éjben rubinpiros fülekkel.
*
Mi ez, mi ez?
Szûz Mária,
Mi ez, mi ez?
Isten fia.
Védd meg szegény kis gyermeked.
Alázatos szivem remeg.
Fehérlõ orgonák közt jártam.
És egy leány a mély homályban
Haragoszöld lombok között
Vetkõzködött, öltözködött.
Olyan volt, mint egy kis cukorbaba.
Fehér hátára hullt sötét haja,
Cikáztak az aranyoszöld legyek
A fekete földön s õ nevetett.
Hogy nevetett.
Mondd mit akarhat tõlem Õ,
Miért fél igy remegõ
Bús kisgyerek?
Azóta folyton erre gondolok csak,
A tárgyak álmosan forognak,
Jaj, jaj nincs semmi szó,
Lélegzetállító
Gyönyör
Gyötör.
Kiszárad tikkadt ajakam
És sirok, szégyelem magam
És lángvörös a bús világ
Az arcom ég pirulva forrón
És délután vérzik az orrom
Látok ezer tûzpántlikát
És látom Õt - oly szenvedõ és halvány -
A padlásunk derengõ rejtekén,
A zöldszinû homályon, sárga szalmán
És minden este korán fekszem én
És bárhova megyek mindig felém jön,
A zongoraszobában, az ebédlõn
És lihegek és ég szemem
S álmatlanul dadogok Néki, Néki
És a szemem a szoknyáját letépi
És látom Õt, Õt meztelen.
Én Istenem.
Nézd kis karom minõ sovány.
Milyen zavaros a szobám.
Mi lesz velem?
*
Én félek.
Az élettõl és sötéttõl,
Mely mindenütt kegyetlenül elér,
Ha száll a nap
Az ablakom alatt
Hullámozik az ismeretlen éj,
A végtelen és ismeretlen éj.
Egy tenger - vészesen és feketén -
Csendes sírásom benne elmerül,
Mint holt madár a tenger fenekén.
A kisgyerek magába sir szegény.
Sirok, sirok, mindig csak egyedül
És senki meg nem értett még soha.
Oly ismeretlen ez a Nagyvilág
S olyan borzasztó a sötét szoba.
Lábujjhegyen kell járni a világban.
Az éjszakában annyi a vonat,
Mely összevág és széttöri gerincem
S vigan megõrli fájó csontomat.
Az éjszakában annyi rém, kisértés.
Golyó, kötél, bitófa, kard remeg
S hegyes fülekkel, hiéna-szemekkel
Leskelnek rám a gonosz emberek,
Kik vascipõben jönnek egyszer értem,
Bõszült ököllel döngetik az ajtóm,
Ecetet adnak, hogyha inni kérek
S felráznak, ha alélt fejem lehajtom.
Minden bokorban leskelõdik egy-egy,
Nincs menekülni egy picinyke rés.
Ó jaj nekem, oly fürgék a gonoszak
S olyan sok a halál s a temetés.
Zörgõ szekéren az idegen ember
Tudom, hogy elvisz engem is egy éjjel
S szegény anyám az ablakunkra rogyva
Bámul utánam könnyes, kék szemével.
*
Akárcsak egy kormos szénégetõ
Fekete az apám és szigorú.
Nem csókol meg és sose nevet ö,
A homlokán titokzatos ború.
Mért nem beszél? Mi szótalan eszünk
S õ felkel és a csillagokba turkál
Egy hosszú csõvel e temetõútnál
És sose mutat csillagot nekünk.
Csak nézem õt. Körötte száz csoda.
Korongok, mérgek, kémszerek pora.
Olyan tudós, erõs, akár az isten.
Ha nála aluszom és a homályon
Bús rémeket idézek, szinte várom,
Mikor zörget rablókéz a kilincsen,
Hogy összetörje és vadul lelõjje...
Úgy szeretem s félek vacogva tõle
És félek, hogy egyszer a fegyverével
Saját koponyáját locscsantja széjjel,
Vagy elmegy innen s nem jõ sose vissza
S vérben, halálban omlik el a titka.
Ha elmarad, virrasztva sírok éjjel.
Ilyenkor kimegyek.
Az udvar alján
Kel az újhold - oly vézna, furcsa, halvány -
Olyan, mint egy arcél. Oly hallgatag.
Akár apám kemény és sárga arca
Egy fekete keménykalap alatt.
*
Féltizenkettõ.
Messze-messze
A piacunkon szines árnyak.
Vörös napernyõk. Lila foltok.
Kisvárosi arany-vasárnap.
Mint déli álmok. délibábok
Ugy lengenek sután repülve
A nyári aszfalt szürke csikján
A 36° Reaumure-be.
A sáfrányszínü sugaraktól
Lankadt lelkem halálra ernyedt,
Mégis sietnek. Hova szállnak?
Uri, szagos misére mennek.
Az istenük már várja õket
Szagosan és aranyba fogva -
Öreg, naiv vidéki isten -
Ugy ül, mint egy pipereboltba.
Õk meg nevetnek, integetnek
A hûvös templom bûvös öblén
És muzsikál és orgonázik
A zene, ima és a tömjén.
*
Mi van még itt?
Egy kis fürdõhely is.
Szegényes, kedves és titokzatos.
Erdõ. Liget. A levegõje friss.
Láncot csörget az öreg csónakos
És ladikot bocsát a néma tóra.
Tánccal, zenével hív az esti óra
S hajnalba már - csiklandozós nagyon -
Új zene veri furcs ablakom.
Oly idegen az ágy, a gyertya, szék.
Repedt tükör. A függöny furcsakék.
Távol a fák között egy tarka bolt áll,
Messzire fénylik ferde bábuja.
Emlékpohár, síp, gyöngy, göröggyufa.
Vörös karbolypor rossz kanálisoknál.
Kiérdemült, olcsó romantika.
De õsz felé, jaj õsz felé, de bús itt.
Az erdõ fúj. Ledobja koszorúit
S üres lesz a sok ócska kalyiba.
A tó, a tó is õszi ködbe búvik
S döng a szúnyog az ablakszitán -
Picike, véres, cincogó cigány -
A nyár kisért. Munkálkodik a pók,
A kikötõbe szállnak a hajók,
S a fürdõházba kikukucskál árván
A rozoga zuhanyból egy szivárvány.
Az esti erdõn kertel a halál.
A tó körül láz, békanyál...
És azután a híves, holdas esték.
Itt nyaral a szegénység és betegség
Alélt napon, vénasszonyok nyarán.
Sok béna aggot párnaszékbe tolnak
S tengõ raja a vénkisasszonyoknak
Az árva nyártól bucsuzik talán.
Az õszi vendéglõn szegény idillek.
Egy álmos ur. Elõtte sör, szalámi.
A sánta pincér piszkos frakkban illeg
S a kutya nem gyõz a falatra várni.
Késõi szezon. A szobák is olcsók.
Egy bús öreg motozgat este itt
A part körül és megmeri a korsót
S a tóból télre gyógyulást merit.
A tó, a tó! az eleven poézis
Fölötte az ég - s összefoly a két viz -
Egymásbaolvad - s tág gyerekszemekkel
Fel-felmeredve nézem néma reggel.
A tó, a tó! a messzeség! hahó!
A messzeségbe elvisz egy hajó
Ó álom, áldás, szivdobogtató
Tündéri titkok tükre tiszta tó.
Tündéri tó! Az ég is, mint a tó
Kék habja oly sejtelmesen inog.
Gyakran keresek rajt egy illanó
Továbblibegõ, lenge ladikot.
*
Ha néha-néha meghal valaki
Egy délután rikoltó trombitákkal
Viszik a döbbent bús útcákon által
S egész nap ezt a zenét hallani.
Oly bánatos, olyan igénytelen
A pap, a pluviále és a szolgák,
Vörösre sirt orrokkal a rokonság,
A gyászszegélyes kendõk a szemen
S késõbb a hanton, ha az este jön,
Magányos sirás künn a temetõn,
Egy anya, aki gyászruhába sirva
Kis pléhkoszorut igazít a sirra...
De mégis gyönyörû ez s kis szivemben
Valami mondja, hogy ez az egyetlen,
Csak ez a bús nagyság, mi itt megy el
És bánatomra harsogón felel
A trombiták kõvér aranyló torkán
Egekbe zengõ beethoveni orkán
S a hangszerek a ködös égbe nõnek
És este, este a felhõ-mezõnek
Szélén gyakorta látom,
Hogy gázol a homályon
Csupa köd, zene s fellegek
Egy óriási gyászmenet.
*
Milyen lehet az élet ottkivül?
Csak néha jönnek a vásárosok.
S hirt hoznak városunkba messzirûl
És markaikba sok-sok pénz forog,
Különösek, tarkák és rikitók,
Kucsmásak, fázók, mint az eszkimók
És síp fütyöl és zene a rossz zene,
Varázsitalt iszunk és dob pörög
Megváltozik mindnyájunk élete.
Itt vannak a szakállas bûvölök
A fülledt bódéban ezernyi nép,
Halott királyok, kertek, régi kép,
Hercegleányok, messze tengerek,
Szemem káprázva megremeg
S ijedve, égve látja,
Hogy tolja fel lélegzõ, néma arcát
Egy vértelen, halálsápadt viaszbáb
A sárga délutánba.
*
Nagy társaság.
Ó bús macskazene.
Sipitozó, fejetlen áriák.
Egymástölõ, kietlen hangvilág.
Nagybögõ-hangok mafla röheje.
Malacbandák fortissimója. Solo.
Vérmes, bibor kürthangok kacaja.
Csupa fonák zaj és hangmaskara.
Részeg citera. Sápitozva szóló.
Üstdob. Cintányér. Õrült, kába lárma.
Bõsz trombiták. Meggárgyult oboák.
Mind oly titokzatos, siró, fonák,
Hogy lelkem, ez a néma zongora
Valami fájdalomtól rezdül által
S mig hahotáz az öröm mámora,
Felhangzik húrjain egy tompa gyászdal.
*
Másként halálos csend és néma untság.
Poros akácsor, vakolatos utcák,
Petróleumlámpák és nyugalom.
Üveggolyók a kicsi udvaron,
Olykor a hárs alatt egy bús sarokba
Kalácsos, tejszines, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
Míg bánatommal egymagamba járok
A lányok, a buta vidéki lányok
Magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
Aztán a tiszta kisszobába hátul
Borozgató barátok jönnek össze
És kártya járja s nevetnek dörögve
S kiküldenek a füstös, bús szobábul.
Elmúl egy hét. Most a varrónõ jön meg.
S a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.
Hogy vágyom innen el, el messzire,
Hol kanyarog a vonatok sine,
S piros, zöld lámpa lángol biztatón,
Oda a sin felé tárom karom.
És nézem a mozdonyt, a póznadrótot,
Ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s topogok, vívódok,
Mint a rabok a börtön udvarán.
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek-reményim a bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha visszatérek, boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérceid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bérc nekem?
Hazát kíván, hazáért ver szívem.
Az ég egy kincset ád minden hazának
S a nemzet híven őrzi birtokát;
Császárról szól a francia fiának,
Büszkén mutatja Róma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom:
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah, régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szívünk szorul,
S egy könny beszél hazánk nagyságirul.
S egy könny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sírköve hazámnak temetőjén,
S ráírva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfivér-özön.
Nincs kő határán, nincsen kunhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.
S nem veszhet el, míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó,
Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könnyeid között,
Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,
El még a sír felett is egy remény.
És most isten veled, talán sokára,
Örökre tán, hazám, isten veled!
Rég eltűnt ismert bérczid kék határa,
S tovább siet vándorló gyermeked
Ha visszatérek, boldogúlva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
ha megtér a hosszu útról,
mikor elmegy, mikor megjön,
sír a paraszt kint a földön.
Ha a nemes lakomázik,
vigan ugrál, parolázik,
serleget lódít a falra,
a paraszt jajdul föl arra.
Ha a nemes szomorkodik,
ha halálról gondolkodik,
térdre zöttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,
hogyha búsúl, hogyha vidul,
ha lány után kukurikul
s kezesíti kösöntyükkel,
fizetni a parasztnak kell.
Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
ujra új adót akasztnak.
Kis sorsomból magas pólcra,
léptem én világos dombra,
szertenéztem hogy ott álltam,
a világban csak ezt láttam.
Még akkora mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
alig ér tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.
Ha a birtokán tanyázik,
lovat ugrat, agarászik,
akár fekszik, akár sétál,
a parasztnak csak kárt csinál.
Szól a kakas, fennen kiált,
világosodik a világ,
kakas, kakas már repüljél,
kastély tornyán énekeljél.
Akár bent van, akár kint van,
a parasztnak csak új kin van,
mig csak a föld hátán lépdel,
rajtunk jár sok háznépével.
Hogyha meghal, ha temetik,
kántorok kiénekelik,
ülik kilenc napos torát,
megnyögi azt is a jobbágy.
Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
ha fejére malaszt száll is,
a paraszt fizeti azt is.
Nyilott szájunk jajpanaszra?
Dögölj, rúgtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó fojtogatva.
Na, nem értünk a beszédhez!
Elég is ennyi testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.
Vérszopó dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, - hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segélj, Krisztus, minket!
*
Elképzelem, igy szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
S homlokán a harag rõt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen'
szörnyü mocsaradba magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól irván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.
gleccseres hegyre
Ebre lelt, s fegyverekre.
Ellenfele megette
eledelét. és kecskéjét.
Szerzetesekkel,
erdészekkel cseverészett,
Éles székely elmével,
ékes beszédével, nyelvével
Heverészett. Pénzre tett szert.
Beteg lett, mert evett egy szelet ehetetlen
Két méteres egek fejedelmét,
Félrenyelt,
Bérelt szekéren elment vezéréhez pénzzel,
Felérte ésszel eltemetett beteg Édes teteme mellett:
Nem mehet fel két évre hegyre,
Helyette elmegy messze:
Csendes tenger megett
Elkezd telepes életet.
nem két ember kötése,
keringő tánca egymás ellen,
kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje.
S változó viszonylat: Tőle vagy feléje.
Magány és párosság
itt üres szavak csak,
itt már az érzékek csak befele hatnak,
egymást ha kívánjuk látni: elégséges
állítani tükröt a magunk szeméhez.
Aki Rád néz, rajtad engem is fölismer,
s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
s a fő-fő lázadó maga ellen lázad.
Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
mindenképp a saját bajait tetézi.
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet
egész testemmel
égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.
Elengednélek
visszahívnálak
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.
Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám,
Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem
A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...
S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár,
S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott,
Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már,
S várták a vijjogók a véres napvilágot...
A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán,
És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van.
Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján,
S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...
A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad,
Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel,
Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad,
S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...
Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor,
S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had,
Futott szegény király, az immár koldus, kóbor,
S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...
Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll,
És míg gyors gőzösünk futó fénye világol,
Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol
Szép barna paripás, jó barna daliákról...
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb idõkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költõket, hogy õk vezessék
A népet Kánaán felé.
Elõre hát mind, aki költõ,
A néppel tûzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezébõl a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen õ árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bõség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.