A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő.
Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik. Némely ember igen kevéssel beéri, mikor pl. éjszakákon át füstös szobában kártyázik. Mégsem élhet nélküle.
Hogy milyen és mennyi zenét fogyaszt: rendkívül jellemző minden népre és nemzetre. Ezért a zenei élet formái mindenütt mások. Változtak: a századok folyamán, de mindig a nép vagy nemzet karakterét, annak esetleges változásait követték.
Az olasz zeneélet már harmadik százada az opera jegyében áll. Egy idő óta mindinkább tért hódít a szimfonikus zene. Az operettnek semmi talaja. A német zenei érdeklődés körülbelül egyformán oszlik meg az opera és szimfonikus zene közt. Hollandiában, Angliában nagy szimfonikus és énekkari kultúra mellett opera egyáltalán nincs, csak mint külföldi vendég. Látjuk, a civilizáció nivelláló hatása a zeneéletre nem terjed ki.
Nincs két ország, melynek zeneélete teljesen egyforma. Melyek a mi zeneéletünk jellemző formái? A nép, ott ahol még nem bomlottak föl a falusi kultúra formái, az ősi önellátással gondoskodik zenei szükségletéről. Mindenki dalol, maganak is, együtt is, s a régi hagyomány, hogy napjainkig életben maradt, erejét és ellenállóképességét bizonyítja a városi befolyással szemben. A bomlás fokai szerint, sokféle falu típus van, a várost mindjobban megközelítő formákkal és anyaggal. A hivatásos cigányzenész megjelenése falun elég új keletű. Még félszázaddal ezelőtt vagyonos helyeken is megelégedtek egy dudással a tánchoz. A dudás (citerás, tekerős) ugyan szintén kapott fizetést, de csak alkalmi zenész volt, más főfoglalkozásból élt. A cigánnyal a városi zene is egyre jobban terjedt és ma már a mezővárosok, nagyközségek zenei légköre alig különbözik a városokétól.
Zeneéletünk tipikus formája ugyanis még mindig a cigány melletti borozgatás. Középosztályunk nagy tömegei számára a zene még nem olyan lelki táplálék, amely nem tűr maga mellett testi táplálkozást, és némi figyelmet, koncentrációt kíván.
Amint a Nemzeti Színházban sincsenek asztalok és a harmadik felvonásban még emlékezni kell az elsőre.
Ezért a magasabb zenét ápoló intézményeink közönnyel küzdenek. A 70 milliós Németországra 70 operaház esett, több mint 100 szimfonikus zenekar. E kulcs szerint nálunk 10 operaháznak kellene működni, s vagy 15 szimfonikus zenekarnak.
De ha nem mérjük is állapotainkat a decentralizáció e bőségéhez, mely még a német fejedelemségek korában gyökerezik, bizonyos, hogy a magasabb zenének aránytalanul kevés nálunk a kőzönsége.
A kultúra palántái nem egyszerre nőnek, nálunk a zene maradt hátra leginkább. Kultúránk inkább vizuális jellegű, nagyműveltségű emberek zeneileg teljesen tájékozatlanok. Az egyoldalúan vizuális (francia) vagy auditív (német) kultúrák mellett ott az olasz példa, szerencsés egyensúlyával a kettő közt és nagy alkotásaival mind a kettő terén.
A cigány melletti mulatás, bár eredeti magyar szokás, még nem zeneélet, csak zenével kísért szórakozás, melyben naiv módon nyilvánul az egyéni aktivitás ősi hajlama. A parasztnál természetes, mert kultúrájába harmonikusan beleillik, a városi művelt embernél kissé groteszk csökevény, egy általa alsóbbrendűnek tartott életformából hozta át mostani felsőbbrendű életformájába. Kétségtelen: hagyományszerű elem (bár múltját nem látjuk világosan), csak az a kár, hogy tartalma, a zene már éppen nem hagyományos.
Értelmiségünk kultúrája nem a nép kultúrából fejlett, szervés, homogén kultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül. Ilyen zenekultúrája is. A nép és a régi irodalom gyökeres nyelvétől elidegenült, egy, már csak külsőségekben magyar, lényegében fordítás-nyelvvel él. (Részletesen kifejti Karácsony Sándor, Magyar észjárás c. könyvében.) így járt a zenével is. Az elhagyott népzene helyett fejlesztett magának egy felemás, fél- vagy álnépi stílust. Népies sallangjai még visszavágynak az elhagyott falusi életformába, de idegen elemei nem hoztak magasabb kultúrát. Ez a zene formában nem fejlettebb mint a népé: csakúgy egyszólamú: igénytelen és lényegtelen kísérete veszteség nélkül elválasztható a dallamtól. Formában sincs felette, de tartalomban, etikai és esztétikai értékben, ízlésben, magyarságban mélyen alatta van. Hogy a nép beéri 20-70 szótagnyi dalstrófával, mint legnagyobb zenei egységgel, az nála igen fejlett zenekultúrát jelent. Ha az értelmiség felfogóképessége sem több ennél: az, egyéb kultúrájához viszonyítva, műveletlenség.
Hogy lehetséges ez? Hisz csak az érettségizett ember 6-8 évvel tovább járt iskolába, mint a paraszt. Ennyi idő alatt nem vitte többre a zenében? Nem, mert köznevelésünk a zenét sem mint általános nevelő eszközt, sem mint a nemzeti tudatosítás eszközét nem használja fel. Innen ered középosztályunk zenei pauperizmusa és magyar zenei érzékének bizonytalansága. Mert magyar zenei tájékozottságát az a pár nóta és csárdás jelenti, amit véletlenül megismert. Mint egész műveltségében, a zenében is féllábbal (a táncos lábával) idegen talajon áll. Sőt tán ez a nagyobb fele zeneismeretének. A bálokon szereplő töméntelen idegen tánc miatt alapos tanulmányokat végez a külföldi tánczenében. Itt már a cigányhoz is hűtlen lesz, gramofonlemez és jazz-zenekar szolgáltatja az anyagot. Angol nyelvismerete gyarapítására megtanulja és énekli e táncok szövegét is. S ez még jobb, mint ha a szörnyű magyar szövegeket énekli. Van egy réteg, mely teljesen ennek a zenének világában él. A magyarság számára már elveszettnek tekinthetjük.
Ha itt-ott magasabb zenével találkozik, számára érthetetlen, akár magyar, akár idegen, mert ábécéjét sem tanulta meg. Általában messze el is kerüli az olyan helyet, ahol effélét hallhatna. Más kérdés: Operánk és zenekaraink mindig a legjobb utat választották-e a közönség megnyerésére és nevelésére? Bizony nem egyszer kínálták olyan táplálékkal, hogy joggal menekült vissza a cigányhoz.
Most azonban a rádió házhoz szállítja a nemesebb zenét is.
Úgylátszik nem mindig csavarták el, legalább elegen akadtak, akik levélben tiltakoztak a „komoly” zene túltengése ellen, sokallták a „Cé-durr, Bé-durr” és „ópusz” elnevezésű műveket. [19]
Igaz viszont, hogy a rádió komoly műsoraiban valamelyes tervnek, nevelő, vagy tájékoztató rendszerességnek árnyékát sem sikerült felfedeznünk. Pedig nagy hivatása volna e téren is.
Mert rendkívül vékony réteg az, mely igazi, mélyreható zenei műveltséget tudott szerezni, akár otthon, akár a zeneiskolákban. Annak is túlnyomó része a zsidóságból és az idegen eredetű városi lakosságból kerül ki, s így a magyar zene felől teljesen tájékozatlan. Nem ismeri egyik hagyományt sem, s ha véletlenül elébe kerül, egyaránt lenézi, akár néphagyomány, akár cigányzene, mert a magasabb műzene egyik ágába sem tudja beleilleszteni. Még a zenei szakképzés is csak néhány éve gondoskodik róla, hogy a leendő zenetanárok a magyar zenének legalább elemi kérdéseiben eligazodjanak.
A cigányról, mint a nemzeti hagyomány fenntartójáról kőtetnyi frázist olvashattunk az utolsó évtizedben. Aki még nem látott cigányt kótából muzsikálni, láthat a Gyöngyösbokréta estéin. Nem ismeri ugyanis a falusiak dalait, s hogy kísérhesse, papíron kellett elébe tenni, így is sok a baj a próbákon. Nehezen megy. Sokszor csak zavar a kíséret. „Se testem, se lelkem nem tudja bevenni ezeket”, mondta a prímás. (Ethnographia, 1938, 427. 1.) Pedig a Gyöngyösbokréta a hagyománynak csak csekély, felületi töredékét mozdította meg idáig. Annál kevésbbé ismeri a cigány a mélyebb réteget. Hát akkor mit játszik tulajdonképpen?
Műsora jó része, talán a nagyobbik fele, nemzetközi szórakoztató zene. Közönsége ezt kívánja tőle elsősorban. Magyar része: 1850 utáni csárdások, nóták. A XIX. századnál régibb pár darabjukat félkezünkön megszámlálhatjuk. Az sem folytonos hagyomány náluk, hanem a millennium körüli felújítások eredménye. De főképpen és elsősorban élő szerzők nótáit játszszák. Ez volna „nemzeti hagyományunk”? Az avatatlan idegennel el tudjuk hitetni, ahogy gyanútlanul megveszi az álnépi iparművészet termékeit is. S vajjon hány érettségizett magyar tudná külföldi vendégét pontosan felvilágosítani, mi az, amit a cigánytól hall, s mi van itt még azon kívül?
A magyar közönség látókörét tágítani kellene, de Magyarország felé is.
A cigány, a legjava is: félművész, akkor van igazán elemében, mikor félművészetet játszik. Magyar tánczenét, „talp alá valót” alig lehet jobban előadni. A magyar előadóstílus ritmikus hagyománya itt teljes virágában van. Már a lassú, érzelmes dalokban nem tudom hány magyar vállalja azt a nyivákoló, vinnyogó, a folytonos csúsztatás következtében betegesen érzelgős hangot, ami inkább a sátoros cigányok kocsi után futó rimánkodását fejezi ki, mint a magyar karaktert. Igen kevés prímást találni ma, aki a lassúban azt a nemes, heroikus hangot meg tudja szólaltatni, amiért Biharit magasztalták kortársai.
Igaz: az újabb nóták egyre vizenyősebb siránkozása szinte követeli azt a könnyfacsaró előadást. A derű, az egészséges tréfa, minden időkben annyira jellemzője a magyarnak: jóformán kiveszett belőlük. S ha igazi, magávalragadó táncritmust keresünk, azért is vissza kell mennünk a XIX. századba.
Az a társadalom, mely a cigányok mai műsorával minden zenei igényét kielégíti, művészi érzéke fejletlenségén kívül végtelenül megszűkült nemzeti öntudatról tesz tanúságot. Azt bizonyítja ezzel is, amit egész életével: hogy a néphagyományban élő régibb, tágabb nemzeti lélekhez nincs köze. Ezért zárkózik el a néptől, bízza sorsára, ezért közömbös a nagy átfogó nemzeti gondolatok iránt. Végül ezért nem teljesíti azt a funkciót, amely nemzeti művészet megteremtésében a közösségre vár.
Mély gyökerű művészet csak akkor keletkezik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán, s ezt egyeseknek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nélkül. Legjava erejét nem fejtheti ki.
S itt nem segít, ha – mint pl. az újabb magyar zenének – külföldön is van közönsége, több, mint itthon. Sőt ez újabb veszedelem. Ha a művész nem érzi maga mögött a saját nemzetét, könnyen lankad az ereje, mint Antheusé. Vagy akarva, nem akarva, idegen ízlés felé hajlik. (Egy pillantás az ügy gazdasági oldalára: a magyar komoly zenének még nyomtatási költségét sem fedezi a belföldi fogyasztás. Kiadói üzletünk, kótanyomó iparunk fejletlensége miatt a kóták sem készülhetnek itthon, s így a szellemi export ipari és kiadói haszna nagyrészt külföldre jut. Szép sikerrel nevelünk szakzenészeket immár 60 éve. De semmit sem tettünk, hogy a zeneértő közönség is szaporodjék. Ezért nagyrészük itthon nem jutott munkához. Fölösleges zenészeink azelőtt külföldön találtak kenyeret.
Ma minden ország elzárkózik idegenek elől. Rákosi Jenő már a 80-as években vezércikkben tiltakozott az ellen, hogy magyar pénzen külföldnek neveljünk zenészeket. A kivándoroltakat rendszerint elvesztettük. A külföldön élő olasz zenész mindenütt hazája zenekultúráját terjesztette, olasz maradt. A magyar, mert nem vitt ki magával olyan kultúrát, amely szinte akarata ellenére megtartaná magyarnak, igyekezett beolvadni új környezetébe.)
Társadalmi életünk elavult, kisvárosias formái sem kedveznek a zeneéletnek. Nálunk elképzelhetetlen, amit Angliában falun látunk, hogy a földesúr családja, személyzete, a tanító és egyszerű munkások közös énekkarba állnak össze. Pedig az angol csakúgy, vagy még jobban fenntartja a társadalmi korlátokat. De a közös munkával elérendő célt mindennek elébe teszi. Nálunk hiányzik az összeműködés, szolidaritás szelleme, ezért nem fejlődnek énekkaraink. Pedig számunkra ma és jóidéig az énekkar az egyetlen járható út a nagy zene, a zenei közművelődés felé, mert a legkevésbbé költséges. Nem a férfikar, korlátolt és művészeten inneni irodalmával, hanem a vegyeskar. De hol vagyunk még attól, hogy köztudattá legyen: amit a zene nagyjai mondtak a világnak, azt nem pótolja semmi más, s a nélkül emelkedettebb életet nem élhetünk.
„A magyar közéletnek kevés az esztétikai tartalma, hiányzik abból a levegőből, amelyben a társadalmunk lélekzik, a művészeti érzék szomja, hiányzik a bensőség melege” – mondotta Prohászka 1903-ban. Ma ugyanezt mondhatná, zenéről különösen. Vannak biztató jelek, de lényegében semmi sem változott, s még minden tennivaló hátra van.
Bölcsőm, vígasztalóm, Dajkám és ápolóm: Szép Magyarországom! Jaj, szörnyű fájdalom, - Meg kell tőled válnom, Vizeid folyását, Erdeid nyílását, Mezeid kalászát, Lovam lába nyomát Te áldott földeden Már többé nem látom.
Fúj már az őszi szél, Sárgul a falevél, Rád borul az nagy tél - Mikor semmi sem él, Én árva országom! Franciák oltalmát, Az lengyelek hadát, Sorsod javulását - Ég bosszúállását Sötét felhőid közt Mindhiába várom.
Nincs is már énnékem Semmi reménységem; Megszakad a szívem - Azt igen jól érzem - Érted rab országom. Vizeid folyását, Erdeid nyílását, Mezeid kalászát, Lovam lába nyomát Te áldott földeden Én sohasem látom.
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
„Amit mi kaptunk: előleg csupán. Egy koldus-szegény nő előlege a munkára, hogy rakjuk fel a házát a háború és a tűzvész után, hogy költözködhetnék újra bele. Ne hordja senki fenn fejét közülünk holmi glóriával, sőt hajtsa le, mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: ha nem váltja be szorgalmas okosság derék dolgával az előlegét. Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, lesz-e otthona ennek az anyának, aki kezünkbe adta mindenét, utolsó fillérként végső bizalmát. Mirajtunk fordul most meg, lehet-e olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. A nemzet velünk tette fel a sorsát s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele.” (részlet)
Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged Ajkára võn, többé nem dobhat el! Szentség gyanánt hogy befogadja éked, Õrzõ oltárrá válik a kebel.
Pajzán, derüs vagy, mint nõink szeme, S erõs, szilárd, mint hõsök jelleme! Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék, S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!
Minden, mi fejben, vagy szívben fakad, Tõled nyer pompát, színdús szavakat. Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord, Mint egy király az ünneplõ bíbort!
Bír-e más nyelv úgy epedni, Annyi bájjal, annyi kéjjel? Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos langyos éjjel, Mely virágot s dalt terem, Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán: Hangos, boldog csalogány S boldog, néma szerelem ...
Hát a csapongó Gyorsszavú tréfák Játszi szökését Festi-e más nyelv Oly remekül?
Pattog a víg élc, Ám sebe nem fáj, Mert csak enyelgés, Tarka bohóság Volt az egész! ...
Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja Úgy zendül benne, mint egyház harangja, Mely messze hinti mély, komor szavát. Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban, S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban, Úgy döng minden szó a kedélyen át! ...
Nem szárnyal a vér-ködös égre más, Csak ágyudörej, szitok és zuhanás! Rászkódik a föld, iszonyodva reng, Amerre a kartács vad tánca kereng! ... Dúl a szilaj kéz, csattog a kard, Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart!
Hatalmas, szép, nyelv, Magyarnak nyelve! Maradj örökké Nagy és virágzó! Kísérjen áldás, Amíg világ áll! S legyen megáldott Az is, ki téged Ajkára vesz majd: Elsõt rebegve, Végsõt sóhajtva!
László Árpádnak, a zongora poétalelkű mesterének, aki a messze nagyvilágból is megtért ide, mert Erdély végzetes vonzásának ő sem tudott ellenállani
Édes mostohánk, bússzépségű Erdély. Minket mennyire magadnak neveltél! Hogy bár kincseken járjunk messze földön: Csak rád gondolunk, - s két szemünk merő könny! Bánthatsz -: akkor is gondodban virrasztunk - - Egy is teljesen a mi lelki arcunk!
Földed és eged, - e ritkán derült ég! Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék - Felhős szirtjeid, ahogy égbe fúrnak: Testvér-másai a mi bús dacunknak. Zúgó vizeid sodra, min merengünk: A mi megtörő, zuhatagos kedvünk.
Erdély, a tied minden kis vonásunk! Tied, ha nagyot mertünk, ha hibáztunk. S te is a mienk -: a föld kerekén sem Lelnénk mást, aki minket így megértsen... Légy hát csendesen, - megnyugodva, hogy mi Soha nem fogunk téged megtagadni!
Kincs se kell, - nekünk kincsnél kedvesebb cél: Látni tégedet, újultodban, Erdély! Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig: Szívet és erőt áldozunk halálig! Mert mi múlhatunk, - de te, míg világ áll: Kell, hogy magad is rév és szirt gyanánt állj!
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a szinek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre: Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére...
Él még nemzetem istene! Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz! Állsz még, állsz, szeretett Hazám! Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed! Méltán búslakodám előbb, Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz, S régen félt veszedelmidet Rád húzzák netalán majd buta korcsaid. Hálá! mást mutat e sereg, Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül. Nem szállt Trója alá soha Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély Zászlóit nem emelte volt Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán. Csak sast nemzenek a sasok, S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca. Thétis nagy fia sem maradt Chironnál, mikoron hadra veté szemét: Árpád vére se hűlhet el, Ámbár rég heverész a puha pamlagon. Nézd: most felköti fegyverét, Csákóján lobogó kolcsag emelkedik. Buzdító katonás ruhát Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez. Majd kardjára felesküszik, Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika Búsult tigrise, amidőn Ordít kölykeiért, s körme viaskodik. Majd felkelnek alattad is, Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki, S bátran mégy, szeretett vezér, A jég-Álpeseken s Ádria öblein. - E nép nem gyülevész csoport, Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze. Önként áldoz az életet, S horgas kardja kövér hantjaiért hasít. Míg hérói biborsüveg Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga, Eszterházy, dicső magyar! Míg győző eleid pallosa combodon Csattog: győzni fog a magyar, S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember, úgy jöttem meg. Hej azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel... Húsz esztendő... az idő hogy lejár! "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül-helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár... "Cserebogár, sárga cserebogár!"
Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Hazamegyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom s félálomban vagyok már... "Cserebogár, sárga cserebogár!"... -
A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő.
Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik. Némely ember igen kevéssel beéri, mikor pl. éjszakákon át füstös szobában kártyázik. Mégsem élhet nélküle.
Hogy milyen és mennyi zenét fogyaszt: rendkívül jellemző minden népre és nemzetre. Ezért a zenei élet formái mindenütt mások. Változtak: a századok folyamán, de mindig a nép vagy nemzet karakterét, annak esetleges változásait követték.
Az olasz zeneélet már harmadik százada az opera jegyében áll. Egy idő óta mindinkább tért hódít a szimfonikus zene. Az operettnek semmi talaja. A német zenei érdeklődés körülbelül egyformán oszlik meg az opera és szimfonikus zene közt. Hollandiában, Angliában nagy szimfonikus és énekkari kultúra mellett opera egyáltalán nincs, csak mint külföldi vendég. Látjuk, a civilizáció nivelláló hatása a zeneéletre nem terjed ki.
Nincs két ország, melynek zeneélete teljesen egyforma. Melyek a mi zeneéletünk jellemző formái? A nép, ott ahol még nem bomlottak föl a falusi kultúra formái, az ősi önellátással gondoskodik zenei szükségletéről. Mindenki dalol, maganak is, együtt is, s a régi hagyomány, hogy napjainkig életben maradt, erejét és ellenállóképességét bizonyítja a városi befolyással szemben. A bomlás fokai szerint, sokféle falu típus van, a várost mindjobban megközelítő formákkal és anyaggal. A hivatásos cigányzenész megjelenése falun elég új keletű. Még félszázaddal ezelőtt vagyonos helyeken is megelégedtek egy dudással a tánchoz. A dudás (citerás, tekerős) ugyan szintén kapott fizetést, de csak alkalmi zenész volt, más főfoglalkozásból élt. A cigánnyal a városi zene is egyre jobban terjedt és ma már a mezővárosok, nagyközségek zenei légköre alig különbözik a városokétól.
Zeneéletünk tipikus formája ugyanis még mindig a cigány melletti borozgatás. Középosztályunk nagy tömegei számára a zene még nem olyan lelki táplálék, amely nem tűr maga mellett testi táplálkozást, és némi figyelmet, koncentrációt kíván.
Amint a Nemzeti Színházban sincsenek asztalok és a harmadik felvonásban még emlékezni kell az elsőre.
Ezért a magasabb zenét ápoló intézményeink közönnyel küzdenek. A 70 milliós Németországra 70 operaház esett, több mint 100 szimfonikus zenekar. E kulcs szerint nálunk 10 operaháznak kellene működni, s vagy 15 szimfonikus zenekarnak.
De ha nem mérjük is állapotainkat a decentralizáció e bőségéhez, mely még a német fejedelemségek korában gyökerezik, bizonyos, hogy a magasabb zenének aránytalanul kevés nálunk a kőzönsége.
A kultúra palántái nem egyszerre nőnek, nálunk a zene maradt hátra leginkább. Kultúránk inkább vizuális jellegű, nagyműveltségű emberek zeneileg teljesen tájékozatlanok. Az egyoldalúan vizuális (francia) vagy auditív (német) kultúrák mellett ott az olasz példa, szerencsés egyensúlyával a kettő közt és nagy alkotásaival mind a kettő terén.
A cigány melletti mulatás, bár eredeti magyar szokás, még nem zeneélet, csak zenével kísért szórakozás, melyben naiv módon nyilvánul az egyéni aktivitás ősi hajlama. A parasztnál természetes, mert kultúrájába harmonikusan beleillik, a városi művelt embernél kissé groteszk csökevény, egy általa alsóbbrendűnek tartott életformából hozta át mostani felsőbbrendű életformájába. Kétségtelen: hagyományszerű elem (bár múltját nem látjuk világosan), csak az a kár, hogy tartalma, a zene már éppen nem hagyományos.
Értelmiségünk kultúrája nem a nép kultúrából fejlett, szervés, homogén kultúra, hanem innen-onnan összekapkodott mozaik, a magyar és idegen elemek kellő egyensúlya nélkül. Ilyen zenekultúrája is. A nép és a régi irodalom gyökeres nyelvétől elidegenült, egy, már csak külsőségekben magyar, lényegében fordítás-nyelvvel él. (Részletesen kifejti Karácsony Sándor, Magyar észjárás c. könyvében.) így járt a zenével is. Az elhagyott népzene helyett fejlesztett magának egy felemás, fél- vagy álnépi stílust. Népies sallangjai még visszavágynak az elhagyott falusi életformába, de idegen elemei nem hoztak magasabb kultúrát. Ez a zene formában nem fejlettebb mint a népé: csakúgy egyszólamú: igénytelen és lényegtelen kísérete veszteség nélkül elválasztható a dallamtól. Formában sincs felette, de tartalomban, etikai és esztétikai értékben, ízlésben, magyarságban mélyen alatta van. Hogy a nép beéri 20-70 szótagnyi dalstrófával, mint legnagyobb zenei egységgel, az nála igen fejlett zenekultúrát jelent. Ha az értelmiség felfogóképessége sem több ennél: az, egyéb kultúrájához viszonyítva, műveletlenség.
Hogy lehetséges ez? Hisz csak az érettségizett ember 6-8 évvel tovább járt iskolába, mint a paraszt. Ennyi idő alatt nem vitte többre a zenében? Nem, mert köznevelésünk a zenét sem mint általános nevelő eszközt, sem mint a nemzeti tudatosítás eszközét nem használja fel. Innen ered középosztályunk zenei pauperizmusa és magyar zenei érzékének bizonytalansága. Mert magyar zenei tájékozottságát az a pár nóta és csárdás jelenti, amit véletlenül megismert. Mint egész műveltségében, a zenében is féllábbal (a táncos lábával) idegen talajon áll. Sőt tán ez a nagyobb fele zeneismeretének. A bálokon szereplő töméntelen idegen tánc miatt alapos tanulmányokat végez a külföldi tánczenében. Itt már a cigányhoz is hűtlen lesz, gramofonlemez és jazz-zenekar szolgáltatja az anyagot. Angol nyelvismerete gyarapítására megtanulja és énekli e táncok szövegét is. S ez még jobb, mint ha a szörnyű magyar szövegeket énekli. Van egy réteg, mely teljesen ennek a zenének világában él. A magyarság számára már elveszettnek tekinthetjük.
Ha itt-ott magasabb zenével találkozik, számára érthetetlen, akár magyar, akár idegen, mert ábécéjét sem tanulta meg. Általában messze el is kerüli az olyan helyet, ahol effélét hallhatna. Más kérdés: Operánk és zenekaraink mindig a legjobb utat választották-e a közönség megnyerésére és nevelésére? Bizony nem egyszer kínálták olyan táplálékkal, hogy joggal menekült vissza a cigányhoz.
Most azonban a rádió házhoz szállítja a nemesebb zenét is.
Úgylátszik nem mindig csavarták el, legalább elegen akadtak, akik levélben tiltakoztak a „komoly” zene túltengése ellen, sokallták a „Cé-durr, Bé-durr” és „ópusz” elnevezésű műveket. [19]
Igaz viszont, hogy a rádió komoly műsoraiban valamelyes tervnek, nevelő, vagy tájékoztató rendszerességnek árnyékát sem sikerült felfedeznünk. Pedig nagy hivatása volna e téren is.
Mert rendkívül vékony réteg az, mely igazi, mélyreható zenei műveltséget tudott szerezni, akár otthon, akár a zeneiskolákban. Annak is túlnyomó része a zsidóságból és az idegen eredetű városi lakosságból kerül ki, s így a magyar zene felől teljesen tájékozatlan. Nem ismeri egyik hagyományt sem, s ha véletlenül elébe kerül, egyaránt lenézi, akár néphagyomány, akár cigányzene, mert a magasabb műzene egyik ágába sem tudja beleilleszteni. Még a zenei szakképzés is csak néhány éve gondoskodik róla, hogy a leendő zenetanárok a magyar zenének legalább elemi kérdéseiben eligazodjanak.
A cigányról, mint a nemzeti hagyomány fenntartójáról kőtetnyi frázist olvashattunk az utolsó évtizedben. Aki még nem látott cigányt kótából muzsikálni, láthat a Gyöngyösbokréta estéin. Nem ismeri ugyanis a falusiak dalait, s hogy kísérhesse, papíron kellett elébe tenni, így is sok a baj a próbákon. Nehezen megy. Sokszor csak zavar a kíséret. „Se testem, se lelkem nem tudja bevenni ezeket”, mondta a prímás. (Ethnographia, 1938, 427. 1.) Pedig a Gyöngyösbokréta a hagyománynak csak csekély, felületi töredékét mozdította meg idáig. Annál kevésbbé ismeri a cigány a mélyebb réteget. Hát akkor mit játszik tulajdonképpen?
Műsora jó része, talán a nagyobbik fele, nemzetközi szórakoztató zene. Közönsége ezt kívánja tőle elsősorban. Magyar része: 1850 utáni csárdások, nóták. A XIX. századnál régibb pár darabjukat félkezünkön megszámlálhatjuk. Az sem folytonos hagyomány náluk, hanem a millennium körüli felújítások eredménye. De főképpen és elsősorban élő szerzők nótáit játszszák. Ez volna „nemzeti hagyományunk”? Az avatatlan idegennel el tudjuk hitetni, ahogy gyanútlanul megveszi az álnépi iparművészet termékeit is. S vajjon hány érettségizett magyar tudná külföldi vendégét pontosan felvilágosítani, mi az, amit a cigánytól hall, s mi van itt még azon kívül?
A magyar közönség látókörét tágítani kellene, de Magyarország felé is.
A cigány, a legjava is: félművész, akkor van igazán elemében, mikor félművészetet játszik. Magyar tánczenét, „talp alá valót” alig lehet jobban előadni. A magyar előadóstílus ritmikus hagyománya itt teljes virágában van. Már a lassú, érzelmes dalokban nem tudom hány magyar vállalja azt a nyivákoló, vinnyogó, a folytonos csúsztatás következtében betegesen érzelgős hangot, ami inkább a sátoros cigányok kocsi után futó rimánkodását fejezi ki, mint a magyar karaktert. Igen kevés prímást találni ma, aki a lassúban azt a nemes, heroikus hangot meg tudja szólaltatni, amiért Biharit magasztalták kortársai.
Igaz: az újabb nóták egyre vizenyősebb siránkozása szinte követeli azt a könnyfacsaró előadást. A derű, az egészséges tréfa, minden időkben annyira jellemzője a magyarnak: jóformán kiveszett belőlük. S ha igazi, magávalragadó táncritmust keresünk, azért is vissza kell mennünk a XIX. századba.
Az a társadalom, mely a cigányok mai műsorával minden zenei igényét kielégíti, művészi érzéke fejletlenségén kívül végtelenül megszűkült nemzeti öntudatról tesz tanúságot. Azt bizonyítja ezzel is, amit egész életével: hogy a néphagyományban élő régibb, tágabb nemzeti lélekhez nincs köze. Ezért zárkózik el a néptől, bízza sorsára, ezért közömbös a nagy átfogó nemzeti gondolatok iránt. Végül ezért nem teljesíti azt a funkciót, amely nemzeti művészet megteremtésében a közösségre vár.
Mély gyökerű művészet csak akkor keletkezik, ha milliók éreznek és gondolkodnak egyformán, s ezt egyeseknek sikerül kifejezni. A magára hagyott művész olyan, mint a vezér sereg nélkül, vagy a pap hívek nélkül. Legjava erejét nem fejtheti ki.
S itt nem segít, ha – mint pl. az újabb magyar zenének – külföldön is van közönsége, több, mint itthon. Sőt ez újabb veszedelem. Ha a művész nem érzi maga mögött a saját nemzetét, könnyen lankad az ereje, mint Antheusé. Vagy akarva, nem akarva, idegen ízlés felé hajlik. (Egy pillantás az ügy gazdasági oldalára: a magyar komoly zenének még nyomtatási költségét sem fedezi a belföldi fogyasztás. Kiadói üzletünk, kótanyomó iparunk fejletlensége miatt a kóták sem készülhetnek itthon, s így a szellemi export ipari és kiadói haszna nagyrészt külföldre jut. Szép sikerrel nevelünk szakzenészeket immár 60 éve. De semmit sem tettünk, hogy a zeneértő közönség is szaporodjék. Ezért nagyrészük itthon nem jutott munkához. Fölösleges zenészeink azelőtt külföldön találtak kenyeret.
Ma minden ország elzárkózik idegenek elől. Rákosi Jenő már a 80-as években vezércikkben tiltakozott az ellen, hogy magyar pénzen külföldnek neveljünk zenészeket. A kivándoroltakat rendszerint elvesztettük. A külföldön élő olasz zenész mindenütt hazája zenekultúráját terjesztette, olasz maradt. A magyar, mert nem vitt ki magával olyan kultúrát, amely szinte akarata ellenére megtartaná magyarnak, igyekezett beolvadni új környezetébe.)
Társadalmi életünk elavult, kisvárosias formái sem kedveznek a zeneéletnek. Nálunk elképzelhetetlen, amit Angliában falun látunk, hogy a földesúr családja, személyzete, a tanító és egyszerű munkások közös énekkarba állnak össze. Pedig az angol csakúgy, vagy még jobban fenntartja a társadalmi korlátokat. De a közös munkával elérendő célt mindennek elébe teszi. Nálunk hiányzik az összeműködés, szolidaritás szelleme, ezért nem fejlődnek énekkaraink. Pedig számunkra ma és jóidéig az énekkar az egyetlen járható út a nagy zene, a zenei közművelődés felé, mert a legkevésbbé költséges. Nem a férfikar, korlátolt és művészeten inneni irodalmával, hanem a vegyeskar. De hol vagyunk még attól, hogy köztudattá legyen: amit a zene nagyjai mondtak a világnak, azt nem pótolja semmi más, s a nélkül emelkedettebb életet nem élhetünk.
„A magyar közéletnek kevés az esztétikai tartalma, hiányzik abból a levegőből, amelyben a társadalmunk lélekzik, a művészeti érzék szomja, hiányzik a bensőség melege” – mondotta Prohászka 1903-ban. Ma ugyanezt mondhatná, zenéről különösen. Vannak biztató jelek, de lényegében semmi sem változott, s még minden tennivaló hátra van.
Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a zenében
Dajkám és ápolóm:
Szép Magyarországom!
Jaj, szörnyű fájdalom, -
Meg kell tőled válnom,
Vizeid folyását,
Erdeid nyílását,
Mezeid kalászát,
Lovam lába nyomát
Te áldott földeden
Már többé nem látom.
Fúj már az őszi szél,
Sárgul a falevél,
Rád borul az nagy tél -
Mikor semmi sem él,
Én árva országom!
Franciák oltalmát,
Az lengyelek hadát,
Sorsod javulását -
Ég bosszúállását
Sötét felhőid közt
Mindhiába várom.
Nincs is már énnékem
Semmi reménységem;
Megszakad a szívem
- Azt igen jól érzem -
Érted rab országom.
Vizeid folyását,
Erdeid nyílását,
Mezeid kalászát,
Lovam lába nyomát
Te áldott földeden
Én sohasem látom.
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szívem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva:
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De: így éltünk vitézmódra.
Egy koldus-szegény nő előlege
a munkára, hogy rakjuk fel a házát
a háború és a tűzvész után,
hogy költözködhetnék újra bele.
Ne hordja senki fenn fejét közülünk
holmi glóriával, sőt hajtsa le,
mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév
s orgazda ő, ha nem lesz érdeme:
ha nem váltja be szorgalmas okosság
derék dolgával az előlegét.
Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország,
lesz-e otthona ennek az anyának,
aki kezünkbe adta mindenét,
utolsó fillérként végső bizalmát.
Mirajtunk fordul most meg, lehet-e
olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák.
A nemzet velünk tette fel a sorsát
s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele.”
(részlet)
Ajkára võn, többé nem dobhat el!
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Õrzõ oltárrá válik a kebel.
Pajzán, derüs vagy, mint nõink szeme,
S erõs, szilárd, mint hõsök jelleme!
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég!
Minden, mi fejben, vagy szívben fakad,
Tõled nyer pompát, színdús szavakat.
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplõ bíbort!
Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos, boldog csalogány
S boldog, néma szerelem ...
Hát a csapongó
Gyorsszavú tréfák
Játszi szökését
Festi-e más nyelv
Oly remekül?
Pattog a víg élc,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész! ...
Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja,
Mely messze hinti mély, komor szavát.
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban,
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át! ...
Ciklopsz pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bõsz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elõ.
Százak keze vág, százak keze lõ.
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rászkódik a föld, iszonyodva reng,
Amerre a kartács vad tánca kereng! ...
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölt: ne bántsd a magyart!
Hatalmas, szép, nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsõt rebegve,
Végsõt sóhajtva!
mesterének, aki a messze nagyvilágból
is megtért ide, mert Erdély végzetes
vonzásának ő sem tudott ellenállani
Édes mostohánk, bússzépségű Erdély.
Minket mennyire magadnak neveltél!
Hogy bár kincseken járjunk messze földön:
Csak rád gondolunk, - s két szemünk merő könny!
Bánthatsz -: akkor is gondodban virrasztunk - -
Egy is teljesen a mi lelki arcunk!
Földed és eged, - e ritkán derült ég!
Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék -
Felhős szirtjeid, ahogy égbe fúrnak:
Testvér-másai a mi bús dacunknak.
Zúgó vizeid sodra, min merengünk:
A mi megtörő, zuhatagos kedvünk.
Erdély, a tied minden kis vonásunk!
Tied, ha nagyot mertünk, ha hibáztunk.
S te is a mienk -: a föld kerekén sem
Lelnénk mást, aki minket így megértsen...
Légy hát csendesen, - megnyugodva, hogy mi
Soha nem fogunk téged megtagadni!
Kincs se kell, - nekünk kincsnél kedvesebb cél:
Látni tégedet, újultodban, Erdély!
Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig:
Szívet és erőt áldozunk halálig!
Mert mi múlhatunk, - de te, míg világ áll:
Kell, hogy magad is rév és szirt gyanánt állj!
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"
Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... -