Ébredj hazánknak bajnok népe, ragadd ki híres kardodat, nevednek esküdt ellensége dühödve hozza láncodat. A vérszopó tirannusfajzat melledre szegzi fegyverét s véredbe mártja rút kezét, ha szolgálatra nem hurcolhat. Fegyverre, bajnokok, levente magzatok! Rontsunk, rontsunk a vérszomjúkra, szabdaljuk halmokra! A zsoldos martalékok nyája ordítva habzik ellenünk, halált visítgat trombitája, remeg szavára életünk, Szerelmes asszonytársainkat örök bilincsre kergeti, honunkat földig égeti s pallosra hányja magzatinkat. Fegyverre bajnokok stb. E szívtelen rabok dagálya győzhessen egy nagy nemzetet? Az emberjussnak kent nadálya igázzon férfiszíveket? Csordája béres árulóknak, mely kész eladni a hazát, hogy hordozhasson pántlikát, jusst szabjon egy szabad országnak? Fegyverre, bajnokok stb. Reszkess lator tirannus pára, jutalmad napja érkezik, fejedre száll a vérnek ára, mely érted ingyen öntetik. Tanácsnokidnak dőre pártja önkényt koholja vesztedet, e nemzet lesz, ki fényedet örök homállyal elborítja. Fegyverre bajnokok stb. Öld, bajnok, a gaz despotákat, kik embervérben fördenek, s kik megtapodván jussainkat, lopott bíborban fénylenek. De szánd meg embertársainkat, kiket magokhoz csaltanak, vagy másképp arra bírtanak, hogy ostromolják honnainkat. Fegyverre bajnokok stb. Édes hazánknak szent szerelme, segítsd vitézid karjait, kedvelt szabadság istensége, törd össze népünk láncait. Küldjétek ütköző csatánkhoz a győzedelmek angyalát, hadd űzze a vak despotát pokolnak kormos ajtajához. Fegyverre bajnokok, levente magzatok! Rontsunk, rontsunk e vérszomjúkra, vagdaljuk halmokra!
Harcban erős, békében igaz bíró vala Mátyás. Művészet, tudomány hírli királyi nevét. Évek századin átragyogának tettei hozzánk, S a nép ajkain él róla sok úri kaland, Mátyás annyi dicső emlékét hagyta nevének: Mily kár, hogy szobor is nem jut róla reánk!
Ide tartoznak a Duna–Tisza közének nem „ö”-ző települései, Kőrösök, Berettyó, Jászság kivételével Békés és Hajdú megye.
Magánhangzók: keleti oldalon a köznyelvi „ó, ő, é”helyébe kettős magánhangzók kerölnek „óu, őü, éi” :- jóu, őüriz, jéig. Az „a, ő, á” köznyelvi marad, de az „e” nyílt. Szintén jellemző az „ë”-ző és „í”-ző hatás, 8 rövid magánhangzójából megkülönbözteti a kétféle „e”-t, hosszú magánhangzója viszont csak hét -féle van, a hangsúlyos „í” az „é” rovására megy: - kík, nígy, vír.
Mássalhangzókból az „l” csak nagyon ritkán nem hallatszik, előtte és az „r , j” előtt lévő magánhangzó megnyúlik:- bó(ó)rjú, a(a)jtóu. Jellemző még a „j”-zés viszont nincsen „gy” és „ty”-zés: - dobja, kapja. Honnan kérdésre búl, bűl, túl, tűl, rúl, rűl alakban válaszolnak. A birtok többségét viszont nem jelölték: a lovatok és ökrötök ugyen azt jelenti, mint a lovaitok, ökreitek. A múlt idejű igeragozásban használatos „t” szintén a maival megegyező: - nyitottam, sütötte, az „ikes” igeragozást viszont nem használták.
„A juhtejet mikór kifejik, elszűrjük, ëgy vájlingba, oszt beaottyuk aotouvvál, vagy ojannal, amijet magun csinálunk vaty patikaszërrel...Az aotout útycsináljuk, hogy mikór malacot ölünk, akkor a malacnak a gyomrát mëgvesszük, lëhúzzuk a fëlsejit, teletësszük souval, összevárjuk, fëlakasztyuk ëty szëgre. Áprilisik szárad. Áprilizsbe csináljuk az aotuot. Áprilizsbe összevagdájjuk a gyomrot karikára. A teheënsavuot fëlfóráljúk keëccër. Mikor a teheënsavou lëhül, akkor beleöntyük ëggy üvegbe. Akkór tëszünk hozzá csöves paprikát, szëmëzs bórsot, beletëszük a gyomrot is. Lëszoríttyut az üveget, hogy ne teërjen hozzá a levëgöü. Akkor haggyuk ëty hounapig disztoloudni, írni. Mikor mëgírik, akkór beottyuk vele a tejet. Ha jou au outou, akkor tíz literhë ëty kávëéskanállal kël. Mikor mëgalszik a birkaëé, akkor fëltörjük kanállal, hogy a savouját fëlaggya. Akkor a sajtruhába lëöntyük aszt a fëltört tejet. Akkor kinyomkoggyuk joul. Mikór beleöntyük a ruhába az aluttejet, akkor a sajtnyomouba tësszük a ruhát, oszt ot nyomkoggyuk ki. Mikór mán nindzsen benne savou, fëlakasztyuk csurogni. Másnap ki kël vënni a ruhábúl, oszt szárítouba szárad, ebbűl lëssz a gomoja. Mikór mëkszárad a gomoja, a gëipën lëdërájuk,...besouzzuk, lëgyúrjuk és kísz a túrou.
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetűk közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelíd mosollyal lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Cirkuszról álmodtam az éjszaka. Emberek, az álom szörnyű volt! Még le sem ment a nap egészen s már följött véresen a hold! Indulót kürtölt frakkosan a Halál! Körben a világ valamennyi népe megtöltötte a páholysorokat s minden szem az arénát nézte. Ott gyilkolták egymást a magyarok, Torz jelmezekben részegen! Szemükben láz, kezükben kés s csorgott a vér a késeken…! Mindenki küzdött ott mindenki ellen és ezer bohóc röhögött! A világ jelszavakat ordított és fogadásokat kötött: – Én arra a vörösre fogadok! – Enyém a zöldinges legény! – Szorítsd, te Árpád-címeres! – A gatyás paraszt az enyém! S a magyarok csak ölték egymást. Tombolt a halál-zenekar. S Európa cirkusz-porondján fogyott, fogyott a magyar. Aztán a végin egy maradt csak. Ezer sebéből folyt a vére. Bámult fáradtan, eszelősen a véráztatta csatatérre. A nézők elszámolták a fogadásokat. Aki vesztes volt, fizetett. Nehányan már ásítottak is. Aztán mindenki hazament. Pár kapzsi suhanc még összeszedte az elesettek rongyait. Aztán már csak a hold bámulta borzadt szemével, vörösen az új magyar Kaint.
Emberszobrok a fű felett.
Szolimán harangoz a szélben...
Öv-szögén levágott fejek.
Szolimán harangoz a szélben,
arcunk, hajunk eső veri:
megvált a félszeg könnyezéstől,
a zsenge erdőt élteti.
Keresztfa-karú vas-Dorottyák,
álló és megdőlt kopjafák.
Ki más országban él, nem érti
Szolimánt, Alit, Musztafát.
Ahhoz itt kellett megszületni,
hogy legyen Csele-patakunk.
Hogy védekezeni harcba menjünk,
s támadjunk, bár nem akarunk.
Szolimán ifú volt Mohácsnál,
s vénen halt Szigetvár alatt:
Lajos, Zrínyi: kettő az egyhez.
A számarány, az áldozat.
Ki más országban él, nem érti:
hősvértől miért pirosul
a zöld mező, hol fehér csontok
nyugosznak némán, konokul.
Keresztfa-karú vas-Dorottyák
őrzik a csontos mélyeket,
egy nagy kereszt mégis hiányzik:
csak fű-fa igér életet
(1981)
ragadd ki híres kardodat,
nevednek esküdt ellensége
dühödve hozza láncodat.
A vérszopó tirannusfajzat
melledre szegzi fegyverét
s véredbe mártja rút kezét,
ha szolgálatra nem hurcolhat.
Fegyverre, bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
a vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!
A zsoldos martalékok nyája
ordítva habzik ellenünk,
halált visítgat trombitája,
remeg szavára életünk,
Szerelmes asszonytársainkat
örök bilincsre kergeti,
honunkat földig égeti
s pallosra hányja magzatinkat.
Fegyverre bajnokok stb.
E szívtelen rabok dagálya
győzhessen egy nagy nemzetet?
Az emberjussnak kent nadálya
igázzon férfiszíveket?
Csordája béres árulóknak,
mely kész eladni a hazát,
hogy hordozhasson pántlikát,
jusst szabjon egy szabad országnak?
Fegyverre, bajnokok stb.
Reszkess lator tirannus pára,
jutalmad napja érkezik,
fejedre száll a vérnek ára,
mely érted ingyen öntetik.
Tanácsnokidnak dőre pártja
önkényt koholja vesztedet,
e nemzet lesz, ki fényedet
örök homállyal elborítja.
Fegyverre bajnokok stb.
Öld, bajnok, a gaz despotákat,
kik embervérben fördenek,
s kik megtapodván jussainkat,
lopott bíborban fénylenek.
De szánd meg embertársainkat,
kiket magokhoz csaltanak,
vagy másképp arra bírtanak,
hogy ostromolják honnainkat.
Fegyverre bajnokok stb.
Édes hazánknak szent szerelme,
segítsd vitézid karjait,
kedvelt szabadság istensége,
törd össze népünk láncait.
Küldjétek ütköző csatánkhoz
a győzedelmek angyalát,
hadd űzze a vak despotát
pokolnak kormos ajtajához.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
vagdaljuk halmokra!
Úgy hordom végig a világon
Véres keresztes magyarságom,
Mint zarándok a Krisztus képét.
Heroldja vérrel vert időnek:
Hitet öntök a csüggedőkbe.
S leszek az öröm száműzöttje:
Mikor vigság napjai jőnek.
Ki vért gázolt, nem tud vig lenni.
Cézárt uj bárdok koszorúzzák!
Engem vár már a szomorúság,
És nem kisér el senki, senki...
Művészet, tudomány hírli királyi nevét.
Évek századin átragyogának tettei hozzánk,
S a nép ajkain él róla sok úri kaland,
Mátyás annyi dicső emlékét hagyta nevének:
Mily kár, hogy szobor is nem jut róla reánk!
Fájni, égni,
Nem enyhülnek, megujulnak
Szenvedési,
De legsajgóbb az a régi -
Haj, Rákóczi! Haj Bercsényi!
Alva járunk, némán nézünk,
Félig élünk...
Hova tünt el a mi régi
Dicsőségünk?
Nagy ügyünk, nagy vezéri?...
Haj, Rákóczi! Haj Bercsényi?
Márvány-tenger sötét habja,
Vad haragja -
Az egeket tüzes zajjal
Ostromolja:
Meddig kell még rabul élni?
Haj, Rákóczi! Haj Bercsényi!
Ha te isten, te nagy isten
Meghallgatnád
A bujdosó Magyarország
Nagy siralmát,
S reményt adnál ujra néki...
Haj, Rákóczi! Haj Bercsényi!
Ha még egyszer, ha még egyszer
Felvirradna
Szabadságunk lehanyatlott
Fényes napja -
S nem kellene csak remélni...
Haj, Rákóczi! Haj Bercsényi!
(1896)
4.Tiszai nyelvjárás:
Ide tartoznak a Duna–Tisza közének nem „ö”-ző települései, Kőrösök, Berettyó, Jászság kivételével Békés és Hajdú megye.
Magánhangzók: keleti oldalon a köznyelvi „ó, ő, é”helyébe kettős magánhangzók kerölnek „óu, őü, éi” :- jóu, őüriz, jéig. Az „a, ő, á” köznyelvi marad, de az „e” nyílt. Szintén jellemző az „ë”-ző és „í”-ző hatás, 8 rövid magánhangzójából megkülönbözteti a kétféle „e”-t, hosszú magánhangzója viszont csak hét -féle van, a hangsúlyos „í” az „é” rovására megy: - kík, nígy, vír.
Mássalhangzókból az „l” csak nagyon ritkán nem hallatszik, előtte és az „r , j” előtt lévő magánhangzó megnyúlik:- bó(ó)rjú, a(a)jtóu. Jellemző még a „j”-zés viszont nincsen „gy” és „ty”-zés: - dobja, kapja. Honnan kérdésre búl, bűl, túl, tűl, rúl, rűl alakban válaszolnak. A birtok többségét viszont nem jelölték: a lovatok és ökrötök ugyen azt jelenti, mint a lovaitok, ökreitek. A múlt idejű igeragozásban használatos „t” szintén a maival megegyező: - nyitottam, sütötte, az „ikes” igeragozást viszont nem használták.
„A juhtejet mikór kifejik, elszűrjük, ëgy vájlingba, oszt beaottyuk aotouvvál, vagy ojannal, amijet magun csinálunk vaty patikaszërrel...Az aotout útycsináljuk, hogy mikór malacot ölünk, akkor a malacnak a gyomrát mëgvesszük, lëhúzzuk a fëlsejit, teletësszük souval, összevárjuk, fëlakasztyuk ëty szëgre. Áprilisik szárad. Áprilizsbe csináljuk az aotuot. Áprilizsbe összevagdájjuk a gyomrot karikára. A teheënsavuot fëlfóráljúk keëccër. Mikor a teheënsavou lëhül, akkor beleöntyük ëggy üvegbe. Akkór tëszünk hozzá csöves paprikát, szëmëzs bórsot, beletëszük a gyomrot is. Lëszoríttyut az üveget, hogy ne teërjen hozzá a levëgöü. Akkor haggyuk ëty hounapig disztoloudni, írni. Mikor mëgírik, akkór beottyuk vele a tejet. Ha jou au outou, akkor tíz literhë ëty kávëéskanállal kël. Mikor mëgalszik a birkaëé, akkor fëltörjük kanállal, hogy a savouját fëlaggya. Akkor a sajtruhába lëöntyük aszt a fëltört tejet. Akkor kinyomkoggyuk joul. Mikór beleöntyük a ruhába az aluttejet, akkor a sajtnyomouba tësszük a ruhát, oszt ot nyomkoggyuk ki. Mikór mán nindzsen benne savou, fëlakasztyuk csurogni. Másnap ki kël vënni a ruhábúl, oszt szárítouba szárad, ebbűl lëssz a gomoja. Mikór mëkszárad a gomoja, a gëipën lëdërájuk,...besouzzuk, lëgyúrjuk és kísz a túrou.
(Kaba)
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetűk közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelíd mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.
Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.
Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja.
Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnékem
Lélekzetem, szivverésem.
De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se' várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!
Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.
Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!
Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:
– Én arra a vörösre fogadok!
– Enyém a zöldinges legény!
– Szorítsd, te Árpád-címeres!
– A gatyás paraszt az enyém!
S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.
Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.
A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.
Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.
Bajorerdő, 1947
Leskelődő labanczokkal van tele;
Sűrű berek még sincs annyi levele -
Mint a mennyi lompos labancz bújt bele.
Héja madár le-lecsap a fölyhőbűl...
Lovas labancz ki-kicsap az erdőbűl,
Kuruczot lát, hertelenűl megpördűl,
Tőrbe csalni úgy akarná, de nem gyün.
Kuruczokat Bezerédi vezeti,
Ki a kardját német hússal eteti,
A csújtárját német vérrel festeti,
Tíz-húsz rácz ha reágyün, csak neveti...
Bezerédi tánczoltatja a lovát,
Villogtatja rettenetös pallosát,
Dobot veret, fuvatja az trombitát,
Megr is indúl, odacsap, meg hátat ád.
Bolond észszel a rácz magát elhivé;
Csak úgy árad a berekből kifelé,
Szép térhelyre Bezerédi kivivé,
Ott egyszersmind arczúl fordúl s vág belé.
Az német is kiözönlik rácz után,
Gyalog vagyon, a kurucz jó paripán;
Bezerédi hires serény kapitány:
Közre kapja, vágja, rontja szaporán.
Bezerédi hires vitéz kapitány:
Sara bolja-darabolja magyarán.
Az német is neki búsul egynihány,
Rája támad, lüvés esik az lován.
Bezerédi elvesztette az lovát,
Bukompanni megtalálta a nyomát;
Odaugrat, rázza hegyes dragonyát...
Bezerédi gyalog is nagy harczot ád.
Az sok labancz mikoron rárohana:
Bezerédi csak egyedűl ott vala,
Jó kardjával hármat-négyet suhinta -
Németekben tágosságot úgy csapa.
Párduczbűrét az nyakábúl levonák,
De az árát életekkel megadák;
Odamennek egynihány jó katonák -
Dandárját az németnek ott megnyomák.
Több kurucz is, hogy meglátja ezeket,
Bátorodik, űzi mint az ebeket...
Bezerédi maga űz egy sereget,
Sárvár felé úgy hajtják a németet.
A Rábában vértűl híznak a halak,
Véres vízben egymásra tátogatnak.
Dicsírgetik Bezerédit magoknak:
Hogy ő volna fundátora javoknak.
Német testek buritják az parragot,
Vadmadarak lakodalmat laknak ott;
Dicsírgetik Bezerédit, Baloghot:
Hogy nekik oly rakott asztalt rakatott.
Kél a szél a fákat vígan legyinti:
Kuruczokat a jó Isten segíti, -
Országunkat még egyszer megépíti,
Német ebtűl valahára megmenti.