Első szine? Akár a rab ítélethirdetéskor. A második? Mint katonák, kik eltévedve, most nagy és puha csomókban hullanak alá. S a harmadik? A harmadik szine - te vagy.
Haragszik és dul-fúl az Isten vagy csak talán alszik az égben, aluszik vagy halott is épen - ki költi õt föl, emberek? Anyák, sírjatok hangosabban: akit föl nem ver annyi ágyú, rezzenti-é gyenge sírástok? És ne is könnyel sírjatok, mert a könny mind csak földre hull: hanggal sírjatok föl az égre, sírjatok irgalmatlanul: ne oly édessen mint a forrás, ne oly zenével mint a zápor, ne mint a régi Niobék: hanem parttalan mint az árvíz, sírjatok vagy a görgeteg lavina, sírjatok jeget, tüzet sírjatok mint a láva! A drága fiúk hullanak vérben a hóra napra-nap. Ne hagyjatok aludni senkit: ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva, de érdemes-e félni még? és érdemes-e élni még? Ó, mért nem hallani hangotok? Menjetek a piacra sírni, sikoltsatok a templomokban vadak asszonyai, vadakká simuljatok õrjítõ, õrült imában!
És ha hasztalan ima, sírás: - mi káromolni tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani-érdemes alvó magasságot a Sorsban. Hányjuk álmára kopogó bestemmiáknak jégesõjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk õt, talán fölébred! Cibáljuk õt, verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égõ házban - a süket Istenét!
Süket! Süket!...
Ó ma milyen jó volna süketnek mint az Isten! Süket a föld, nem érzi hátán hadak alázó dobogását. Jó volna süketen csirázni mint virághagyma föld alatt: minden süket földben, Istenben csak az ember szakadt ki a süket Istenbõl iszonyokra kikelt belõle féreg-módon, Isten férgének, viszketõ nyüzsgésre, fájni - mert, ami nem süket Isten: fájdalom, míg az Istenbe visszahal!
Te bennem szörnyeteget látsz, én benned nem akarok látni inkvizítort; szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet, mely téged már könnyekig sodort. Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál, kit vak bizalmad remélt támaszul, és nem szeretném, ha vaknak maradnál, s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed csak a részt látta bennem, és a jóban, mely részem, ismerni vélt engemet. Álmoddal mértél; én az álmodónak mit mondhatok? Ne légy a börtönöm! Csalódtál, de ne tarts engem csalónak, amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet, mely negyven évenát hozzám tapadt, a szenvedést se dicsérem, de szenvedj, ha társamul kötelezted magad. Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj, de csak egészen tudom magam adni, fogadj mindenestől, egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek mutatják azt, ami több, mert egész; ítélő szavaid téged sebeznek, ha eszményednél törpöbbnek ítélsz. láss kegyetlenül, de lásd meg merészen a világot is, amely alakít, és magadénak fogadj el egészen, azzal együtt, mi tőled elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki belőle, jöjj, járj együtt velem, gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni mindkettőnket az orvos gyötrelem. Amíg javíthat per és szidalom, perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, - de megmásíthatatlan múltamon őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is van lángod: Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted, Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak, Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat, Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek! Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie...
De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre Tekintsd őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben nem jajong, De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben Kibonthatja a gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt. Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel, Borúlatodra majdan rátekint. Halld szavam' Én prófétáktól származom.
Akik a külföldi műzenében élnek, de fejlődése történetét nem ismerik, nem igen értik, mi köze lehet a primitív népzenének a magasabb műzenéhez. Pedig a nyugati nagy népek műzenéje is a népzenéből keletkezett, mint minden nemzeti művészet. Csak századokkal előbb végbement, s részleteiben alig követhető fejlődés során.
Általában a XVI. században fejeződött be náluk a többszólamúságra való végleges áttérés. Odáig csak szórványosan művelték. Azóta nem is zene nekik, ha nem többszólamú. A XVI. század fejlesztette ki oly egyszerű, de mégis művészi formáit, hogy a széles rétegek számára is hozzáférhető, élvezhető lett.
A mi zenénk csak a XIX. században érkezett el ide. A század egész folyamán tapogatózva keresi többszólamú megtestesülését. Kezdetleges formáit (dudaszerű 3-szólamúság) már régóta ismerhette a nép, ha énekében nem alkalmazta is, túlzas volna hozzávaló érzékét is kétségbevonni. Ez érzék fejlődése azonban századokra megszakadt. Amint parasztságunk nem tudott idejére középosztályt kitermelni s bevándorlókkal vegyes rétegnek kellett annak funkcióit ellátni, úgy népzenénkbői sem nőhetett fel műzene. Nem volt türelmünk a magunk zenei formáinak lassú kiteljesedését bevárni. Gyorsabb, kényelmesebb volt az idegen formákat készen átvenni. Csakhogy velük idegen tartalom is bejött, s rátelepedett a magunkéra. Addig nem káros az idegen hatás, míg a nemzet a maga képére tudja formálni, vagy új ösztönzést merít belőle. Sőt, nem egy példáját látjuk a művészettörténetben, hogy idegen ösztönzés szabadította fel a nemzeti géniuszt eredeti alkotásra. De ha nagyon egyoldalú s nagyon erős a hatás, veszélyessé válhatik.
A latin irodalomnak a „Vos exemplaria Graeca” végzete lett.
Mi is majdnem úgy jártunk. Amint a XVI. században flamand, a XVIII.-ban olasz, úgy a XIX.-ben német zenészek árasztották el a világot, többnyíre ők álltak az e században megszületett nemzeti stílusok bölcsőjénél, így a mienkénél is. Két nagy német hatás érte kezdődő műzenénket a XIX. században: elején a jambusdallam, vegén a Wagner-opera. Mind a kettőt kihevertük, mind a kettőből tanultunk is sokat. De részben a magunk kárán.
Az első kiszorította az értelmiségből a magyar hagyományt, s lett belőle a „nemesi népdal”, ahogy Színi Károly elnevezte.
Nemzeti viszahatásképpen jött a 40-es évek óta az új népies dal gazdag flórája. De itt maradt emlékűi a jambus, mai költőink jambomániája, s vele versformáink végtelen egyhangúsága. Ez az oka, hogy magasabb magyar dalirodalom máig se tudott kifejlődni. Költőink egymástól örökölték azt a végzetes balhitet, hogy „fenkölt” tartalom csak idegen formával fér meg.
Végleg a jambushoz szegődtek, a magyar versforma dilettánsok és kontárok kezére maradt, s nem tudott tovább fejlődni. Pedig már Arany János megmondta, hogy idegen versformára csak idegen dallamot lehet írni. Ezért idegen ízű az égess magyar műdal-irodalom.
A Wagner-korszak ellenhatása a megújuló népzenekutatás és a belőle kiinduló újabb műzenei törekvések. Itt maradt belőle egy, a magyar leiektől idegen színpadi pátosz, a zene-szövedék mesterkéltsége és vastagsága, a rézfúvók kultusza. Ha van nemzeti ízlés a hangszínekben (és bizonyára van), a magyar nem szereti a rezesbandát és a nagy lármát. Különben nem tartott volna ki oly híven annyi ideje a kamarazene színe és hang-volumene mellett. Talán nem véletlen, hogy itt annyi kamarazenét írtak, noha ezidőszerint olyan a látszat, mintha ide kamarazene nem is kellene. (Sonate, que me veux-tu?)
Ha pedig a német műzenének azt a jellemzését olvassuk, melyet H. J. Moser írt a Magyar Zenei Lexikon számára, [16] láthatjuk, hogy jóformán pontról-pontra ellenkezik a magyar ízléssel. „ . . . Szereti a bonyolult lelki folyamatok félhomályát, a rendet kereső lélek küzdelmét az alaktalan elemek káoszával... Olyan jelenségekhez, melyekben a küzdelmes alkotás ctoszát és szenvedélyét érzi, odatapad lelkének minden szálával és nem tulajdonít jelentőséget a formai megoldások nyilvánvaló gyengeségeinek, technikai fogyatkozásoknak sem.” (Minden valamirevaló magyar zenész öntudatlanul is követte azt a közmondásunkat: „ki minek nem mestere, hóhéra az annak”)
. .. „szívesen keresi az elvont lineáris komplikációt, a mű és a lelki struktúra polifóniáját” ...
Brahmsról feljegyezték, hogy órákig el tudott gyönyörködni egy-egy bonyolult régi német metszetben, míg az alakok kaotikus nyüzsgésében el tudott igazodni. Kötve hiszem, hogy valaha magyar embernek gyönyörűség lesz olyan műalkotás, amelyet órákig kell kibogozni. Nem mintha csak felületes műélvezetre volna teremtve. Lehet órákig gyönyörködni oly műben is, amelynek közvetlen hatása már első percben érvényesül. A bonyolult metszet kibogozása, egy kép tárgyának, zenemű „programmjának” megértése tisztán intellektuális öröm. A közvetlen művészi hatás ettől lényegben különbözik.
Egyszerűség, világosság még nem zárja ki a mélységet. Sőt a legmélyebb művek sokszor egyúttal a legvilágosabbak. A magyar ízlés mindig a lényeget keresi s mindig idegenkedni fog oly művektől, melyek a belső ürességet bonyolult külsőségekkel takarják, de olyanoktól is, amelyekben értékes lényeget labirintszerű külső rejt. A magyar nem szereti a ceremóniát, az üres formaságokat, de azért megadja a formáját, a módját mindennek. A gordiusi csomót inkább szereti kettévágni, mint kibogozni.
Ezért nálunk német zenéből csak az olasz kultúrán nőtt nagymestereknek van igazi talaja, Schütztől Brahmsig. Azoktól, akik a német „mélységet” latin formakultúra nélkül inkább vélik megtalálni, a magyar ízlés józansága visszariad.
Józanság a művészetben? Éppen a legnagyobbak közt találjuk a legjózanabbakat. Csak más a neve: forma, szerves egység, cél és eszközök egyensúlya, a rendező értelem uralma a forrongó anyag fölött. A mélységet nem a bonyolultságban keresni, hanem az egyszerűségben megtalálni.
Józan Dante, Palestrina, Mozart, minden nagy poéta impeccabilis. Józan Arany, s ennyiben tán egy fokkal magyarabb Petőfinél. De józan Petőfi is a „János vitéziben és annyi másban.
Nem lehet egy nemzet jellemét egy jelzővel, egy formulával, vagy egyetlen művésszel meghatározni. Arra túlságosan összetett, sokrétű a legkisebb nemzet is. Csak századokon át kibontakozó teljes életével mutatja meg magát. De úgylátszik, fiatal többszólamú zenénk már alig egy százados léte alatt is elég egységesen rámutat a nemzeti ízlés irányára, azzal, amit következetesen kerül és keres.
Amiben oly különböző egyéniségek, mint Erkel és Liszt megegyeznek: a dallam uralkodó szerepe, gazdag, beszédes ritmusok, világos formák, tiszta színek, mind kedves a magyar ízlésnek.
Amiben különböznek: egyiknél olasz, másiknál német elhajlás.
Hogy Liszt műveinek nem elég magyar a levegője, természetes: nem élte eléggé a magyarság életét, nem ismerte kultúráját. Ifjúkori halványult emlékekre és írott, nyomtatott forrásokra volt utalva, ha magyarul akart zenélni. (Mikor szabadon írt, a „Neudeutsche Schule” alapítója lett.) Mégis: nem egy régi, törzsökös családból származó zeneszerzőnk műveiben magyar jellegnek nyomát sem találni. Liszt, Erkel, Mosonyi régi családfa híján is közelebb jutottak egy magyar stílusideálhoz, mint korukban bárki más. Lelki magyarságuk többet tett, mint a vér. Ami gátat vetett törekvéseiknek: a magyar zenei önismeret akkori fejletlen állapota. A hagyományt nem ismerték, hogyan kapcsolódhattak volna bele? Meg közönségük sem volt elég, hogy bátorító visszhanggal kísérje útjokat.
A magasabbigényű többszólamú zene megértő közönsége nálunk ma is igen kicsiny. A nagy többség – még egyébként igen művelt rétegek is – zeneileg oly igénytelen, hogy a cigányzene többszólamúsága teljesen kielégíti. Már a népies műdal első virágzása óta mindig zongorakísérettel jelentek meg a lényegükben egyszólamú dallamok, s ma sem igen hallhatók kíséret nélkül.
Akár a nyomtatásban megjelent, akár a zongorán rögtönzött vagy cigányoktól hallható kíséretet nézzük: szinte kivétel nélkül gyarló fércmunka, a közízlés emelkedésének állandó akadálya.
Míg a közönség a többszólamúságnak csak ezt a torz, fejletlen alakját hallja, – mert oda, ahol jobbat hallhatna, elvből nem megy – hiába várjuk, hogy megnyíljon füle a jobbnak.
Régi kiadványok kísérete, erdélyi vagy bukovinai, továbbá román és szerb cigányok mai játékmódja sejtet valamit az egykori magyar cigányok többszólamúságáról. Rögtönzött kíséreteikben lehetett valami hagyományos, primitív eredetiség.
Ma ennek vége. Névtelen átíróik rákapatták őket egy sablonos, iskolás, gyámoltalan, kontár kísérő módra. Szinte tragikomikus: ha egyszer kivételesen régifajta népdalt vesz vonójára a cigány, stílusából kiforgató, sablonos, németes funkcióharmóniákkai kíséri, mert erre nevelték. S ezt a kontárságot sokan magyarságnak nézik.
Ha külföldi tánc- és szalondarabokat be tudnak tanulni eredeti (és mesterség szempontjából kifogástalan) alakjukban: magyar daloknak magyar művészek által készített stílszerű és eredeti átiratait is meg tudnák tanulni, ha volna, aki tőlük ezt követelné. De nincs, s marad minden a régiben.
Nem vizsgálta még senki, milyen a harmóniaérzéke azoknak a rétegeknek, melyek még cigányzenét is ritkán hallanak, s csak egyszólamban énekelnek. Akármilyen, bizonyos, hogy fejleszthető, ezt bizonyítják a feltűnően szaporodó falusi dalárdák. Nem fog idegenkedni a legszélesebb magyar közönség sem a többszólamúságtól, ha az a magyar melosz sajátságaiból fejlik ki, azokat nem nyomja el, hanem új világításba helyezi. Ha úgy érzik, nem vész el semmi abból, ami bennük él, csak még szebb lesz.
Nem mondom, hogy a többszázados távolság köztünk és a nyugati népek közt örökre megmarad. Gyorsabban is megfuthatjuk a pályát, meg nem is kell minden népnek pontosan ugyanazt végigcsinálni. De a többszólamúság Rubikonján át kell lépnünk, azután elválik, hogyan fejlődünk tovább.
A XVI. század óta nem voltunk annyira egy vonalban Európa fejlődésével, mint most. A népdalból való megújulás ott is majdnem minden országban új törekvések zászlaja lett, a mai s a XVI. századi népdalt egyaránt igyekeznek a zeneéletbe kapcsolni. A spanyol, francia, angol felújító kísérleteknél is nagyobbszabású a németeké, ők az utolsó századok alatt elbanalizálódott, sablonokba fúlt népszerű dalaik elől a XVI. századba menekülnek, újra köztudattá akarják tenni.
Mennyivel könnyebb a mi dolgunk. Csak le kell hajolnunk a néphez, ott él és virul még az ősi zene, nem szorul mesterséges felújításra. Csak bele kell merülni, hamarosan megtaláljuk benne magunkat s a mai életet. Csak le kell vetkezni tudni a nemzetközi mázt, amivel magyarságunkat, hogy civilizáltabbat mutasson, átfestettük. Aki zenész elmélyed benne, megtalálja az utat a „népdalfeldolgozás” anyagi magyarságától a legmagasabb szellemi magyarság felé, amely, ha külsőleg eltávolodik is a népdaltól, láthatatlan, eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik hozzá, mint termő talajához.
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé. S áll az azóta kilenc századnak véridején túl; Várja virágzását s vajha ne várja hiún!
Nosza, hajdú, firge varjú, Járjunk egy szép táncot! Nem vagy fattyú, sem rossz hattyú, Kiálts hát egy hoppot! Szájod mondjon, lábod járjon Egy katonatáncot.
Nosza Rándulj! hol vagy Viduj? Fujd az bagi táncát, Az emlőjét, az tömlőjét, Ne kéméld az sípját! Mert emennek, Kis Péternek Adta az bal sarját.
4.
Gyászolj, Buda! Eger tornya Fönnen hányja füstit, Karánsebes, Kisbelényes Béhunyta jobb szemét, Az tokosnak, rossz fattyúnak Nem állhotja kezét.
5.
Haja, Tisza, haja Duna, Száva, Dráva vize, Mindeniknek, mikor árad, Zavaros a vize; Az német is hogy általjött, Megváltozott íze.
6.
Majre, csajre, Molduváre Fut Havasalföldre, Ungur, bungur, amaz rumij Sátorát fölszedte. Szatuj majre, pita najre, Nincs pénz, az ebverte!
7.
Erdély, Lippa és Bronicska, Megjárd lábom, megjárd. Amaz gyöngyös, kis keszkenyős, Né, hol fut jó banyád! Mit dudorgasz, hogy nem ugrasz? Kurva volt az bábád!
8.
Alsóbánya, Fölsőbánya, Jó kövér szalanna! Bő az bora, korcsomája, De ingyen nem adja! Ha pénzed nincs, költséged nincs, Meg is koplaltatna.
9.
Kis tartomány, igen sovány Amaz Máramaros. Nincs búzája, gabonája, Megette az tokos. Ne féljen bár, hogy lészen kár, Vagy búzája dohos.
10.
Kurta Szamos, tarka Maros, Sajó két mellyéke, Noha hegy-völgy és erős tölgy, De nincs búza benne, Amaz tokos, rossz kalapos Mert azt mind megette.
11.
Kis-Küköllő, Nagy-Küköllő Gyönyörű folyása, Nyárád vize, kedves íze. Rózsa az illatja, Bő terméssel határidat Isten látogassa!
12.
Könnyen csörgő, kövön pöngő Amaz Kis-Aranyos, Mikor árad, meg nem szárod, Fölötte hatalmas; Szalmamaggal vidékiben Megtelik az nagy kas.
13.
Előljárja, rátoppantja Doboka vármegye. Után’ Torda, ne hadd soha, Tied az erszénye Megborsolva, vajba rántva Mind elkél az leve.
14.
Szépen járja, amaz fújja Szépen Szeben vára. Nosza gazda, ne fuss gazra, Hozz bort az asztalra! Mert ha külön csak félen vonsz, Megüt amaz csalfa.
15.
Félen tartod az nagy orrod Déva, Görgény vára, Barassónak az kűlfala Pogácsábul rakva. Jer ki, Kata, ha köll néked Füles habarnica.
16.
Az hariska, tatárbúza Vajki jó puliszka. Nosza kurta, hol az kurva? Vigyorog az farka; Az nagy papnak, az vargának Bialbőr kalapja.
17.
Marosszékrül, Udvarhelyrül Megyek Háromszékre, Szépségérül térségére, Nincs mása Erdélyben, Isten tartsa, szaporítsa Gabonáját benne!
18.
Egészséggel, békességgel, Édes lakóföldem, Kit sóhajtott és óhajtott Ez napokban szívem, Ím! hogy inték, belépék, Megvidula lölköm.
19.
Nohát immár minden ember Örüljön ez napon, Nagy jókedvet, víg örömöt Mutasson ez házban, Az én szívem, mert hazajött Szerencsés órában!
20.
Egészséggel, idvösséggel, Édes szép szerelmem, Isten hozott és hordozott Örvendetes hírben, Itthon már ülj és velünk légy Együtt szeretetben!
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, - jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Pusztában zsidókat vezérlő jó isten! Ki előttök mentél tüzes oszlop képben, Igéret földjére vezérelvén szépen Kalauzok voltál minden szerencséken.
Te adtál csillagot három szent királynak, Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak, Heródes előtt futó szűz Máriának, - Te voltál vezére minden zarándoknak.
Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem, Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem. Én istenem! ebben ne veszszen el vérem, Őrizz meg gonosztúl, felségedet kérem,
Építs fel elmémet az jó bölcsességgel, Szívemet peniglen hittel merészséggel, Bujdosó fejemet töredelmességgel S te-adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.
Jártomban költömben hogy csak reád nézzek, Búmban, örömömben reád figyelmezzek S jó, gonosz szerensét csendesen viseljek, Soha semmi helyen el ne felejtselek.
Hogy bujdosásom ideje tölte után Én édes hazámba térjek esmég vigan: Mindazokat jó egészségben találván, Akik szomorkodnak éntűlem búcsuzván.
Felejts el annak is háládatlanságát, Aki most erre vett engem, régi rabját; Ámbár élje vigan felőlem világát, Csak énbennem olts meg nagy szerelmem lángját.
Én édes hazámbul való kimentemben, Szentmihály nap előtt való harmad hétben, Az másfélezerben és nyolczvankilenczben Az ó szerént, szerzém ezt ilyen énekben.
ítélethirdetéskor.
A második? Mint katonák,
kik eltévedve, most nagy és puha
csomókban hullanak alá.
S a harmadik? A harmadik szine -
te vagy.
Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként elomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál - menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. -
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen - ki költi õt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull:
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édessen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
simuljatok õrjítõ, õrült
imában!
És ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesõjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk õt, talán fölébred!
Cibáljuk õt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égõ
házban - a süket Istenét!
Süket! Süket!...
Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenbõl iszonyokra
kikelt belõle féreg-módon,
Isten férgének, viszketõ
nyüzsgésre, fájni - mert, ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!
nem akarok látni inkvizítort;
szüntesd meg ezt az öngyilkos küzdelmet,
mely téged már könnyekig sodort.
Nem titkolom, hogy gyengébb vagyok annál,
kit vak bizalmad remélt támaszul,
és nem szeretném, ha vaknak maradnál,
s nem látnád: szegény fejem rád szorul.
Hát láss olyannak, amilyen valóban
vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed
csak a részt látta bennem, és a jóban,
mely részem, ismerni vélt engemet.
Álmoddal mértél; én az álmodónak
mit mondhatok? Ne légy a börtönöm!
Csalódtál, de ne tarts engem csalónak,
amiért álmaidhoz nincs közöm.
Én nem dicsérem frivolan a szennyet,
mely negyven évenát hozzám tapadt,
a szenvedést se dicsérem, de szenvedj,
ha társamul kötelezted magad.
Nem biztatlak, hogy próbáld letagadni
vétkeim, nem mondom, hogy ne perelj,
de csak egészen tudom magam adni,
fogadj mindenestől, egészen el.
Ne mérj az álmaidhoz: kevesebbnek
mutatják azt, ami több, mert egész;
ítélő szavaid téged sebeznek,
ha eszményednél törpöbbnek ítélsz.
láss kegyetlenül, de lásd meg merészen
a világot is, amely alakít,
és magadénak fogadj el egészen,
azzal együtt, mi tőled elszakít. . .
Én a világnak élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat, -
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is
van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv
a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,
melyből származott
E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával
ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek
ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie...
De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert
onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsd őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben
Kibonthatja a gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld szavam'
Én prófétáktól származom.
Akik a külföldi műzenében élnek, de fejlődése történetét nem ismerik, nem igen értik, mi köze lehet a primitív népzenének a magasabb műzenéhez. Pedig a nyugati nagy népek műzenéje is a népzenéből keletkezett, mint minden nemzeti művészet. Csak századokkal előbb végbement, s részleteiben alig követhető fejlődés során.
Általában a XVI. században fejeződött be náluk a többszólamúságra való végleges áttérés. Odáig csak szórványosan művelték. Azóta nem is zene nekik, ha nem többszólamú. A XVI. század fejlesztette ki oly egyszerű, de mégis művészi formáit, hogy a széles rétegek számára is hozzáférhető, élvezhető lett.
A mi zenénk csak a XIX. században érkezett el ide. A század egész folyamán tapogatózva keresi többszólamú megtestesülését. Kezdetleges formáit (dudaszerű 3-szólamúság) már régóta ismerhette a nép, ha énekében nem alkalmazta is, túlzas volna hozzávaló érzékét is kétségbevonni. Ez érzék fejlődése azonban századokra megszakadt. Amint parasztságunk nem tudott idejére középosztályt kitermelni s bevándorlókkal vegyes rétegnek kellett annak funkcióit ellátni, úgy népzenénkbői sem nőhetett fel műzene. Nem volt türelmünk a magunk zenei formáinak lassú kiteljesedését bevárni. Gyorsabb, kényelmesebb volt az idegen formákat készen átvenni. Csakhogy velük idegen tartalom is bejött, s rátelepedett a magunkéra. Addig nem káros az idegen hatás, míg a nemzet a maga képére tudja formálni, vagy új ösztönzést merít belőle. Sőt, nem egy példáját látjuk a művészettörténetben, hogy idegen ösztönzés szabadította fel a nemzeti géniuszt eredeti alkotásra. De ha nagyon egyoldalú s nagyon erős a hatás, veszélyessé válhatik.
A latin irodalomnak a „Vos exemplaria Graeca” végzete lett.
Mi is majdnem úgy jártunk. Amint a XVI. században flamand, a XVIII.-ban olasz, úgy a XIX.-ben német zenészek árasztották el a világot, többnyíre ők álltak az e században megszületett nemzeti stílusok bölcsőjénél, így a mienkénél is. Két nagy német hatás érte kezdődő műzenénket a XIX. században: elején a jambusdallam, vegén a Wagner-opera. Mind a kettőt kihevertük, mind a kettőből tanultunk is sokat. De részben a magunk kárán.
Az első kiszorította az értelmiségből a magyar hagyományt, s lett belőle a „nemesi népdal”, ahogy Színi Károly elnevezte.
Nemzeti viszahatásképpen jött a 40-es évek óta az új népies dal gazdag flórája. De itt maradt emlékűi a jambus, mai költőink jambomániája, s vele versformáink végtelen egyhangúsága. Ez az oka, hogy magasabb magyar dalirodalom máig se tudott kifejlődni. Költőink egymástól örökölték azt a végzetes balhitet, hogy „fenkölt” tartalom csak idegen formával fér meg.
Végleg a jambushoz szegődtek, a magyar versforma dilettánsok és kontárok kezére maradt, s nem tudott tovább fejlődni. Pedig már Arany János megmondta, hogy idegen versformára csak idegen dallamot lehet írni. Ezért idegen ízű az égess magyar műdal-irodalom.
A Wagner-korszak ellenhatása a megújuló népzenekutatás és a belőle kiinduló újabb műzenei törekvések. Itt maradt belőle egy, a magyar leiektől idegen színpadi pátosz, a zene-szövedék mesterkéltsége és vastagsága, a rézfúvók kultusza. Ha van nemzeti ízlés a hangszínekben (és bizonyára van), a magyar nem szereti a rezesbandát és a nagy lármát. Különben nem tartott volna ki oly híven annyi ideje a kamarazene színe és hang-volumene mellett. Talán nem véletlen, hogy itt annyi kamarazenét írtak, noha ezidőszerint olyan a látszat, mintha ide kamarazene nem is kellene. (Sonate, que me veux-tu?)
Ha pedig a német műzenének azt a jellemzését olvassuk, melyet H. J. Moser írt a Magyar Zenei Lexikon számára, [16] láthatjuk, hogy jóformán pontról-pontra ellenkezik a magyar ízléssel. „ . . . Szereti a bonyolult lelki folyamatok félhomályát, a rendet kereső lélek küzdelmét az alaktalan elemek káoszával... Olyan jelenségekhez, melyekben a küzdelmes alkotás ctoszát és szenvedélyét érzi, odatapad lelkének minden szálával és nem tulajdonít jelentőséget a formai megoldások nyilvánvaló gyengeségeinek, technikai fogyatkozásoknak sem.” (Minden valamirevaló magyar zenész öntudatlanul is követte azt a közmondásunkat: „ki minek nem mestere, hóhéra az annak”)
. .. „szívesen keresi az elvont lineáris komplikációt, a mű és a lelki struktúra polifóniáját” ...
Brahmsról feljegyezték, hogy órákig el tudott gyönyörködni egy-egy bonyolult régi német metszetben, míg az alakok kaotikus nyüzsgésében el tudott igazodni. Kötve hiszem, hogy valaha magyar embernek gyönyörűség lesz olyan műalkotás, amelyet órákig kell kibogozni. Nem mintha csak felületes műélvezetre volna teremtve. Lehet órákig gyönyörködni oly műben is, amelynek közvetlen hatása már első percben érvényesül. A bonyolult metszet kibogozása, egy kép tárgyának, zenemű „programmjának” megértése tisztán intellektuális öröm. A közvetlen művészi hatás ettől lényegben különbözik.
Egyszerűség, világosság még nem zárja ki a mélységet. Sőt a legmélyebb művek sokszor egyúttal a legvilágosabbak. A magyar ízlés mindig a lényeget keresi s mindig idegenkedni fog oly művektől, melyek a belső ürességet bonyolult külsőségekkel takarják, de olyanoktól is, amelyekben értékes lényeget labirintszerű külső rejt. A magyar nem szereti a ceremóniát, az üres formaságokat, de azért megadja a formáját, a módját mindennek. A gordiusi csomót inkább szereti kettévágni, mint kibogozni.
Ezért nálunk német zenéből csak az olasz kultúrán nőtt nagymestereknek van igazi talaja, Schütztől Brahmsig. Azoktól, akik a német „mélységet” latin formakultúra nélkül inkább vélik megtalálni, a magyar ízlés józansága visszariad.
Józanság a művészetben? Éppen a legnagyobbak közt találjuk a legjózanabbakat. Csak más a neve: forma, szerves egység, cél és eszközök egyensúlya, a rendező értelem uralma a forrongó anyag fölött. A mélységet nem a bonyolultságban keresni, hanem az egyszerűségben megtalálni.
Józan Dante, Palestrina, Mozart, minden nagy poéta impeccabilis. Józan Arany, s ennyiben tán egy fokkal magyarabb Petőfinél. De józan Petőfi is a „János vitéziben és annyi másban.
Nem lehet egy nemzet jellemét egy jelzővel, egy formulával, vagy egyetlen művésszel meghatározni. Arra túlságosan összetett, sokrétű a legkisebb nemzet is. Csak századokon át kibontakozó teljes életével mutatja meg magát. De úgylátszik, fiatal többszólamú zenénk már alig egy százados léte alatt is elég egységesen rámutat a nemzeti ízlés irányára, azzal, amit következetesen kerül és keres.
Amiben oly különböző egyéniségek, mint Erkel és Liszt megegyeznek: a dallam uralkodó szerepe, gazdag, beszédes ritmusok, világos formák, tiszta színek, mind kedves a magyar ízlésnek.
Amiben különböznek: egyiknél olasz, másiknál német elhajlás.
Hogy Liszt műveinek nem elég magyar a levegője, természetes: nem élte eléggé a magyarság életét, nem ismerte kultúráját. Ifjúkori halványult emlékekre és írott, nyomtatott forrásokra volt utalva, ha magyarul akart zenélni. (Mikor szabadon írt, a „Neudeutsche Schule” alapítója lett.) Mégis: nem egy régi, törzsökös családból származó zeneszerzőnk műveiben magyar jellegnek nyomát sem találni. Liszt, Erkel, Mosonyi régi családfa híján is közelebb jutottak egy magyar stílusideálhoz, mint korukban bárki más. Lelki magyarságuk többet tett, mint a vér. Ami gátat vetett törekvéseiknek: a magyar zenei önismeret akkori fejletlen állapota. A hagyományt nem ismerték, hogyan kapcsolódhattak volna bele? Meg közönségük sem volt elég, hogy bátorító visszhanggal kísérje útjokat.
A magasabbigényű többszólamú zene megértő közönsége nálunk ma is igen kicsiny. A nagy többség – még egyébként igen művelt rétegek is – zeneileg oly igénytelen, hogy a cigányzene többszólamúsága teljesen kielégíti. Már a népies műdal első virágzása óta mindig zongorakísérettel jelentek meg a lényegükben egyszólamú dallamok, s ma sem igen hallhatók kíséret nélkül.
Akár a nyomtatásban megjelent, akár a zongorán rögtönzött vagy cigányoktól hallható kíséretet nézzük: szinte kivétel nélkül gyarló fércmunka, a közízlés emelkedésének állandó akadálya.
Míg a közönség a többszólamúságnak csak ezt a torz, fejletlen alakját hallja, – mert oda, ahol jobbat hallhatna, elvből nem megy – hiába várjuk, hogy megnyíljon füle a jobbnak.
Régi kiadványok kísérete, erdélyi vagy bukovinai, továbbá román és szerb cigányok mai játékmódja sejtet valamit az egykori magyar cigányok többszólamúságáról. Rögtönzött kíséreteikben lehetett valami hagyományos, primitív eredetiség.
Ma ennek vége. Névtelen átíróik rákapatták őket egy sablonos, iskolás, gyámoltalan, kontár kísérő módra. Szinte tragikomikus: ha egyszer kivételesen régifajta népdalt vesz vonójára a cigány, stílusából kiforgató, sablonos, németes funkcióharmóniákkai kíséri, mert erre nevelték. S ezt a kontárságot sokan magyarságnak nézik.
Ha külföldi tánc- és szalondarabokat be tudnak tanulni eredeti (és mesterség szempontjából kifogástalan) alakjukban: magyar daloknak magyar művészek által készített stílszerű és eredeti átiratait is meg tudnák tanulni, ha volna, aki tőlük ezt követelné. De nincs, s marad minden a régiben.
Nem vizsgálta még senki, milyen a harmóniaérzéke azoknak a rétegeknek, melyek még cigányzenét is ritkán hallanak, s csak egyszólamban énekelnek. Akármilyen, bizonyos, hogy fejleszthető, ezt bizonyítják a feltűnően szaporodó falusi dalárdák. Nem fog idegenkedni a legszélesebb magyar közönség sem a többszólamúságtól, ha az a magyar melosz sajátságaiból fejlik ki, azokat nem nyomja el, hanem új világításba helyezi. Ha úgy érzik, nem vész el semmi abból, ami bennük él, csak még szebb lesz.
Nem mondom, hogy a többszázados távolság köztünk és a nyugati népek közt örökre megmarad. Gyorsabban is megfuthatjuk a pályát, meg nem is kell minden népnek pontosan ugyanazt végigcsinálni. De a többszólamúság Rubikonján át kell lépnünk, azután elválik, hogyan fejlődünk tovább.
A XVI. század óta nem voltunk annyira egy vonalban Európa fejlődésével, mint most. A népdalból való megújulás ott is majdnem minden országban új törekvések zászlaja lett, a mai s a XVI. századi népdalt egyaránt igyekeznek a zeneéletbe kapcsolni. A spanyol, francia, angol felújító kísérleteknél is nagyobbszabású a németeké, ők az utolsó századok alatt elbanalizálódott, sablonokba fúlt népszerű dalaik elől a XVI. századba menekülnek, újra köztudattá akarják tenni.
Mennyivel könnyebb a mi dolgunk. Csak le kell hajolnunk a néphez, ott él és virul még az ősi zene, nem szorul mesterséges felújításra. Csak bele kell merülni, hamarosan megtaláljuk benne magunkat s a mai életet. Csak le kell vetkezni tudni a nemzetközi mázt, amivel magyarságunkat, hogy civilizáltabbat mutasson, átfestettük. Aki zenész elmélyed benne, megtalálja az utat a „népdalfeldolgozás” anyagi magyarságától a legmagasabb szellemi magyarság felé, amely, ha külsőleg eltávolodik is a népdaltól, láthatatlan, eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik hozzá, mint termő talajához.
Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a zenében
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
S áll az azóta kilenc századnak véridején túl;
Várja virágzását s vajha ne várja hiún!
Nosza, hajdú, firge varjú,
Járjunk egy szép táncot!
Nem vagy fattyú, sem rossz hattyú,
Kiálts hát egy hoppot!
Szájod mondjon, lábod járjon
Egy katonatáncot.
2.
Pöndülj, csizma, járjad, anya!
Elől, tollas, elől!
Amaz Palkó, kurvafia
Vigyáz kívül-belől.
Toppants gyorsan, hadd csosszanjon,
Ne maradj balfelől!
3.
Nosza Rándulj! hol vagy Viduj?
Fujd az bagi táncát,
Az emlőjét, az tömlőjét,
Ne kéméld az sípját!
Mert emennek, Kis Péternek
Adta az bal sarját.
4.
Gyászolj, Buda! Eger tornya
Fönnen hányja füstit,
Karánsebes, Kisbelényes
Béhunyta jobb szemét,
Az tokosnak, rossz fattyúnak
Nem állhotja kezét.
5.
Haja, Tisza, haja Duna,
Száva, Dráva vize,
Mindeniknek, mikor árad,
Zavaros a vize;
Az német is hogy általjött,
Megváltozott íze.
6.
Majre, csajre, Molduváre
Fut Havasalföldre,
Ungur, bungur, amaz rumij
Sátorát fölszedte.
Szatuj majre, pita najre,
Nincs pénz, az ebverte!
7.
Erdély, Lippa és Bronicska,
Megjárd lábom, megjárd.
Amaz gyöngyös, kis keszkenyős,
Né, hol fut jó banyád!
Mit dudorgasz, hogy nem ugrasz?
Kurva volt az bábád!
8.
Alsóbánya, Fölsőbánya,
Jó kövér szalanna!
Bő az bora, korcsomája,
De ingyen nem adja!
Ha pénzed nincs, költséged nincs,
Meg is koplaltatna.
9.
Kis tartomány, igen sovány
Amaz Máramaros.
Nincs búzája, gabonája,
Megette az tokos.
Ne féljen bár, hogy lészen kár,
Vagy búzája dohos.
10.
Kurta Szamos, tarka Maros,
Sajó két mellyéke,
Noha hegy-völgy és erős tölgy,
De nincs búza benne,
Amaz tokos, rossz kalapos
Mert azt mind megette.
11.
Kis-Küköllő, Nagy-Küköllő
Gyönyörű folyása,
Nyárád vize, kedves íze.
Rózsa az illatja,
Bő terméssel határidat
Isten látogassa!
12.
Könnyen csörgő, kövön pöngő
Amaz Kis-Aranyos,
Mikor árad, meg nem szárod,
Fölötte hatalmas;
Szalmamaggal vidékiben
Megtelik az nagy kas.
13.
Előljárja, rátoppantja
Doboka vármegye.
Után’ Torda, ne hadd soha,
Tied az erszénye
Megborsolva, vajba rántva
Mind elkél az leve.
14.
Szépen járja, amaz fújja
Szépen Szeben vára.
Nosza gazda, ne fuss gazra,
Hozz bort az asztalra!
Mert ha külön csak félen vonsz,
Megüt amaz csalfa.
15.
Félen tartod az nagy orrod
Déva, Görgény vára,
Barassónak az kűlfala
Pogácsábul rakva.
Jer ki, Kata, ha köll néked
Füles habarnica.
16.
Az hariska, tatárbúza
Vajki jó puliszka.
Nosza kurta, hol az kurva?
Vigyorog az farka;
Az nagy papnak, az vargának
Bialbőr kalapja.
17.
Marosszékrül, Udvarhelyrül
Megyek Háromszékre,
Szépségérül térségére,
Nincs mása Erdélyben,
Isten tartsa, szaporítsa
Gabonáját benne!
18.
Egészséggel, békességgel,
Édes lakóföldem,
Kit sóhajtott és óhajtott
Ez napokban szívem,
Ím! hogy inték, belépék,
Megvidula lölköm.
19.
Nohát immár minden ember
Örüljön ez napon,
Nagy jókedvet, víg örömöt
Mutasson ez házban,
Az én szívem, mert hazajött
Szerencsés órában!
20.
Egészséggel, idvösséggel,
Édes szép szerelmem,
Isten hozott és hordozott
Örvendetes hírben,
Itthon már ülj és velünk légy
Együtt szeretetben!
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Ki előttök mentél tüzes oszlop képben,
Igéret földjére vezérelvén szépen
Kalauzok voltál minden szerencséken.
Te adtál csillagot három szent királynak,
Vezérül is angyalt ifjú Tóbiásnak,
Heródes előtt futó szűz Máriának, -
Te voltál vezére minden zarándoknak.
Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem,
Mert im bujdosni űz nagy bú és szemérem.
Én istenem! ebben ne veszszen el vérem,
Őrizz meg gonosztúl, felségedet kérem,
Építs fel elmémet az jó bölcsességgel,
Szívemet peniglen hittel merészséggel,
Bujdosó fejemet töredelmességgel
S te-adtad lelkemet buzgó könyörgéssel.
Jártomban költömben hogy csak reád nézzek,
Búmban, örömömben reád figyelmezzek
S jó, gonosz szerensét csendesen viseljek,
Soha semmi helyen el ne felejtselek.
Hogy bujdosásom ideje tölte után
Én édes hazámba térjek esmég vigan:
Mindazokat jó egészségben találván,
Akik szomorkodnak éntűlem búcsuzván.
Felejts el annak is háládatlanságát,
Aki most erre vett engem, régi rabját;
Ámbár élje vigan felőlem világát,
Csak énbennem olts meg nagy szerelmem lángját.
Én édes hazámbul való kimentemben,
Szentmihály nap előtt való harmad hétben,
Az másfélezerben és nyolczvankilenczben
Az ó szerént, szerzém ezt ilyen énekben.