Szeress, ne kérdezd, hogy miért, ha nem magamért: magadért, a jövőért, egy napodért, ezért a meleg mosolyért, mit mégis ízlelhetett ajkad, ennyiért, ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? Az vagy, mit a szív, mit az agy, a szem kintről kölcsönbe kap! Ne félj kinyílni: szabadabb leszel csak, minden porcikáddal gazdagabb nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked mondom, nem is kell értened, örülj: a tested is szeret, a falánk föld, mely eltemet, az idő: hogy átfolyna rajtad! Istened, ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb ecetesül, lesz poshatag a jó íz, mit egy nappal ad: a kosár édes pillanat! - tanácsolták már, higgy azoknak, kik alant a csontjaikkal tanúskodnak.
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán mienk és senki másé? Szabad-e hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz csupán-mienk is lenni? Lehet-e világod végtelen, ha nem vagyunk mi is középen, és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk? És jön-e még igazság? Vagy mi leszünk a keresztrefeszített a nemzetek közt? Akkor is középen áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.
És ez van talán hátra még. Az embert, az aprót, megváltottad már. A népek váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy, Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok öccse te, egy a sok közül, pogány csillag, hanem ki eljött, csillagoltó nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:
A sok nagy úr kiment Párisba, Bécsbe, És életét ott künn dőzsölte át. Legtöbbet kaptak a hazai földből, Hát legjobban feledték a hazát. Csak egy maradt halálig hű: a költő! Mint a madár, mely énekelve űl Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta -: Magyar! Hazádnak rendületlenül!
Ha elszegődik más ország fiának, Ha szent lantjával vándorútra kel, Ha megvetéssel néz csekély fajára, S kis nemzetét nagyobbal váltja fel: Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte Nevére hallgat a kiváncsi fül. De itt maradt. És ezt dalolta híven, Csak ezt: Hazádnak rendületlenűl!
E földből itt, bár nagygyá te daloltad, Kevés jutott osztály gyanánt neked. Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr: Te adtál vissza roppant kincseket! Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója, Olyan mesés, nagy gyémánt sem kerűl, Mely többet érne a te Szózatodnál, Ennél: Hazádnak rendületlenűl!
A bánatos mult, bús történetünknek Sok szép emléke, fenkölt vígasza: Ez volt a gazdagságod! Képzeletben Tiéd volt, költő, az egész haza! Nagy társaságod: Árpád, a vezérek, A had, mely büszkén Pusztaszerre gyűl, És kardjuk élén villámlik parancsod: Magyar! Hazádnak rendületlenűl!
A nyelv pompáját öltötted magadra Mint egy király. Azzal takartad el Vékony szerencséd. De föl-ért e köntös A trónusok bíbor-kelméivel! Végig himezted bűbájos szavakkal, S király-palástod legfőbb díszeűl Rátűzted ezt a fényes drága-gyöngyöt: Magyar! Hazádnak rendületlenűl!
Multunk fölött dicsőn borongva szállasz, És szárnyalás nincs több ilyen magas! A legnagyobbak is tőled tanultak Röpülni, tőled, ó királyi sas! Még a világ legbüszkébb csalogányát - Hasonlót földünk többé sose szűl - Petőfit is te oktattad ki ezzel: Fiam! Hazádnak rendületlenűl!
Mi, unokák is, édes fájdalommal, Bús hévvel nézünk a magasba rád! Tőled tanultuk, mester, hogy szeressük Forrón e sokszor hálátlan hazát! Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk, Ha testünk majd e föld porába dűl! Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te: Igen! Hazádnak rendületlenűl!
Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk, Míg érezzük, mi a valódi szép, Míg büszkeségét gyáván eldobálva Meg nem tagadja önmagát e nép... Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz, Mely északon örök fagypontra hűl: Nagy, szent hűséget esküszünk lobogva Neked s hazádnak, rendületlenül!
Súlyos inségimben Se Bécsben Úristen, Se Krisztus Pozsonyban, Se Szentlélek Tordán, Igazán nem hittenek. Ez árvult országban Vén századok óta Gonoszak az istenek.
Véres már két lábam, Sok országot jártam, Csúnya Moldovától Cifra, víg Majlandig Poroszkálva vitt a ló, Már a ló is eldült És a gyalog-járás Nem vén embernek való.
Óh, bolond, bús balság, Keserű magyarság, Óh, bolond, vad vélés, Hires Buda vára És ti, régi babonák, Be megcsúfoltátok A legigazabbat, Legmagyarabb katonát.
Nincsen itt már semmi S szépen tönkremenni Budapest is tiltja, Torda, Pozsony és Bécs. És minden gyülekezet, Fuvalkodott isten, Sem szelidebb mása Nem nyújthat nekem kezet.
Nincsen egy barátom S vércsillogva látom Utolsó kurucnak Érdemelt, csúf sorsát Ott az árokpart alatt. Nincsen Lengyelország, Nincs hely a kurucnak S jaj annak, ki megmaradt.
E föld a lelkek temetõje, Ciprusos, árva temetõje, Sok vér ömlött itt valaha S maggyilkos méreg lett belõle. Itt azok éltek, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddõ a nagy gerjedés S százszor boldogak a vetéltek.
Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús, magyar róna, Hány megölt lélek sikoltott Bús átkot az egekig róla.
Óh, boldogak itt, kik nem éltek, A legkülömbek sohse éltek, Itt meddõ a nagy gerjedés S százszor boldogak a vetéltek.
Áldott csodáknak Tükre a szemed, Mert engem nézett. Te vagy a bölcse, Mesterasszonya Az ölelésnek. Áldott ezerszer Az asszonyságod, Mert engem nézett, Mert engem látott. S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Most, hogy szobámban ér az est setétje te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje s ajkad, melyről az esti fák alól először szólt az ének magyarul. Arcod mongol emléke rég ködös de titkunk itt e földön még közös s a te dalod kísér utamra fájón messze e tájon.
Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm sértett gőgömben értőm és kísértőm te hangolás barangoló kalandom te zengő és borongó hang a lanton bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom és soraimmal sorson túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász.
Magyar szó! Múltam és jövendő sorom Népek közt sorom és mindegyik sorom, Háza-hazám lovacskám, csengős szánom és a dal a számon, mit kérnek majd számon nincs vasvértem, páncélom, mellasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem bír le ellenség, rangomba törvén, sem haditörvény.
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak, mint sustorgó füzesbe font utak felett alkonykor krugató ludak s minden szavamban százszor látom orcád, bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek ahol a fák, mint holt igék kiégtek. Ős szók: a szemhatárról századok ködéből még derengő nádasok, gyepűs vápákon elhullt katonák, ti bíbicek, bölények, battonyák. miket vadásztak vén csillyehajókról s lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje, mély hangok: alkony violasötétje, káromlások veszelytő vadona, mondatszerkesztés pogány pagonya, kötőszók: sok-sok illanó fodor, s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép búzavirágkék.
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya. Melléknevek, gazdag virágbarázdák, Busák, buják, burjánzók és garázdák, S ti, mellérendelt, kurta mondatok mint paprika, ha füzérben vereslőn lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői, kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni. És E-betűk serege: fekete mezőn zsellérek koldus menete. s ti kongó-bongó helyhatározók, kukoricásban jó irányt hozók, ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre ráült a magyar, repedt rögökre. Magánhanzó illeszkedés! Kaján törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán? Mi vagy? Fülledt ötödfél százada robotja tört paraszt alázata, vagy összhangunk, mely bolgogult utakra messze mutatna?
És fönevek, ti szikárak és szépek ti birtokos ragokkal úri népek, országvesztők, önteltek és hitványak s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok, megölt, vagy messze bujdosó fiak, Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak, ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal és a hazánkkal?
Parasztok nyelve, nem urak latinja nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! fergetegben álló fácska, hajlongasz szélcibáltan, megalázva- s ki fog-e tövised lombbal hajtani? Arcunkat rejtő Veronika-kendő és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égő ígéret, Közös jövő és felzengő ítélet, nem hűs palackok tiszta ó-bora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő mustkönnyeinkben úszó tárogatószó.
Rendületlenül » A második világháború alatt és után
Mi annyian vagyunk csak összesen, amennyi ember Londonban lakik. Miért hogy ezt el nem felejthetem, míg hallgatom a város hangjait? Nagy város, nagy nép. Itt az idegen öt világrésznek érzi kapcsait. Vendégük vagyok. Jól bánnak velem. Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt. De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek? Ha nem is angolok, de angyalok lennének, mit jelent rokontalan nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek egyetlen titka és értelme van: az, hogy magyar vagyok.
Miatyánk ki vagy a mennyekben, harcokban, bünökben, szennyekben, rád tekint árva világod: a te neved megszenteltessék, a te legszebb neved: Békesség! Jöjjön el a te országod. Véres a földünk, háboru van, kezed sujtását sejtjük, uram, s mondjuk, de nyögve, szomoruan, - add hogy mondhassuk könnyebben -: Legyen meg a te akaratod! - mint angyalok mondják mennyekben. Elõtted uram, a hon java, s hulljon a lomb, csak éljen a fa: de vajon a legkisebb lombot nem õrzi-e atyai gondod? nem leng-e az utolsó fürtön is, áldva miképen mennyekben, azonképen itt a földön is? Megráztál, nem lehet szörnyebben, már most ami fánkon megmaradt õrizd meg õszig a bús galyat: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és gyermekeinket növeld békére, ha bün hogy lábunk ma vérbe csuszik meg: értük az! Bocsásd meg a mi büneinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek, a gaz tied, büntetni, mienk csak az hogy védelmezzük a mieinket! És ne vigy a kisértetbe minket, hogy ártatlanságunk tudatát, mint drága páncélos inget õrizzük meg bár véresen hogy át ne hasadjon sohasem. Jaj, aki ellenünk mozdul: megvívunk, készen, bármi csatát, de szabadíts meg a gonosztul, mert tied az ország, kezedbe tette le sorsát, s te vagy a legnagyobb erõsség, ki neveden buzdul, bármennyit küzd és vérez, elõbb vagy utóbb övé lesz a hatalom és a dicsõség!
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! -
tanácsolták már, higgy azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanúskodnak.
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.
És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:
magyarok és mindenek Istene.
A sok nagy úr kiment Párisba, Bécsbe,
És életét ott künn dőzsölte át.
Legtöbbet kaptak a hazai földből,
Hát legjobban feledték a hazát.
Csak egy maradt halálig hű: a költő!
Mint a madár, mely énekelve űl
Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta -:
Magyar! Hazádnak rendületlenül!
Ha elszegődik más ország fiának,
Ha szent lantjával vándorútra kel,
Ha megvetéssel néz csekély fajára,
S kis nemzetét nagyobbal váltja fel:
Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte
Nevére hallgat a kiváncsi fül.
De itt maradt. És ezt dalolta híven,
Csak ezt: Hazádnak rendületlenűl!
E földből itt, bár nagygyá te daloltad,
Kevés jutott osztály gyanánt neked.
Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr:
Te adtál vissza roppant kincseket!
Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója,
Olyan mesés, nagy gyémánt sem kerűl,
Mely többet érne a te Szózatodnál,
Ennél: Hazádnak rendületlenűl!
A bánatos mult, bús történetünknek
Sok szép emléke, fenkölt vígasza:
Ez volt a gazdagságod! Képzeletben
Tiéd volt, költő, az egész haza!
Nagy társaságod: Árpád, a vezérek,
A had, mely büszkén Pusztaszerre gyűl,
És kardjuk élén villámlik parancsod:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!
A nyelv pompáját öltötted magadra
Mint egy király. Azzal takartad el
Vékony szerencséd. De föl-ért e köntös
A trónusok bíbor-kelméivel!
Végig himezted bűbájos szavakkal,
S király-palástod legfőbb díszeűl
Rátűzted ezt a fényes drága-gyöngyöt:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!
Multunk fölött dicsőn borongva szállasz,
És szárnyalás nincs több ilyen magas!
A legnagyobbak is tőled tanultak
Röpülni, tőled, ó királyi sas!
Még a világ legbüszkébb csalogányát
- Hasonlót földünk többé sose szűl -
Petőfit is te oktattad ki ezzel:
Fiam! Hazádnak rendületlenűl!
Mi, unokák is, édes fájdalommal,
Bús hévvel nézünk a magasba rád!
Tőled tanultuk, mester, hogy szeressük
Forrón e sokszor hálátlan hazát!
Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk,
Ha testünk majd e föld porába dűl!
Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te:
Igen! Hazádnak rendületlenűl!
Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk,
Míg érezzük, mi a valódi szép,
Míg büszkeségét gyáván eldobálva
Meg nem tagadja önmagát e nép...
Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz,
Mely északon örök fagypontra hűl:
Nagy, szent hűséget esküszünk lobogva
Neked s hazádnak, rendületlenül!
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Medve esz meg, az is mindegy,
Az a szomorú és régi:
Véletlen, ki esz minket.
S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi se intett.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Bánja fene, hogy ki fal föl
Buta, bús mindegy-minket.
Se Bécsben Úristen,
Se Krisztus Pozsonyban,
Se Szentlélek Tordán,
Igazán nem hittenek.
Ez árvult országban
Vén századok óta
Gonoszak az istenek.
Véres már két lábam,
Sok országot jártam,
Csúnya Moldovától
Cifra, víg Majlandig
Poroszkálva vitt a ló,
Már a ló is eldült
És a gyalog-járás
Nem vén embernek való.
Óh, bolond, bús balság,
Keserű magyarság,
Óh, bolond, vad vélés,
Hires Buda vára
És ti, régi babonák,
Be megcsúfoltátok
A legigazabbat,
Legmagyarabb katonát.
Nincsen itt már semmi
S szépen tönkremenni
Budapest is tiltja,
Torda, Pozsony és Bécs.
És minden gyülekezet,
Fuvalkodott isten,
Sem szelidebb mása
Nem nyújthat nekem kezet.
Nincsen egy barátom
S vércsillogva látom
Utolsó kurucnak
Érdemelt, csúf sorsát
Ott az árokpart alatt.
Nincsen Lengyelország,
Nincs hely a kurucnak
S jaj annak, ki megmaradt.
Ciprusos, árva temetõje,
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belõle.
Itt azok éltek, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddõ a nagy gerjedés
S százszor boldogak a vetéltek.
Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús, magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.
Óh, boldogak itt, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddõ a nagy gerjedés
S százszor boldogak a vetéltek.
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod mongol emléke rég ködös
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod kísér utamra fájón
messze e tájon.
Magyar nyelv! Vándorutamon kísérőm
sértett gőgömben értőm és kísértőm
te hangolás barangoló kalandom
te zengő és borongó hang a lanton
bőröm, bérem, bírám borom, míg bírom
és soraimmal sorson túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.
Magyar szó! Múltam és jövendő sorom
Népek közt sorom és mindegyik sorom,
Háza-hazám lovacskám, csengős szánom
és a dal a számon, mit kérnek majd számon
nincs vasvértem, páncélom, mellasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem bír le ellenség, rangomba törvén,
sem haditörvény.
Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
felett alkonykor krugató ludak
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország.
Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek
ahol a fák, mint holt igék kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepűs vápákon elhullt katonák,
ti bíbicek, bölények, battonyák.
miket vadásztak vén csillyehajókról
s lápos aszókon.
Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszelytő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly te komor
lelkünk dolmánya, szőttesen, világszép
búzavirágkék.
Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya.
Melléknevek, gazdag virágbarázdák,
Busák, buják, burjánzók és garázdák,
S ti, mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzérben vereslőn
lóg az ereszről.
Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni.
És E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete.
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messzehangzó
könnyű harangszó.
Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a magyar, repedt rögökre.
Magánhanzó illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotja tört paraszt alázata,
vagy összhangunk, mely bolgogult utakra
messze mutatna?
És fönevek, ti szikárak és szépek
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, önteltek és hitványak
s ti elsikkadt, felőrölt állítmányok,
megölt, vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák, meg Károlyiak,
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal?
Parasztok nyelve, nem urak latinja
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva-
s ki fog-e tövised lombbal hajtani?
Arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő.
Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
Közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta ó-bora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő mustkönnyeinkben úszó
tárogatószó.
amennyi ember Londonban lakik.
Miért hogy ezt el nem felejthetem,
míg hallgatom a város hangjait?
Nagy város, nagy nép. Itt az idegen
öt világrésznek érzi kapcsait.
Vendégük vagyok. Jól bánnak velem.
Mint gyógyfürdőben, úgy nyújtóztam itt.
De mit tudhatnak rólam? S mit tehetnek?
Ha nem is angolok, de angyalok
lennének, mit jelent rokontalan
nyelvünk, szívünk nekik? Itt életemnek
egyetlen titka és értelme van:
az, hogy magyar vagyok.
harcokban, bünökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
- add hogy mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
- mint angyalok mondják mennyekben.
Elõtted uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem õrzi-e atyai gondod?
nem leng-e az utolsó fürtön is,
áldva miképen mennyekben,
azonképen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
õrizd meg õszig a bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és gyermekeinket
növeld békére, ha bün hogy lábunk
ma vérbe csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi büneinket,
miképen mi is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek, a gaz
tied, büntetni, mienk csak az
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a kisértetbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága páncélos inget
õrizzük meg bár véresen
hogy át ne hasadjon sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tied az ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb erõsség,
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
elõbb vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsõség!