Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak cifra ragyogó játékszert, Bibor karszéket, s koronát csináltak, S rányomták ezt egy fajankó fejére, S felülteték e fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül, Azt gondolják a kábító magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok.
De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondol többé gyermekjátékával. Le hát a biborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is vele gördül.
Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piacán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nemsokára; Igen, maholnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni, Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!
Ha a vitéz megkopik És ha rongyos rajta a ködmön, Vitézzé válik legott, Hogyha megint a régi köd jön. Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Ha labanc lesz a kuruc, Hogy tud mosolyogni magában, Igy szól: kuruc a karom, Hát hadd legyen labanc a lábam. Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
Ha rokkant már a vitéz S készülget a csúnya halálra, Megdörzsöli a szemét S hunyorgat ravaszul a bálra: Be szép ködök, be szép idők Valának akkor S a béna aggkor Milyen vidáman emlékezik.
"Férfiak!" így szólott Pannon vészistene hajdan, "Boldog földet adok, víjatok érte ha kell." S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte, S véresen a diadalt végre kivitta magyar. Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország. Hiába gázolok tengerhomokba s hiába lépek a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged; földed a messzeség nagy fái eltakarják.
Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák – s ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák is gyönyörű pusztulással röppennének magasba
Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek s fölényes pusztulásnak? Te, kis folyam-melletti ország? Benned sebeztek föl először nők? nagymérgű rózsák?
S azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet, hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervizében, kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?
Magyarnak lenni, tudod mit jelent, Magasba vágyva tengni egyre lent, Mosolyogva, mint a méla őszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj. Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami Sok százados bú, amelyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak. S szálaiból a fájó képzeletnek Feketefény? fátylat szövögetnek... És bút és gyászt és sejtést egybeszőve Ráterítik a titkos jövendőre... Rabmódra húzni idegen igát, Álmodozva róla: büszke messzi cél, S meg-megpihenve a múlt emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!..
Csalódni mindig, soha célt nem érve. S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait.... - Én népem! múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... Magyarnak lenni: tudod mit jelent? Küzdelmet, fájót, végesvégtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek. De dönt? harcra nem elég erősnek: Úgy teremtődni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába, Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés... Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a színfalat, Mely végzetünknek kövült átkául Ránk néz merően, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag... Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk, Mely sírni késztő tréfát űz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! -Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Vagy bánatunknak hangos lagziján Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! - Háborgó vérrel kesergőn vigadni, Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi őserő, Megsebzett sasként sírva nyögdelő, Miért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkásszabadság édes gyönyörében.-
Hogy miért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!.... Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, - S amikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat... -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen Önérzetünket nem feledve mégsem. Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Magyarnak lenni nagy szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva örök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön - örökre!...
Az ember minden zenei tevékenysége összefüggő, zárt rendszer. Ha vannak nemzeti vonások a zeneművekben, kereshetünk ilyeneket az előadóművészetben is. De van a mozdulat, gesztus, tánc minden nemében, s nem utoljára a beszéd zenei elemeiben. Végül igen jellemző a társadalom viszonya a zenéhez.
Ismert, mélyreható különbség van az olasz, francia, német énekes és hangszeres stílus közt, féltékenyen ápolt nemzeti hagyománya van mindnek. Az énekstílus a nyelvből születik, de hat a hangszerstílusra is. Nem véletlen, hogy a ritmus azoknál a népeknél jelentkezik különös erővel, akár a produktív, akár a reproduktív művészetben, akik nyelvükben is éles ritmuskülömbségekkel élnek, mint az olasz, francia, magyar. Az olasz énekes, hangszerész századokon át világszerte első helyen állt. A francia inkább otthon maradt, de az egész nemzetben tudatossá tette stílusát. Magyar földről mintegy 100 év óta hangszertehetségek hosszú sora került a világba, s a magyar előadásmód külön stílus lett, mely más nemzetekre is erős hatással volt.
Liszt és Joachim korszakalkotó jelentősége nem pusztán egyéni adottságukból nőtt. Stílusuk csíráját szülőhazájukból vitték magukkal. Előttük jóformán csak cigányhegedűsök előadásmódjabán volt megfogható. Általuk és utánuk, számtalan tanítványuk révén önálló iskola lett. Jellemzi: a tónus tömörsége, sötét tüze, az énekszerű előadás drámai beszédessége. A ritmus ereje és plasztikája, a tempó módosításai, de nem önkényes ötletszerűséggél, hanem a kisebb-nagyobb szerkezeti egységek minél élesebb megvilágítása érdekében. Az utolsót nyilván Wagner is Liszt hatása alatt fejlesztette ki elméletben és gyakorlatban. (L. Über das Dirigieren c. írását.)
A magyar énekstílus még megteremtőire vár. Alapköve élőttünk van, a népi énekmódban. Eddig nem alakulhatott ki, mert az Opera – egyetlen intézményünk, ahol tervszerűen ápolhatták és fejleszthették volna – túlnyomóan idegen műsorral volt kénytelen beérni. Már pedig az operafordítás nem alkalmas talaj eredeti magyar énekmód kitermelésére. Sőt mennél simább, annál jobban alkalmazkodik az idegen zenei frazeológiához, mely pedig a magyarral homlokegyenest ellenkezik. Ráadásul eredeti operáink legnagyobb része is fordításnak hangzik.[17]
A zenei főiskola lehetett volna a másik, énekstílus fejlesztésere alkalmas intézményünk. Azonban eddig nem tűzött maga elé magasabb célt, mint hogy az Operát utánpótlással ellássa.
Ezenkívül évtizedeken át olyan tanárok tanítottak éneket, akik magyarul rosszul, vagy sehogysem tudtak. Úgylátszik, gyökeres magyarság és európai kultúra találkozása az ének terén különösen ritka.
A mozdulat minden fajtája, kezdve az egyszerű járáson, mélyen jellemző az egyénre, s így a nemzetre is.
A mi néptáncunk a nemzeti jelleg változatos és beszédes kifejezője. Mégsem formálódott ki magasabb magyar stílus a táncban.
Hivatásos táncművészeink az Opera színpadán túlnyomórészt a külföldi táncokat művelték, s egyáltalán nem ismerték a magyar tánc néphagyományát. A magyar táncot, mint színpadi rekvizitumot néhány kopott sablon szolgáltatta.
Újabban kissé jobban gondozzák a magyar táncot is. Azonban az Opera balettkarának néhány falusi autóbusz-kirándulása, vagy a Gyöngyösbokréta bármily szorgalmas látogatása nem oldja meg a problémát. Nem lehet magyar tánckultúra, míg nem jönnek olyan táncművészek, akik egyébként is benne élnek a magyar kultúrában, s magukévá téve, átélve a magyar tánchagyományt, azt magasabb feladatokra alkalmassá tudják fejleszteni. S nem lehet ennek visszhangja a társadalomban, ha az maga nem karolja fel jobban a magyar táncokat. Száz éve faluról vitték a szalonba a csárdást. De ma is az idegen tánc uralkodik a bálteremben, magyar csak mutatóba van, vagy éppen külön, betanult csoportok, sőt hivatásos táncosok mutatványa. A többség csak nézi.
A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését.
Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, abbén nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.
Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk.
Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.[18]
Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.
S íme, te, jobb feleink ostora, ölni jövél.
Bujdosó gyermekid, ó haza! belőled,
Hogy a távolban se váljanak el tőled?
Amerre ők járnak, sehol sincs nyugalom:
Emlékeztetvén rád minden lépten, nyomon.
Életök egy szálon függ, s ez a fájdalom!
És a nagy óceán könnyeiktől telik,
Sohajtásaikkal a szellőt szeldelik:
Vajon hol lehetnek nyugovó helyeik?
Bujdosó társaink, be is elszakadtunk!
Ti künn sokan, mi honn kevesen maradtunk,
Mintha a föld ketté nyílt volna alattunk!
Ó, ha ketté nyilnék s betakarna minket,
Vagy inkább mag gyanánt honfi-erényinket,
Vetéssé növelné magas érzelminket!
Mert igazabb népet a világ nem látott;
Mégis az ég midőn ránk ostort bocsátott,
Egész világon sem leltünk egy barátot!
Támadni kellene egy új Etelének,
E romlott világot hogy fenyítené meg
Súlyos csapásival öldöklő kezének,
Mondván: Ez a csapás lengyelek honáért,
E második csapás szép Olaszországért,
A harmadik pedig tulajdon fajtámért!
Midőn a népek gyermekek valának,
Magoknak cifra ragyogó játékszert,
Bibor karszéket, s koronát csináltak,
S rányomták ezt egy fajankó fejére,
S felülteték e fajankót a székre.
S itt a királyság, ezek a királyok,
S ők, ahol ülnek, ahol fejök szédül,
Azt gondolják a kábító magasban,
Hogy uralkodnak isten kegyelmébül.
Csalatkozásban éltek, jó királyok,
Nem uraink, csak bábjaink valátok.
De nagykorú lett a világ, s a férfi
Nem gondol többé gyermekjátékával.
Le hát a biborszékekről, királyok,
És fejetekről le a koronával!
Ha nem teszitek azt le fejetekrül,
Leütjük, s majd a fej is vele gördül.
Így lesz s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak
Párizs piacán lecsapott nyakára,
Első villáma volt a zivatarnak,
Mely rátok készül, s kitör nemsokára;
Igen, maholnap meglesz érkezése,
Nem én vagyok már első mennydörgése!
Egy rengeteg lesz a föld kereksége,
S e rengetegben vadak a királyok,
Kergetjük őket, és fegyvereinket
Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok,
S vérökkel fogjuk ezt az égre írni,
Hogy nem gyermek már a világ, de férfi!
És ha rongyos rajta a ködmön,
Vitézzé válik legott,
Hogyha megint a régi köd jön.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Ha labanc lesz a kuruc,
Hogy tud mosolyogni magában,
Igy szól: kuruc a karom,
Hát hadd legyen labanc a lábam.
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Ha rokkant már a vitéz
S készülget a csúnya halálra,
Megdörzsöli a szemét
S hunyorgat ravaszul a bálra:
Be szép ködök, be szép idők
Valának akkor
S a béna aggkor
Milyen vidáman emlékezik.
Híven sohase szerettem.
Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.
Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.
Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.
Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.
Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mitse hittem.
Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.
Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mitse leltem.
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
"Boldog földet adok, víjatok érte ha kell."
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivitta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
Mik a virágot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.
Csak szólna már, csak szólna már
A harcok harsány trombitája!
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja!
Örömmel vágom én magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
Szilaj jókedvvel nyargalok be!
Ha megvagdalják mellemet,
Fog lenni, aki bekötözze,
Fog lenni, aki sebemet
Csókbalzsammal forrasztja össze.
Ha rabbá tesznek, lesz aki
Homályos börtönömbe jő el,
S föl fogja azt deríteni
Fényes hajnalcsillag-szemével.
Ha meghalok, ha meghalok
A vérpadon vagy csatatéren,
Lesz, aki majd holttestemről
Könyűivel lemossa vérem!
Hiába gázolok tengerhomokba s hiába lépek
a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;
földed a messzeség nagy fái eltakarják.
Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a
magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák –
s ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák
is gyönyörű pusztulással röppennének magasba
Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek
s fölényes pusztulásnak? Te, kis folyam-melletti ország?
Benned sebeztek föl először nők? nagymérgű rózsák?
S azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,
hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervizében,
kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefény? fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..
Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek.
De dönt? harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.-
Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön - örökre!...
Az ember minden zenei tevékenysége összefüggő, zárt rendszer. Ha vannak nemzeti vonások a zeneművekben, kereshetünk ilyeneket az előadóművészetben is. De van a mozdulat, gesztus, tánc minden nemében, s nem utoljára a beszéd zenei elemeiben. Végül igen jellemző a társadalom viszonya a zenéhez.
Ismert, mélyreható különbség van az olasz, francia, német énekes és hangszeres stílus közt, féltékenyen ápolt nemzeti hagyománya van mindnek. Az énekstílus a nyelvből születik, de hat a hangszerstílusra is. Nem véletlen, hogy a ritmus azoknál a népeknél jelentkezik különös erővel, akár a produktív, akár a reproduktív művészetben, akik nyelvükben is éles ritmuskülömbségekkel élnek, mint az olasz, francia, magyar. Az olasz énekes, hangszerész századokon át világszerte első helyen állt. A francia inkább otthon maradt, de az egész nemzetben tudatossá tette stílusát. Magyar földről mintegy 100 év óta hangszertehetségek hosszú sora került a világba, s a magyar előadásmód külön stílus lett, mely más nemzetekre is erős hatással volt.
Liszt és Joachim korszakalkotó jelentősége nem pusztán egyéni adottságukból nőtt. Stílusuk csíráját szülőhazájukból vitték magukkal. Előttük jóformán csak cigányhegedűsök előadásmódjabán volt megfogható. Általuk és utánuk, számtalan tanítványuk révén önálló iskola lett. Jellemzi: a tónus tömörsége, sötét tüze, az énekszerű előadás drámai beszédessége. A ritmus ereje és plasztikája, a tempó módosításai, de nem önkényes ötletszerűséggél, hanem a kisebb-nagyobb szerkezeti egységek minél élesebb megvilágítása érdekében. Az utolsót nyilván Wagner is Liszt hatása alatt fejlesztette ki elméletben és gyakorlatban. (L. Über das Dirigieren c. írását.)
A magyar énekstílus még megteremtőire vár. Alapköve élőttünk van, a népi énekmódban. Eddig nem alakulhatott ki, mert az Opera – egyetlen intézményünk, ahol tervszerűen ápolhatták és fejleszthették volna – túlnyomóan idegen műsorral volt kénytelen beérni. Már pedig az operafordítás nem alkalmas talaj eredeti magyar énekmód kitermelésére. Sőt mennél simább, annál jobban alkalmazkodik az idegen zenei frazeológiához, mely pedig a magyarral homlokegyenest ellenkezik. Ráadásul eredeti operáink legnagyobb része is fordításnak hangzik.[17]
A zenei főiskola lehetett volna a másik, énekstílus fejlesztésere alkalmas intézményünk. Azonban eddig nem tűzött maga elé magasabb célt, mint hogy az Operát utánpótlással ellássa.
Ezenkívül évtizedeken át olyan tanárok tanítottak éneket, akik magyarul rosszul, vagy sehogysem tudtak. Úgylátszik, gyökeres magyarság és európai kultúra találkozása az ének terén különösen ritka.
A mozdulat minden fajtája, kezdve az egyszerű járáson, mélyen jellemző az egyénre, s így a nemzetre is.
A mi néptáncunk a nemzeti jelleg változatos és beszédes kifejezője. Mégsem formálódott ki magasabb magyar stílus a táncban.
Hivatásos táncművészeink az Opera színpadán túlnyomórészt a külföldi táncokat művelték, s egyáltalán nem ismerték a magyar tánc néphagyományát. A magyar táncot, mint színpadi rekvizitumot néhány kopott sablon szolgáltatta.
Újabban kissé jobban gondozzák a magyar táncot is. Azonban az Opera balettkarának néhány falusi autóbusz-kirándulása, vagy a Gyöngyösbokréta bármily szorgalmas látogatása nem oldja meg a problémát. Nem lehet magyar tánckultúra, míg nem jönnek olyan táncművészek, akik egyébként is benne élnek a magyar kultúrában, s magukévá téve, átélve a magyar tánchagyományt, azt magasabb feladatokra alkalmassá tudják fejleszteni. S nem lehet ennek visszhangja a társadalomban, ha az maga nem karolja fel jobban a magyar táncokat. Száz éve faluról vitték a szalonba a csárdást. De ma is az idegen tánc uralkodik a bálteremben, magyar csak mutatóba van, vagy éppen külön, betanult csoportok, sőt hivatásos táncosok mutatványa. A többség csak nézi.
A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését.
Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, abbén nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.
Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk.
Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.[18]
Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.
Forrás: Kodály Zoltán - Magyarság a zenében